Az Ismeretlen Kutatása eredményessége nem a munkabemutatók eredményességén mérhető. Ezek közül a prezentációk közül sok nem nevezhető előadásnak, hiszen nem is ezzel a céllal jött létre (…). Még az sem garantált, hogy a kutatásnak hosszú távon materializálódó eredménye lesz. A jövő kockázattal jár.

Párnák, pokrócok és szobanövények között keresünk magunknak helyet a MU Színház színpadán 2018. december 18-án. Hamarosan kezdetét veszi az idei Ismeretlen Kutatása program utolsó demonstrációja, amelyen megosztják velünk az alkotók, mit és milyen eredménnyel kutattak az elmúlt két hónapban. Az otthonos berendezés meghitt hangulatot teremt, ugyanakkor elaltatja bennünk a gyanakvást, hogy itt bizony most mi, nézők is kísérleti nyulak leszünk.

De a kísérlet nem velünk, még csak nem is a két hónapja dolgozó alkotókkal kezdődött. Történetünk 2006-ig nyúlik vissza, amikor a projekt megálmodója és elindítója, Michaela Hargitay megkereste a Műhely Alapítványt egy ötlettel: kellene egy program, amely segít a művészeknek jobban megismerkedni az improvizációval. 2006-ban az improvizáció még nem volt széles körben elterjedt a magyar táncművészetben, sok félreértés és előítélet társult hozzá, pedig nemzetközi vonatkozásban ez a technika egyre népszerűbbé vált[1]. Adva volt tehát a lehetőség, hogy az új programsorozat jelentős hatást gyakoroljon a hazai táncéletre.

PHONENIX. Fotók: Nagy Tibor

Michaela Hargitai ötletéből kiindulva a Műhely Alapítvány részéről Talló Gergely gondolta tovább[2] a program szerkezetét: így került az improvizáció mellett a kutatás és a produkciókényszertől mentes kísérletezés az Ismeretlen Kutatása fókuszába.

A program tehát három olyan fő összetevőre épült, melyek gyökeresen szembe mentek a hazai táncélet megszokott működésével. A támogatási rendszer a produkciógyártást részesítette előnyben, az improvizáció és a kutatás pedig éppen csak elkezdett ismertté válni. Ebből a szempontból maga a program is az ismeretlent kutatta, hiszen egyáltalán nem volt biztos, hogy életképes marad egy kevéssé támogató közegben. Az alkotócsoportok mentori segítséget, útmutatást is igénybe vehettek munkájuk közben, hasonlóan a most zajló Imre Zoltán Program mentoráltjaihoz. Eleinte Michaela Hargitai, később Gál Eszter, majd pedig Hód Adrienn segítette a kutatókat a saját kérdéseik és válaszaik megtalálásában. Az improvizáció fontossága az évek alatt fokozatosan háttérbe szorult, de a kutatás és a produkciókényszertől mentes alkotás továbbra is az Ismeretlen Kutatása legfontosabb jellemzői közé tartozik.

A program története szorosan összefügg a kutatásra lehetőséget adó financiális háttér történetével, hiszen a pályázati kiírások megkötései jelentősen meghatározzák a megvalósuló projekt végső formáját. 2007-ben következett be az első nagy váltás, amikor a Trafón keresztül az Ismeretlen Kutatása részese lett a DÉPARTS[3] programnak. A külföldi támogatás feltételeként (és egyúttal annak segítségével) külföldi alkotók is meghívást kaptak a részvételre: az évente kiválasztott négy alkotó közül legalább egy ettől kezdve külföldről érkezett. Később a Nemzeti Kulturális Alap is támogatni kezdte a kezdeményezést, sőt (ha nem is teljesen hivatalosan) kiemelt projektként is kezelte. A program első időszaka 2013-ban ért véget. Ekkor egy fesztivál keretében visszahívták a korábbi évek legjobbnak ítélt alkotóit (a 2006-tól 2013-ig tartó időszakról videóösszefoglaló is készült).

Annak ellenére, hogy az Ismeretlen Kutatása nehezen fér bele az NKA pályázati kiírásaiba, hiszen végeredményként nem kész produkciót, hanem csupán munkabemutatót tud a közönség elé tárni, az Imre Zoltán Program segítségével idén újraindulhatott a kutatás csaknem öt év szünet után. Az új financiális lehetőség természetesen ismét újabb megkötéseket is jelent: ezúttal csak azok pályázhattak a Műhely Alapítványhoz, akik megfeleltek az Imre Zoltán Program részvételi feltételeinek[4].

2006-os indulásakor az Ismeretlen Kutatását eredetileg táncművészeknek hirdették meg azzal a kikötéssel, hogy más művészeti vagy tudományos területről válasszanak maguknak alkotótársat. Később a pályázók körét kiterjesztették azzal a feltétellel, hogy ha nem táncművész pályázik, alkotótársul mindenképp táncművészt kell választania, hogy a kutatás fókuszában továbbra is a mozgás maradjon. Ez a kör szűkült most az Imre Zoltán Program keretében újraindult pályázattal a fiatal, pályakezdő alkotókra. Noha a programban többnyire korábban is a pályájuk elején járó alkotók vettek részt, a koncepció nem zárta ki tapasztaltabb alkotók jelentkezését sem. A változás felveti a kérdést: mikor lehet szüksége egy alkotónak néhány hónap kutatásra? Egyáltalán mit jelent a kutatás a kortárs táncművészet kontextusában?

Az Ismeretlen Kutatása történetében erre a kérdésre nagyon különböző válaszok születtek. Van, aki hagyományos produkciógyártásra használta ki a kapott lehetőséget (a program kezdeti időszakából például Zambrzycki Ádám). Mások egészen más utat választottak: Hód Adrienn mélyen ösztönös, a teste sajátos intelligenciájából építkező alkotófolyamata például olyannyira elütött minden megszokottól, hogy Talló Gergely bevallása szerint a kutatás egy pontján azon gondolkoztak, talán le kellene állítani a kísérletet. Ebből is jól látszik, mennyire nem lehet külső szemmel megítélni egy kutatás eredményességét, hiszen Hód Adrienn munkássága kiteljesedett, mégpedig éppen az Ismeretlen Kutatása[5] hatására. Ma már ő program mentora, és nem tűnik úgy, hogy a szárnyai alatt kutató alkotók előre kijelölt pályán mozognának.

PHOENIX

Az idei alkotók három radikálisan különböző utat választottak. Dömötör Judit (táncművész) és Hajnal Márton (orvos, fizikus, kutató) Range of Change című demonstrációjában a belső és külső érzetek világába, kitáguló tapasztalás meditatív folyamatába kaptak a nézők meghívást, miközben nem volt teljesen egyértelmű, hogy most épp mi is kutatunk, vagy pedig az alkotók rajtunk tesztelik (netán bizonyítják) korábban felállított tételeiket. Dömötör Luca (táncművész) és Pintér Gergő (matematikus, tanár, zenész) egy később talán oktatási programmá fejleszthető előadás jelenlegi állását mutatták meg. Az Elképzel/e/hetetlena komplex matematikai problémák és a test érzékelésének kapcsolatát, közös halmazát kutatta. „Nem azt akartuk, hogy én tartok egy tudományos előadást, Luca pedig táncol hozzá.” – fogalmazott Pintér Gergő[6], amikor az alkotási folyamatról kérdeztem őket. „Azt akartuk megmutatni, hogy a matematikai problémák a mindennapi életünkben, testi tapasztalatainkban is jelen vannak. Ugyanakkor a matek sem csak a technikai fejlesztésekben használható, hanem van művészi oldala is, mint egy versnek.”

A legködösebb kutatást (amely egyúttal a leginkább hasonlított hagyományos művészeti alkotásra) Szeri Viktor (táncművész, koreográfus), Páll Tamás (médiaművész, játéktervező), és Muskovics Gyula (kurátor, teoretikus) mutatták be. Az eredetileg a Trafó melletti elhagyott épületbe szánt VR projektet egy idegszaggató videóprezentáció formájában láthatta a közönség a MU Színházban. APHOENIX[7] azért is lóg ki a másik két prezentáció közül, mert csak ebben nem vett részt tudós.

Tudományos területről érkező alkotókkal együtt dolgozni azért is tanulságos lehet a táncművészek számára, mert a legtöbb tudományterület rendelkezik valamiféle kutatási módszertannal. Noha a tudományos elvárásokhoz mérhető merev keretrendszert a tánc területén irreális és szükségtelen volna alkalmazni, a kísérleti módszerek, a szabályos bizonyítás és a tézis pontos megfogalmazásának követelményeivel tanulságos lehet megismerkedni – ha másért nem, hát a táncművészeti kutatás társadalmi elfogadottsága érdekében.

PHOENIX

„Kutatási-fejlesztési időszak nélkül csak termelés van.” – fogalmazott Muskovics Gyula[8], a PHOENIX egyik alkotója. A kutatás-fejlesztés (K+F) fogalmának tisztázása a tudomány és a technológia területén sem zökkenőmentes, művészeti területen pedig egyenesen lehetetlennek tűnik. Rendkívül drága folyamatról van szó, melytől közvetlen megtérülés aligha remélhető, és amelynek eredményessége sosem marad vitathatatlan. Mivel a finanszírozást biztosító társadalmi közeg szinte mindig kíváncsibb az elért eredményre, mint az eredményig vezető útra, a kevésbé látványos kísérleti projektek többnyire külön indoklást igényelnek. Ebben a kérdésben a tudomány és a táncművészet hasonló problémákkal küzd. Mindkettőben nehéz elfogadtatni a „produkciókényszertől mentes” alkotási folyamatokat, mind a közönség, mind pedig a finanszírozók részéről. De amíg a tudományos és technológiai fejlesztések hivatalos kategóriák (többek között adókedvezménnyel is járnak), a táncművészeti kutatásnak mintha még mindig produkciógyártásnak kellene álcáznia magát a megfelelő finanszírozás érdekében. A helyzet azért is kényelmetlen, mert a kutatás eredményeként prezentálható anyag többnyire életképtelen előadásként, és hatása az alkotó munkásságára csak hosszú távon mérhető. Kérdés persze, hogy ha a kutatás eredménye nem előadás, miért kell egyáltalán megmutatni a közönségnek? A helyzet okkal adhat okot félreértésekre[9]. Közönségre márpedig szükség van. Egyrészt az Ismeretlen Kutatása a programban kutató alkotóknál szélesebb körben is hatni kíván, és hat is: elég csak az alkotótársként szereplő matematikusok, orvosok kollégáinak jelenlétére gondolnunk a nézők soraiban. Másrészt viszont nem tekinthetünk el tőle, hogy a kutatási folyamat elengedhetetlen része a visszajelzések[10] értékelése, szakmai tanácsok kérése és meghallgatása. „A program egyik legfontosabb része a vizibilitás, hogy egymás után többször is megmutathatunk valamit, többféleképpen.” – mondta az Ismeretlen Kutatásában nyolc évvel ezelőtt dolgozó Hadi Júlia[11]. Mivel a munkabemutatókon többnyire a táncszakma képviselteti magát, ez kiváló lehetőség lehet az alkotók számára, még ha nem is minden szakmai visszajelzés bizonyul érzékenynek[12] a kutatás kérdései iránt.

Dömötör Luca és Pintér Gergő. Fotó: Alagi Mihály.

A tudományos kutatási költségek indoklásaként Magyarország jelenleg is zajló kutatás-fejlesztési programja[13] a nemzetközi trendekhez csatlakozva kimondja, hogy a K+F terület finanszírozása valójában befektetés a jövőbe. Nyúlhatunk-e ehhez az állításhoz, amikor a táncművészeti kutatások eredményességének védelmében keresünk érveket? Minősülhet-e hivatalos K+F projektnek az Ismeretlen Kutatása? A terület körülhatárolására leginkább elfogadott eszköz a Frascati kézikönyv[14], mely csupán egyetlen helyen beszél művészeti kutatásokról: a tudományágak csoportosításakor a kutatás-fejlesztés lehetséges területei közül kizár mindenféle művészeti „kutatást”. Tehát a tudományos definíciót nem hívhatjuk segítségül. Mégsincs ok a csüggedésre. Az Ismeretlen Kutatása céljai között kezdetektől szerepelt a nézők és az alkotók érzékenyítése korábban ismeretlen vagy kevésbé ismert eljárásokkal kapcsolatban: ha az improvizáció és a színházi alkotómunka nyitottá tételének népszerűsítése ma már nem is tűnik égbekiáltóan forradalmi vállalkozásnak, a művészeti kutatás terén bőven akad még tennivaló. Talán valóban nehéz lenne megfeleltetni a két hónapig dolgozó alkotócsoportok munkáját a Frascati kézikönyvben tárgyalt szigorú kritériumoknak[15], a művészeti területen zajló kutatások társadalmi elfogadottságának szélesítése önmagában is üdvözlendő küldetés. A cél nem az, hogy a művészek munkája jogi és adózási szabályoknak megfeleltethető keretek közé szoruljon, hanem hogy felismerjük: a színpadra végeredményként felkerülő hosszabb-rövidebb előadások nem egy próbaidőszak, még csak nem is egy évad termései, hanem hosszú válaszkeresési és kísérletezési folyamatok eredményeképp születő alkotások.

Az Ismeretlen Kutatása eredményessége nem a munkabemutatók eredményességén mérhető. Ezek közül a prezentációk közül sok nem nevezhető előadásnak (hiszen nem is ezzel a céllal jött létre), és nem egy közülük komolyan próbára teszi a nézők és résztvevők idegrendszerét. Még az sem garantált, hogy a kutatásnak hosszú távon materializálódó eredménye lesz. A jövő kockázattal jár. De az elmúlt közel másfél évtized tapasztalatai és a program hatása a magyar kortárstánc életre azt mutatja, megéri vállalni ezt a kockázatot.

Köszönet a cikk alapjául szolgáló interjúkért Dömötör Lucának, Hadi Júliának, Muskovics Gyulának, Páll Tamásnak, Pintér Gergelynek, Szeri Viktornak, Talló Gergelynek  és Vadas Zsófia Tamarának.

[1]A tánc 20. századi története szorosan összefügg az improvizáció történetével. Loïe Fuller és Isadora Duncan munkásságától Merce Cunningham táncelméleti programjáig szinte minden nagy alkotót foglalkoztatott az előzetes megkötésektől mentes mozgás gondolata. Kiemelkedő az improvizáció történetében az amerikai Anna Halprin és Simone Forti munkássága: az általuk „meghatározatlan koreográfiának” vagy „nyitott koreográfiának” nevezett alkotómódszer a posztmodern tánc fontos fejezete.
Magyarországon a mozdulatművészet képviselői fordultak először érdemben az improvizáció felé, de a második világháború után ezek a törekvések jelentősen visszaszorultak, és az improvizáció csak a 70-es évek végén kezdett ismét visszaszivárogni a hazai táncéletbe. Jelentős lépés volt 1983-ban, hogy Kálmán Ferenc és Angelus Iván létrehozta a Kreatív Mozgás Stúdiót: az itt táncolók több modern tánctechnika mellett a kontakt improvizációval is megismerkedhettek. Angelus Iván munkássága továbbra is meghatározó, többségében az általa 2004-ben alapított Budapest Kortárstánc Főiskola falai közül kerültek ki később az Ismeretlen Kutatása program résztvevői is.
Kaprinyák Renáta: Az improvizáció használata a modern és kortárstánc oktatásban Magyarországon. (utolsó letöltés: 2019. január 14.)

[2]Talló Gergellyel a program születéséről 2018. november 22-én készítettem interjút.

[3]A DÉPARTS a PARTS által indított és irányított kultúrfinanszírozási program, amely Európai Uniós keretből ad ösztöndíjat, illetve támogatást táncművészeti projekteknek. A Trafó képviseletében Magyarország egy három lépésből álló pályázattal vett részt a programban: produkció készült a Trafó irányításával, az oktatási projektért Angelus Iván felelt, a kutatás-fejlesztésért pedig a Műhely Alapítvány. Forrás. (utolsó letöltés: 2019. január 14.)

[4]„18. életévüket betöltött, önálló produkcióval még nem rendelkező, a hivatásos táncművészet területén tapasztalattal bíró, magyar állampolgárságú művész, (mint természetes személy), vagy a hivatásos táncművészet területén tapasztalattal bíró jogi személy.” (Forrás: NKA,  utolsó letöltés: 2019. január 14.)

[5]Az Ismeretlen Kutatása hatásáról Hód Adrienn Králl Csabának mesélt a Theater der Zeit számára készített interjúban.

[6]Az Elképzel/e/hetetlen alkotóival 2018. december 6-án beszélgettem a kutatás tapasztalatairól.

[7]Angol nyelvű kritika a produkcióról a Dancefeeden.

[8]A PHOENIX alkotóival 2018. december 10-én készítettem interjút.

[9]Vadas Tamara a vele készített interjúban elmondta, hogy a 2009-es kutatása után megjelent kritikapéldául félreértette a projekt célját, és előadásként próbálta értékelni a látottakat.

[10]„Ha szavakkal akarom elmesélni Az ismeretlen kutatása műhelymunka során létrejött két előadást, máris belesétáltam a csapdába. Azok ugyanis a mozgás keltette jelentések megfoghatatlanságáról és csalfaságáról beszélnek.” – Maul Ágnes: Beszél a test, táncol a szó. Revizoronline

[11]Hadi Júliával 2018. december 5-én készítettem interjút.

[12]„Egyre kevésbé értem különben, mitől függ, hogy a Műhely Alapítvány által életre hívott, Gál Eszter vezette Ismeretlen kutatása alkotóműhely éppen hogyan alakul. Tisztára orosz rulett az egész (bár ez a kockázatvállalás azért benne is van a koncepcióban), olykor elképesztő blöfföket lehet látni, máskor egy-egy bemutatkozás nagyon jól sikerül.” – Tóth Ágnes Veronika 2009-es cikkeaz Ismeretlen Kutatása akkori állásáról.

[13]2013-ban elfogadásra került a „Befektetés a jövőbe: Nemzeti kutatás-fejlesztési és innovációs stratégia 2020”, melynek legújabb verziója 2018 januárjában kapott nyilvánosságot.

[14]A Frascati kézikönyvjavaslat a kutatás és kísérleti fejlesztés felméréseinek egységes gyakorlatára. Első kiadása 1963-ban jelent meg, ma a kézikönyv hatodik kiadása van érvényben.

[15]„A kutatás és kísérleti fejlesztés olyan módszeresen folytatott alkotómunkát jelent, amely a meglévő ismeretanyag bővítésére szolgál – beleértve az emberről, a kultúráról és a társadalomról szerzett ismereteket is -, valamint arra, hogy ezt az ismeretanyagot új alkalmazások kidolgozására használjuk fel.” – Frascati kézikönyv, 19. oldal

Facebook Comments