A Pesti Színház előadása, Valló Péter rendezése alatt volt bőven időm töprengeni a darabválasztás lehetséges motivációiról, szereposztási lehetőségekről, kényszerekről, kompromisszumokról…

Ibsen nehéz, fajsúlyos szerző, sokszor csak nehezen adja meg magát az értelmezőknek. Népszerű darabjai, a Nóra, a Hedda Gabler, A vadkacsa, a Peer Gynt, A nép ellensége még csak-csak sikeres előadások forrásai, ám a Rosmersholm, a Kísértetek, a Ha mi holtak feltámadunk s a John Gabriel Borkman már rendre számos alkotói dilemmát rejt. A legutóbbit igencsak ritkán tűzik műsorra a hazai színházak, az utóbbi évtizedekből nem emlékszem egyetlen előadására sem, ami köszönhető a gyarló emlékezetnek éppúgy, mint az idő könyörtelen rostájának. Pedig e színmű is tele van drámai gyúanyaggal, tulajdonképpen tökéletesen zárt szerkezetű dráma, amelyben vad emberi szenvedélyek feszülnek egymásnak, s a jegessé párolódott családi-társadalmi viszonyokat időről időre felborítja valamiféle végletes, kirobbanó indulat. (Az OSZMI adatbázisa szerint 1965-ben a Vígszínház tűzte műsorára a drámát, Horvai István rendezésében, Páger Antallal a címszerepben. Borkmannét Sulyok Mária játszotta.)

Fotók: Dömölky Dániel

A Pesti Színház előadása, Valló Péter rendezése alatt volt bőven időm töprengeni a darabválasztás lehetséges motivációiról, szereposztási lehetőségekről, kényszerekről, kompromisszumokról; ám rendre csak arra jutottam, hogy az Ibsen-mű színre vitele elsősorban annak a tematikának köszönhető, amely egy bankár – igaz, bukott bankár – pokoljárásának stációit vetíti elénk. Kérdés: mire elég a szüzsé, a tartalom zaklatott és sokféle konfliktuszónával átitatott, átvérzett mindennapjainkban. A pokoljáró, csaló pénzember mint napjaink emblematikus figurája akár még trendi színpadi alak is lehetne – kissé távoli és frivol hasonlattal élve, végső soron Martin Scorsese népszerű filmje, A Wall Street farkasa is egy simlis bróker szédítő karrierjét és csúfos bukását tárja elénk a maga sajátos, filmes eszközeivel.

Ibsen drámájában a diadalutat nem, csak a csőd utáni érzelmi lepusztulást, kietlenséget, morális összeomlást látjuk megelevenedni egymást gyötrő emberi kapcsolatokban, árulásokban, naiv vágyakban, finom vagy jeges cinizmusban, kőkemény embertelenségben. A címszereplő John Gabriel Borkman, akit az előadásban Hegedűs D. Géza formál meg visszafogott szenvedéllyel, átgázolt anno embereken, intézményeken, jogrenden, családtagokon, üzletfeleken, tönkrezúzva házasságát, egykori szerelmét, gyermeke jövőjét, és súlyos börtönbüntetés után, folytonosan bűnhődve hajdani tetteiért, padlásszobába zárkózva járkál fel-alá, rója a köröket, mint valami ketrecbe zárt vadállat. Közben persze rendületlenül építgeti fantazmagóriáit, mintha még mindig lenne miben reménykednie, mintha még fölépíthetné nagy művét, amellyel egykor, úgy hitte, a világot akarta megváltani. Ibsen színműve technikásan megírt tragédia, főképp az egymást gyötrő családtagok bosszútirádáira épül, s ebben igazán nagymester Ibsen, akárcsak valamivel fiatalabb svéd kortársa, Strindberg. (Kúnos László fordítása hibátlan kortársi regiszteren szólaltatja meg a tizenkilencedik század végi textust.)

Hogy mi jelenik meg mindebből a gyúanyagból a Pesti Színház színpadán? Vajmi kevés. Fáradt kapcsolatok, kiüresedett emberi viszonyok, rideg magány. Ülnek a kanapén, vagy állnak mozdulatlanul a szereplők, beszélnek végtelen szózuhatagokban; áll az idő. Valló láthatólag nem újraértelmezni-átértelmezni akarta a százhúsz éves drámát, tán inkább lebonyolítani; az interpretációból a szuverén olvasat, a kortársi vízió hiányzik leginkább. Eljátsszák persze Ibsent, egyfajta emelkedetten konzervatív stíluseszmény jegyében, ám ez most, ezen az estén, kevésnek bizonyul. Nehezen szikráznak föl a konfliktusok, döcögősen jutunk el a drámai csomópontokig. A mindig erőteljes Hegedűs D. Géza lobogó sörényű John Gabrieljéből nemcsak a sistergő indulat hiányzik, hanem annak a megérzékítése is, hogy Borkman illúziótlanul-kíméletlenül szembenézett volna gyötrelmes múltjával és kilátástalan jelenével. A feleségét, Gunhildet játszó Hegyi Barbara feszes testtartással, sziszegő keménységgel reagál minden hozzá intézett kérdésre, gesztusra, érkezzék az a férjétől, a fiától vagy ikertestvérétől, Ellától. Utóbbit Börcsök Enikő játssza – még az ő szerepformálásában csillan meg leginkább Ibsen szenvedély vezérelte nőalakjainak bonyolult személyisége. A végtelenségig ostorozza egykori szerelmét, s ördögi üzletet is ajánl John Gabrielnek, mert hisz halálos betegként élete vége felé jár. Mindezt tudjuk, mert elmesélik, mert elmondják, ám az érzelmek, a felcsattanó indulatok, a dühkitörések néhol üresen, hiteltelenül konganak. A tehetséges és jellemábrázoló képességét már sokféle szerepkörben bizonyító Vecsei H. Miklós sem nagyon képes többre, mint hogy a bukott bankár fiaként, Erhartként felvillant néhány érzelemfoszlányt az Ella nénihez fűződő rajongó szeretetéből, s a kötelező szülői tiszteletből. Üdítő színfolt a játékban Balázsovits Edit a kicsit cinikus, nagyvonalúan hódító dekoratív szépasszony, Fanny Wilton szerepében; Balázsovits hosszú évek után ezzel a figurával tért vissza a Vígszínház (és a Pesti Színház) színpadára.

A látvány, Horváth Jenny díszletterve a színjáték statikusságát erősíti. A domináns elem nem is a színpad közepén álló kanapé, hanem a mindent elborító, nagymintás, nagyrózsás megfakult tapéta. A díszletfalból tapétaajtó nyílik, s Borkman emeleti szalonjában is folytatódik a tapétazuhatag. A színen ekkor zongora áll, a decens férfi leüt időnként néhány billentyűt. Benedek Mari kortalanul kortársi jelmezekbe öltöztette a szereplőket, Wiltonné párducbundás szettjének, Ella zöld kabátkájának viselője mintha csak a városi forgatagból libbent volna a színpara.

Az előadás rendkívül statikus, s bár a színmű fordulatai tulajdonképpen nagyobb erőfeszítés nélkül követhetők, a jelenetek sora, építkezésük logikája csak ritkán indukál igazi feszültséget. A játék „slusszpoénját”, úgy vélem, a rendezésnek nem sikerült szcenikailag megoldani. Mikor a már nagybeteg Ella s a földi útja végéhez érő Borkman felcaplatnak a dermesztő hóviharos télből valamiféle fénylő magaslatra, ahol aztán az exbankár, elnyúlva a padon, halálba hanyatlik, a jelenet inkább hat groteszknek, mint megrendítőnek.

Ibsen súlyos szerző, s az életmű e masszív darabja komplett dramaturgiai talány, de semmiképpen nem múzeumi színmű. Ahhoz persze, hogy konfliktusainak éle és heve jelenkorunkig érjen, merész, autentikus interpretáció szükségeltetik. A Pesti Színház előadása, sajna, nem ezt példázza.

Hol? Vígszínház – Pesti Színház
Mi? Henrik Ibsen: John Gabriel Borkman
Kik? Szereplők: Hegedűs D. Géza, Hegyi Barbara, Vecsei H. Miklós, Börcsök Enikő, Balázsovits Edit, Lukács Sándor, Márkus Luca e.h., Tar Renáta.
Fordította: Kúnos László. Rendező: Valló Péter. Dramaturg: Morcsányi Géza és Balassa Eszter. Jelmez: Benedek Mari. Díszlet: Horváth Jenny. A rendező munkatársa: Fenyvesi Lili. Súgó: Jároli Helga. Ügyelő: Kormányosi Miklós.

Facebook Comments