Anyaszínházában, az Örkényben egyre többet rendez amellett, hogy figyelemreméltó előadásokat jegyez függetlenekkel és német színpadokon is. Öt év alatt „beérett” a színészlét kérdéseit feszegető Hamletbe, a IV. Henrik több szerepében karakteres átváltozó, a József és testvéreiben a fiatal Jákobot és az érett Józsefet formálja meg. Legutóbb egy álmatlanságban szenvedő, közel-keleti haditudósító életét vitte színre, CRT tévék, neoncsövek és ledfalak között megidézve A lélek legszebb éjszakáját.

Fotók: Szarka Zoltán

– Milyen szándékkal nyúltál Jászberényi Sándor novelláskötetéhez?

– Bagossy László adta a kezembe a könyvet. Nagyon kevés ilyen témájú előadás születik itthon. Azt hiszem, túlságosan magunkkal foglalkozunk, a saját városunk vagy országhatárunk problémáival.  A lélek legszebb éjszakája is egy európai ember pokoljárását, álmatlanságát helyezi a középpontba, mégis Egyiptom, a közel-keleti térség szolgáltatja hozzá a körítést. Izgatott a kérdés, hogyan lehet színpadi nyelvet, kifejezési formát találni a szöveghez. Izsák Lili látványtervezővel eleve azt gondoltuk, hogy csak akkor van értelme az előadásnak, ha Jászberényi Sándor saját felvételeit, fotóit, videóit is felhasználjuk, amelyek szervesen hozzátartoznak a történethez.  A haditudósítói létnél felvetődik a kérdés, hogy mi a valóság, hogyan ferdíti a valóságot az a tudatállapot, amikor valaki nem alszik 72 órát, és utána elkezdődik számára egy másik világ.

– Ennek a kettős tudatállapotnak a megjelenítése miatt döntöttél a szerep lekettőzése mellett?

– A monodrámához igazából egyikünknek sem volt kedve. Nagy Zsolt és Ficza István mindketten szerettek volna egymással dolgozni, nagyon jó alap, ha két színész ennyire érdeklődik egymás iránt. Szabó-Székely Ármin dramaturggal ez volt a kiindulópont. A személyiség megosztása, a kétfelé szakadás nagyon passzol az álmatlanság állapotához. Igyekeztünk úgy egyensúlyozni, hogy ne legyen tiszta választóvonal a két színész nagyon különböző személyisége között. Zsolt sokkal robbanékonyabb, kevésbé hezitáló, mint István. Mindkettejüknek van szélsőséges és objektív megnyilvánulása is az előadásban. Az volt a célunk, hogy az összes borzalmat úgy ábrázoljuk, hogy a saját humorukat is belevisszük, és kívülről is ránézünk Maros Dániel pokoljárására.

 A hét szamuráj után tovább szeretnél nyitni a kortárs magyar szövegek felé?

– Nehéz a Shakespeare és Csehov drámák komplexitásával versenyezni. Biztosabb  elrugaszkodási pont, ha van egy masszív szerkezet, amire más szempontból is rá lehet nézni, amit át lehet alakítani. A nézők valószínűleg kevésbé fogékonyak, kevesebb bizalommal vannak a kortárs darabok iránt.

– Az Örkény repertoárjának egyik utóbbi sikerdarabja A hattyú-rendezésed. Molnár Ferencet jócskán leporoltad a polgári színjátszás hagyományaitól.

– Nagyon szeretem Molnárt. Úgy vagyok vele, mint Csehovval. Tökéletesnek látom a darabjai szerkezetét, mint az óraművet. Eleinte féltem belevágni. Vígjátékot kerestem, és mindig visszakanyarodtam Molnárhoz, a Játék a kastélyban, az Olympia mellett A hattyú maradt az utolsó körben. Szerencsére nem egy „karikára” játszott darabja, nem kellette tartani az előítéletektől vagy az elvárásoktól.

– Az uralkodói viszály felszíne mögött az életünk színpadias jellege, az álarcok viselése foglalkoztatott az extravagáns, kopott játéktérben?

– Szerintem Molnárt is ez foglalkoztatta igazán. Amikor A hattyút írta 1920-ban, már túl voltunk Trianonon, az utolsó uralkodópáron, Károlyon és Zitán legfeljebb kuncorászni lehetett vagy sajnálni őket. Molnárnak remek, vitriolos humora van, a korabeli körítés másodrangú nála. Fogalmunk sincs, hogyan is él a „felső ötszáz”, ez egy olyan közeg, amit nem ismerünk, viszont nagyon sok mindent elképzelhetünk róla. Kevesen jártunk a Buckingham palotában délutáni teán vagy a herceg zárkörű szilveszteri buliján. De egy olyan országban élünk, ahol egyre szélesebbre nyílik az olló a társadalmi rétegek között, és az „uralkodó” réteg én-mindent-megtehetek viselkedése ismerős számunkra is. Szükségük van a tanárra, hát kihasználják, hiszen a hercegkisasszonynak tovább kell vinnie az uralkodást. El kell döntenie, mit akar, szép bundát, a rangjához illő társaságot, ételeket, vagy a szenvedélyt választani: megszökni a tanárral, aztán egy garzonban felnevelni három gyereket.

– Merész párhuzammal élve, felmerült benned a választás dilemmája: itthon maradni az Örkény kötelékében megbecsült színészként, aki időnként rendez, vagy pedig Németországba szerződni rendezőnek?

– Azt hiszem, hogy ez a kérdés a részemről már lezárt. A Korijolánusz müncheni fesztiválszereplésének hozama volt, hogy felkértek a Julius Caesar, A nap gyermekei megrendezésére Münchenben. A Merlinnel Karlsruhéban vendégszerepeltünk, utána hívtak Hamletet rendezni, majd egy koprodukcióra Berlinbe. Ezeken kívül volt még megkeresésem Németországból, de társulati tagként azokat már nem tudtam állalni, mert a színházi szezonra estek volna. Esetleg választhattam volna azt, hogy kint maradok, rendezek évi három előadást, de ez akkor fel sem merült bennem.

– Az Örkény-beli Hamlet-alakításod hogyan hatott a kinti Hamlet-rendezésedre?

– Amikor elkezdtünk dolgozni Karlsruhéban, eleinte furcsa volt ez a kettősség. Körülbelül két hét kellett hozzá, hogy le tudjak szakadni az itthoni előadásról, de persze nyilván hatással volt a kinti előadásra. A karlsruhei előadásban fontosabb szerepet kapott Hamlet kapcsolata az apjával. Egy állandó nyomasztás, megfelelési kényszer van benne az apja felé, amiről nincs tudomása.

– Művészként mit tudsz a magadévá tenni a generációs feszültségből, a régi és az új rend konfliktusából, ami a Hamletben is megjelenik?

– Mindenki, aki elindul a pályán, valami újat akar csinálni. Ez a szándék kissé kiveszőben van belőlem, már nem csak a színház tölti ki az életemet reggeltől másnap hajnalig. Természetesen elvégzem a munkámat a legjobb tudásom szerint, de nem e körül pörgök állandóan. Négy-öt évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy egy előadás tud változtatni valamit az országban, az emberekben, de most már kevésbé hiszek benne. Még mindig nagyon jó konstrukciónak tartom a színházat, fontos helynek, ahol élőben gondolkodnak, töltenek időt az emberek. Lehet, hogy áttételesen tudunk kommunikálni, hatni arra, hogy mi történik a nézők fejében, lelkében, családjában, de ezt már fenntartással kezelem.

– A politikai klíma, a kiszámíthatatlan légkör miatt?

– Impotensnek látom magunkat, egyre többször felteszem magamnak a kérdést, hogy mi a manóért nem tudunk ügyek mellé állni, valamit képviselni. Mindenkinek van érve arra vonatkozóan, hogy meg kell élni, nem akarok a másiknak rosszat okozni. Valószínűleg csak arról van szó, hogy az ember rájön arra, gyarlóbb, mint amit gondolt magáról húsz éves korában.

– Kritika érte a színházi szakmát, azon belül is a kőszínházakat, hogy nem álltak ki a TAO mellett. Szerinted kellett volna?

– Nagyon bonyolult a TAO rendszer, sokan szidták. Azt gondolom, hogy meg kellett volna tisztítani a rendszert. Alapjában jó dolog, hogy egy vállalkozó vagy egy cég eldöntheti, hogy milyen kultúrintézményt támogat. Nem hiszem, hogy nagyobb fáradtságba került volna kiszűrni azokat, akik visszaéltek a rendszerrel. Bár ebben az országban semminek nincs következménye. Nyugodtan le lehet rombolni bármit. Engem igazán az háborít fel, hogy valamit eltörölnek, viszont nem közlik, hogy mi lesz helyette. Hónapok óta folyosói suskusokból lehet hallani, hogy ez vagy az lesz. A független csoportok, az egyéni kezdeményezések kivéreztetése változatlanul tart. Értelmes döntéshozók kezében marketingeszköz lehetne, hogy a hazai független alkotók folyamatosan jelen vannak külföldön. De ahelyett, hogy ezt meglovagolnák és büszkék lennének rá, lenyesik, eltapossák, beszántják őket.

– Az Örkény Színház esetében a művészi színvonal jelenthet garanciát…

– Nagyon nehéz ebből a helyzetből beszélni, hiszen egy fűtött öltözőben beszélgetünk, működik a színház, folyamatosan játszom. Idézőjelbe tehető minden, amit mondok. Évente maximum egy vagy két független produkcióban is részt veszek.  Ma már nincs olyan élő kapcsolatom a független társulatok közegével. A HOPPart beszántásában, kivéreztetésében a gazdasági okok mellett a belső konfliktusok is közrejátszottak.

– A német színházi rendszer működésébe mennyire szól bele a politika?

– Annyi időt nem töltöttem kint, hogy mélyebben beleláthattam volna. Azt viszont tapasztaltam, hogy nem tartanak attól, hogy ha valamit megfogalmaznak, kimondanak, abból probléma lehet. Ahol dolgoztam, ott eggyel nagyobb gőzkieresztő funkciója van a színházaknak, és társadalmilag is fontos, hogy mit gondol a színház egy adott problémáról. Nagyon gyorsan reagálnak a társadalmi problémákra.

– Találkoztál értelmezésbeli eltérésekkel? Mennyire kell másként feszegetni társadalmi, politikai kérdéseket, mint idehaza?

– Magyarként képviseltünk bizonyos egzotikumot, mivel arról a helyről jöttünk, ahol most valami nagy baj van. Ezt hajlamosak kint betudni az elmúlt nyolc évnek, úgyhogy tisztázni kellett, hogy nem teljesen így van: nem az utóbbi időben romlott el minden, állt fel egy olyan rendszer, amelyik egyre gyorsuló tempóban halad az autokrácia felé, hanem az elmúlt harmincban.Ami pedig az előadásokat illeti, szóba került, hogy a mai kelet-európai valóságról szóló darabot rendezzek. Pintér Bélától A sütemények királynője is felmerült, de ahhoz, hogy megértsék, át kellett volna írni a helyi viszonyokra. A Julius Caesar rendezésemben például általánosabb, európaibb érvényű mondanivalót kerestem. A birodalomnak látszó képződménynek, akárcsak az Európai Uniónak sokan nekimennek, mondván, nem működik, túlnőtte magát, majd jövünk mi, aztán ott állnak a semmi közepén, nem tudnak továbbmenni.

– Színész–rendező viszonylatban nem érzed, hogy idővel egyik vagy másik nagyobb teret követelne a pályádon?

– Bizonyára el kellene dönteni, hogy melyiket választom. Nem lehet egy fenékkel két lovat megülni. Rendezőként több időre van szükségem az alapos felkészüléshez, mert a szakma manuális része nincs a birtokomban.

– Az apa–fiú kapcsolat, a téma, hogy milyen örökséget viszünk tovább a felmenőinktől, mind színházban, mind filmen megtalált, Pálfi Györgynél Az Úr hangjában, az Örkényben a József és testvéreiben.

– Az elmúlt években folyamatosan megtalál ez a téma. Mindannyiunk életében meghatározó pillanat, amikor felismerjük, hogy az apánk meg az anyánk külön szuverén személyek, a tőlük való leválás jelentős fordulat az életünkben. A Hamletnél is létezik egy olyan feltevés, hogy az apát kell meggyilkolni ahhoz, hogy a fiú felnőjön. Claudius valójában ugyanaz a személy, mint az apja, de a férfit látja benne, aki az anyjával lefekszik. Meg kell őt ölnie ahhoz, hogy továbblépjen. A Korijolánuszban egy nagyon erős anya által teremtődött meg egy hasonló figura. A hattyúban szintén nagyon erős az anya személyisége. Viszont A József és testvéreiben nagyon megnyugtatónak és humánusnak tartom azt a Thomas Mann-i gondolatot, hogy semmi baj, ha a következő generáció is elköveti az apák hibáit, akkor is vegyük észre, hogy lassan lépegetünk előre.

– Mennyire látod reménykeltőnek a megindult ellenzéki összefogást, az apák nemzedékét leváltó fiatal arcok megjelenését a politikában?

– Nem látok jelentősebb elmozdulást. Rémes késésben vagyunk sok szempontból. Például lelkileg bizonyára megviselte volna az országot, ha kiterítik az ügynökaktákat, de valószínűleg még mindig van olyan réteg, amit sakkban lehet ezzel tartani, és ez eleve meggátolja azt, hogy egy valódi politizálás kialakuljon. Azt gondolom, hogy ellopta a színházat a politika, a populizmus díszletet között élünk. Vagy ezek szerint a szabályok szerint játszol, vagy nem látszódsz. A politikai szereplők színészekké, celebekké léptek elő. Szakemberek helyett tündöklő revüfellépőket látunk, akik a cinizmustól a terézanyáskodásig különböző szerepeket vesznek fel. Ettől aztán a színház furcsán egy helyben toporog.

Facebook Comments