A 2016-os Everyness minden olyan jellegzetességgel bír, amit a Dance Me nélkülöz; az ötszereplős munkában van szín, árnyalat, dramaturgia, tartalom, esztétika – mindaz tehát, ami egy előadást művészi produktummá tesz/tehet.

A Nemzeti Táncszínház (NT) 2011-től Budapest Táncfesztivál néven megrendezett mustrája idén egybeesett a teátrum új épületének átadásával. A budai Millenárison helyet kapó objektum közel 5 milliárdos állami beruházás eredménye, így nem lett volna az ördögtől való, hogy a február 15-i házavató ceremónia – egyszerre patetikus, közhelyes és röhejes kifejezéssel élve – „a táncszakma ünnepe” legyen. Csakhogy az eleve a Magyar Táncművészek Szövetsége sorába tartozó együtteseket, alkotókat preferáló befogadó színház bajosan mondhatja (el) magáról, hogy „a szakmát” képviseli, ha épp ennek az ellenkezőjét demonstrálta a zártkörű, NER-kompatibilis nyitógálával, dresscode-os jelleggel. Nyilvánvaló, egy egész szakmát képviselni – tekintettel annak sokszínűségére, összetettségére, eltérő szándékaira, lehetőségeire, törekvéseire, és más-más rendű-rangú tagjaira ‒ képtelenség. Ám a széles spektrum, a nyitottság, a kíváncsiság, a mélyebb tájékozottság, és a világos művészi koncepció nem léte kivált feltűnő, amikor a megosztottság, a kirekesztés, a széttagoltság, a lojalitás, az empátia, a gesztusok hiánya általános és penetráns.

Dance Me. Fotó: Thierry du Bois

Ami a reszortomat, azaz a külföldi alkotókat illeti: pusztán a tájékoztatás szintjén jelzem, hogy a NT kistermében két duóval lépett föl a Svájcban élő-működő, algériai származású Philippe Saire társulata, a Cie Philippe Saire. Mellette a szervezők a BJM – Les Ballets Jazz de Montréal és a Company Wang Ramirez fellépését szánták fő eseménynek. (Noha nem a kritika tárgya: üdvös volna, ha a Nemzeti Táncszínház, így a Budapest Táncfesztivál szóróanyagai, ismertetői bőségesebb és főleg szakszerűbb információkkal szolgálnának a külföldi föllépőkről, igyekezve kielégíteni a szaksajtó igényeit is. Az anyagok gyakorta még az előadók nevét sem tartalmazzák.)

A kanadai BJM – Les Ballets Jazz de Montréalt 1972-ben alapították, és 1998-ban lett a művészeti igazgatója az 1957-es születésű Louis Robitaille, aki ‒ többek között – Crystal Pite, Itzik Galili, Benjamin Millepied műveinek bemutatásával kívánta markánsabban képviselni a kortárs táncművészetet. A 15 tagú nemzetközi kompánia egyetlen vezető szólistája, egyben művészeti koordinátora Robitaille neje, a 42 éves, francia Céline Casson. A kubai Yosmell Calderón Mejías a Frenák Pál Társulat hajdani táncosaként lehet ismerős a honi publikum számára. 2017-es Leonard Cohen-estjük, a Dance Me, a 2016-ban elhunyt, korszakos és mára legendás kanadai énekes-dalszerző, irodalmár hozzájárulásával jött létre. Az ötletgazda direktor állítása szerint Cohen egyetlen kérése az volt, hogy ne a slágerei válogatását használják zenei anyagként, amelyhez (is) a jóváhagyására volt szükség. A 80 perces művet a kolumbiai-belga Annabelle Lopez Ochoa, a görög Andonis Foniadikis és a brit Ihsan Rustem koreografálta.

Lopez Ochoa elsősorban a Nancy Mecker színházi rendezővel a Scottish Ballet-nek készített, rangos díjakra jelölt, 2012-es A vágy villamosa táncadaptációjával szerzett hírnevet a brit táncéletben. Az English National Ballet-nak komponált, 2016-os Frida Kahlo-darabja, a Broken Wingsmár nem keltett jelentős visszhangot. Foniadikis táncosa és koreográfusa is volt a Béjart Ballet-nak, míg a Svájcban élő Rustem egykor leginkább táncosként tett szert ismertségre; dolgozott Matthew Bourne, Mats Ek, Kylián, Wayne McGregor, Hofesh Shechter, Twyla Tharp, Forsythe, Béjart, Alexander Ekman műveiben is. 2014 óta csak koreográfusként tevékenykedik.

A Dance Met cc. 15 Cohen-dalra készítették. Mivel sem a társulat honlapján, sem a szóróanyagokban nem tüntetik föl a szerzemények címét, sorolom, amiket följegyeztem:  Here it is (ez szólal meg elsőként), Lover, Lover, Lover, a címadó Dance Me to the End of Love, Boogie Street, I’m Your Man, So Long, Marianne, A Thousand Kisses DeepEverybody Knows, Suzanne, First We Take Manhattan, Street Your Way, az elmaradhatatlan Hallelujah, a Famous Blue Raincoat és legvégül a 2016-os String Reprise/Treats az utolsó, 14. stúdióalbumról, a You Want It Darkerről. Ebből össze lehetne állítani egy best of-ot.

A 15 szereplős opus, melynek központi nőalakja a pirosvörösre festett Céline Cassone, a kurta ismertető szerint „öt részben idézi fel a lét nagy ciklusait”. A látottak tükrében „a lét nagy ciklusai” a nyolcvanas évek gyerekcipőben járó MTV Music Television-videoklipjeihez és a televíziós esztrádok tinglitangli táncbetéteihez hasonlatosak, fő attrakcióként a lánybúcsúkból szabadult, nagyrészt félmeztelen chippendale-fiúkkal. Attól tartok, ez kevés rokonságot mutat a zen-buddhista szerzetessé szentelt Cohen elképzeléseivel. Eltekintve a kommersz pókhálós stílusjegyeitől, a koreográfiának (amelyet leginkább alkalmazott koreográfiának vélek) nincs esztétikája: szellemtelen, sematikus, és a mozgásnyelv nem tart kapcsolatot a zenével. Leegyszerűsítve: az előadás majd teljes idejében ugyanúgy táncolnak minden fölcsendülő – többségében – slágerre, a férfiak fekete zakóban és pantallóban, mellényben, néha a fejükön kalappal és gyakran félmeztelenül, a nők neglizsében és melltartóban is. A darab verítékesen igyekszik erotikus hatást kelteni, ám nyomelemekben sem tartalmaz érzékiséget. Az előadóknak többször van a kezükben fémrúd; fogalmam nincs, minek-miért. A So Long, Marianne közben egy leány üldögél és énekel búsan egy fénykör közepén, a Hallelujah-nál egy afroamerikai férfi és egy nő ácsorog a színen, és teszi ugyanezt. A szcenikailag legmerészebb szkeccsben az I’m Your Man szövegét látjuk a háttérkivetítőn: sorról sorra jelenik meg a gépírásos szöveg, majd törlődik. A színen írógépek, miközben vörösre rúzsozott, animált ajkak villognak, és a légben repkednek az írómasinák (videoanimáció). A fapadosság az éppen annyira egyhangú, mint amennyire lélektelen Dance Me vízjele. A főszereplőnek megtett Cassone személytelen, neutrális, akár a többiek, merthogy senkinek nincs karaktere. A megannyi jól képzett, a klasszikus és a kortárs technikát tisztesen elsajátító táncos egyetlen massza; nincs módjuk megmutatkozni épkézláb szólókban, duókban. Fegyelmezett, korrekt végrehajtó-személyzet a művészi értelemben diszkontos, álmosítóan bornírt, és főleg kiábrándító Cohen-„tribute”-ban.

Everyness. Denis Kooné Kuhnert

A Company Wang Ramirezt 2007-ben hívta életre a franciaországi Pérpignanban a Németországban született, koreai  Honji Wang és a dél-francia születésű  Sébastien Ramirez. A francia-spanyol-koreai kompánia a hiphopot ötvözi a kortárs tánccal és a balettal. Tetszetős honlapjuk alapján úgy tűnik, nincs állandó társulatuk, a produkcióikhoz szerződtetnek táncosokat. A Budapest Táncfesztiválra meghívott munkájukat a 2007-ben Berlinben alapított, autodidakta hip-hop csapattal, a Clash66-tal hozták létre. 2013-ban az AP15-ben nyújtott előadói teljesítményért Bessie-díjra jelölték őket, majd 2017-ben a Monchichi című darabjukat nominálták a rangos díjra. Wang és Ramirez a showbizniszben is presztízst szerzett magának: Madonna 2015/2016-os Rebel Heart-turnéjának koreográfiájáért Ramirez felelt, míg Wang táncosként dolgozott az élő showkban.

A Schallbauer komponálta zenei szövetre készített, 2016-os Everyness minden olyan jellegzetességgel bír, amit a Dance Me nélkülöz; az ötszereplős munkában van szín, árnyalat, dramaturgia, tartalom, esztétika – mindaz tehát, ami egy előadást művészi produktummá tesz/tehet. A hetvenperces mű hatodik szereplője egy hatalmas, fehér, puha anyagú, felfújható gömb, amely fényforrás is, és végig együtt pulzál az előadással. Összemegy, kitágul, leereszt, kihuny, felfújódik, újra világít, a földön landol, egyszer eltűnik a színről, majd újra megjelenik, továbbá Wang a hátára erősítve cipeli-vonszolja, akár egy ejtőernyőt. A gömb megtestesíti a szereplők érzelmeit, hangulatát, és – általánosságban – energiát közvetít, valamint dramaturgiai jelentősége van.

Az aprólékosan, sőt, mind a szólók, a duók és a csoportos táncok esetében taktusra kidolgozott, részletgazdag munka egyik sajátja, hogy a koreográfia és a látvány állandó újdonsággal szolgál, mindig van a tarsolyban valami váratlan, érdekes. Mindeközben a nők (Joy Alpuerto Ritter, Honji Wang) és a férfiak (Salomon Baneck-Asaro, Alexis Fernandez Ferrera, Thierno Thioune) közötti kapcsolatokban az egyetlen állandóság az, hogy nem sikerül megteremteniük a harmóniát. A technikás, laza táncosoknak valamelyest módjukban áll előadó(művész)ként is megmutatkozni, ami – hasonlóképp a nem belterjességbe fulladó személyességhez ‒ éppen annyira ritkaság a kortárs és modern művek, mint a pantomimot halódó poraiból újra föltámasztó (neo)klasszikus balettek esetében. A soknemzetiségű csapat tagjai beszélnek az identitásukról, artikulátlan hangokat adnak ki, a férfiak dulakodnak, fotózáshoz pózolnak, az ellenkező nemű, kötődési zavarokkal küzdő párok egyszerre vágyják az intimitást és tartanak távolságot a másiktól. A szereplők némelyike biztonsági kötéllel is dolgozik, ami, felteszem, a függőség, szabadulás, elrugaszkodás, kötődés szimbóluma.

A kreatív előadást átható játékosság, szellemesség, groteszk mellett a mű alaphangulata melankolikus, a legjobb pillanatokban lírai, és összességében nyugtalanító. Az elveszettség körül gravitáló Everyness érzelmes, de nem érzelgős munka; van benne szépség, és noha sokkal inkább kifundált-kigondolt, mint zsigeri, nem éreztem benne manírt. A Company Wang Ramirez munkája nem átütő erejű, nem kínál maradandó élményt, de eleven, ügyes, invenciózus, eredeti, szinkronban van a korunkkal, és értelmezni lehet a kortárs tánc esztétikai szempontjai mentén. Pusztán ezzel a Fesztivál legkiemelkedőbb, és a többi szereplőhöz képest más kategóriát képviselő fellépője lehetett a – kanadai trupphoz hasonlóan ‒ nem teltházas vendégszereplésen.

Hol? Müpa, Fesztivál Színház
Mi? BJM – Les Ballets Jazz de Montréal: Dance Me
Kik? Koncepció: Louis Robitaille. Koreográfia: Andonis Foniadikis, Annabelle Lopez Ochoa, Ihsan Rustem. Zene: Leonard Cohen. Zenei rendezés: Martin Léon. Zenei koncepció: Alexis Dumais. Dramaturgia és rendezés: Eric Jean. Jelmez: Philippe Dubuc. Táncolják: Céline Cassone, Brandi Baker, Yosmell Calderón Mejías, Jeremy Coachman, Kennedy Henry, Terra Kell, Kennedy Kraeling, Elijah Labay, Andrew Mikhaiel, Benjamin Mitchell, Saskja Panzé-Bégin, Julia Radick, Mark Sampson, Jayson Syrete, Izabella Szylinska.

Hol? Nemzeti Táncszínház
Mi? Company Wang Ramirez: Everyness
Kik? Előadó és koncepció: Company Wang Ramirez, Clash66. Rendezés és koreográfia: Honji Wang & Sébastien Ramirez. Eredeti zene: Schallbauer. Dramaturgia: Roberto Fratini. Díszletterv: Constance Guisset. Világítás: Cyril Mulon. Stylist: Linda Ehrl. Táncolják: Joy Alpuerto Ritter, Honji Wang, Salomon Baneck-Asaro, Alexis Fernandez Ferrera alias Maca, Thierno Thioune.

Facebook Comments