Ritkán találkozhatunk olyan szép és igényes kézikönyvvel a magyar könyvkiadásban, mint a …Nyitott múzeum…, melynek már a címében kétszer szereplő hármaspont is jelzi, hogy valaminek  – egy folyamatban lévő diskurzusnak, kutatásnak – a közepébe nyerünk betekintést.

A kötet, ahogy alcímében áll, a részvételen és együttműködésen alapuló társadalmi múzeumok elméletét és gyakorlatát mutatja be. Ez utóbbi, vagyis a mindennapi praxis vizsgálata különösen fontos szerepet játszik benne, ugyanis valamennyi szerző következetesen azt az álláspontot képviseli, hogy a tudományos és a hétköznapi tapasztalat nem választható élesen szét. A könyvet kilenc szerző jegyzi, akik három éven át egy kutatócsoportot alkottak (Foster Hannah Daisy, Frazon Zsófia, Gadó Flóra, Hermann Veronika, Illés Péter, Schleicher Vera, Szakács Eszter, Toronyi Zsuzsanna, Wilhelm Gábor), és akik között akad muzeológus, etnográfus, esztéta, kurátor, irodalomtörténész, kultúrantropológus, művészettörténész, levéltáros. Ez is jelzi azt a multidiszciplináris megközelítésmódot, melynek alapján a kortárs múzeumi gyakorlatokat, valamint a múzeumot mint „reprezentációs gépezetet” vagy határtárgyat nem csupán az etnográfia, a kulturális antropológia, a néprajzi múzeumi diskurzus, a múzeumtudomány vagy az új muzeológia felől nézik, de az irodalom- és történettudomány, művészettörténet és esztétika felől is. Rajtuk kívül még számos alkotótárs vett részt – meghívott szerzőként, kommentátorként, grafikusként, olvasószerkesztőként – a könyv létrehozásában, mely szokatlanul merész formai és vizuális arculatával (élénk zöld színével, kiemeléseivel, tipográfiájával, üresen hagyott helyeivel) azonnal kitűnik az átlagkönyvek sorából. Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy a könyvvel párhuzamosan létezik egy weboldal is (http://nyitottmuzeum.neprajz.hu), ahol további kritikák és fordítások találhatók, és amely lehetővé teszi, hogy a kutatás ne záruljon be egy monumentális könyvtárgyba, hanem tovább bővíthető, kiegészíthető legyen – a radikális nyitottság jegyében.

Mi most csak a kézikönyv felépítését vizsgáljuk, mely az elején közölt fogalmi háló segítségével (mely a fogalmak pontos előfordulását is feltünteti) valóban rizomatikussá teszi az olvasást, ugyanis így az olvasó már kezdettől fogva felfigyelhet az ismétlődésekre és a variációkban megjelenő változásokra, maga is megtapasztalhatja, hogy nem eleve adott, statikus, hanem dinamikus, perspektívaváltásokra is nyitott fogalmakkal operálnak az egymással folyamatos diskurzust fenntartó szerzők. Ez a diszkurzív írás (mely az ellentétes nézőpontokat és a vitákat sem fedi el) az olvasót is aktív, kritikus szemléletre ösztönzi. Ahogy a könyv felderít, feltár, megért, dialógust kezdeményez, úgy az olvasó feladata is ez lesz – ezt pedig akár az egyes fejezetek végén található üresen hagyott kommentárhelyeken is elkezdheti, saját gondolataival kiegészítve „sajáttá” téve a könyvet.

Visszatérve a kézikönyv szerkezetére, a bevezető és a fogalmi háló után húsz szócikk részletes kifejtését találjuk (ezek olyan ernyőfogalmak, melyek egymással is kapcsolatban állnak, magyarázatukban egymásra utalnak), majd ezeket esettanulmányok és interjúk követik, végül egy részletes bibliográfiával, angol összefoglalóval és az alkotók bemutatásával zárul a kötet. Az esettanulmányok, melyek kurátorok által írt szövegek, szintén a folyamatalapú gondolkodást képviselik. A megvalósult munkákat – kiállításokat, részvételen/együttműködésen alapuló kutatásokat, a múzeumok terében létrejött eseményeket – a létrehozók olyan tanulási folyamatokként értékelik, melyeknek objektíven levonják a tanulságait (sikeres megoldásait, kudarcait). Ezáltal bepillantást nyerhetünk az alkotófolyamat belső mechanizmusaiba, miközben a szerzők kiemelten hangsúlyozzák a gyakorlati tevékenység és az elméleti felkészültség termékeny kölcsönhatásait. Hasonló szemlélet bontakozik ki a kurátorokkal, művészekkel, kutatókkal folytatott interjúkból is, melyek egyszerre szubjektív és tárgyilagos, önreflexív szövegek.

Mégis, adódik a kérdés, hogy egy színházi folyóirat olvasói számára miért lehet izgalmas és inspiráló ez a kötet. Leginkább azért, mert a nyitott múzeum kapcsán felmerülő problémák a nyitott színházi gondolkodást és gyakorlatot is meghatározzák. Ennek igazolására állítottuk össze ezt a rövid és vázlatos, vállaltan személyes preferenciákat mutató „saját szótörténeti tárat”, melynek alapja a húsz szócikkből kiragadott néhány fogalom (melyeket a kötet szerkesztési elvét imitálva kiemelésekkel jelzünk).

Élő archívum

Bizonyos értelemben a színház, már mindig is, élő archívumnak tekinthető. Egyrészt megőrződik és megjelenik benne egy drámai hagyomány, egy szövegkorpusz, mely az előadások során eleven közvetítést nyer. Másrészt minden színháznak és társulatnak megvan a maga saját története, egy olyan hagyomány vagy szellemiség, melyet folytatni vagy megújítani kíván. Ezt egyszerre alkotják egy intézményhez vagy helyhez és egyes fontos előadásokhoz vagy meghatározó művészekhez kötődő történetek. Ha a színház követi a kortárs múzeumi gyakorlatot, akkor egyrészt újragondolhatja a saját történetét a színház archívumán keresztül (ez volt megfigyelhető a Katona József Színház Nótóriusok című sorozatában). Másrészt a közösségi múzeumhoz hasonlóan bekapcsolódhat a közösségi archiválási gyakorlatokba, segíthet egy közösség múltjának és jelenének feldolgozásában (ahogy ezt a Sajátszínház projektjei teszik). Minden anyagválogatás és anyaggyűjtés során tovább bővül, új szöveg- és előadáskorpusszal gyarapodik a színházak és a társulatok archívuma. Ugyanakkor az archiválás kérdése során nem feledkezhetünk meg a digitális archívumokról sem, vagyis arról, hogy egy színház hogyan tárolja, és miként teszi hozzáférhetővé a szövegkönyveket vagy a rendezői példányokat, a kritikákat és az előadás-felvételeket a saját honlapján. Érdekes eset az, amikor egy (legalábbis az eredeti formájában) már nem létező társulat eleven emlékezetét részben gazdag archívuma biztosítja (ezt tapasztalhatjuk a www.kretakor.eu honlapját böngészve).

Kontaktzóna

A kontaktzóna definíciója szerint „olyan társadalmi tér, térbeli és időbeli együttlét, ahol egymással hierarchikus, aszimmetrikus viszonyban álló kultúrák (képviselői) találkoznak”.

A színház mint kontaktzóna egyszerre lehet a reprezentáció és az önprezentáció terepe, ahol megszólalhatnak, szót nyerhetnek az egyébként elfojtott vagy elnyomott, kisebbségi vagy subaltern hangok. A színház ezáltal lehetőséget teremt a társadalmi pozíciók és szerepek újraértelmezésére (gondoljunk a Független Színház Roma hősök fesztiváljára).

A kontaktzónaként értett színház továbbá teret biztosít több közösség, többféle hagyomány és örökség találkozására. Számos eltérő hang szólalhat meg benne egy időben egy másfajta terepen, immár elnyomhatatlan többszólamúságban.

Művész mint…

Ugyanakkor az új, gyakran civil szereplők és társalkotók/alkotótársak felbukkanásával az is kérdésessé válik, hogy ki és kit reprezentál? Mi a valóság és a fikció kapcsolata? Vajon egyfajta társadalmi szerepet jelenít meg egy színész, vagy önmagát képviseli egy civil polgár? A kortárs színházban, ahogy a múzeumi gyakorlatban is, megfigyelhető az egyes feladatkörök újradefiniálása, vagy épp definíció nélkül hagyása. A közös alkotófolyamatban mindenki egyformán fontos szerepet tölt be, senki sem tarthatja magát egy tudás vagy képesség kizárólagos birtokosának, a szerzői és rendezői hierarchia meginog. Már nem bizonyos szerepkörök kisajátításáról van szó (mely szerint az író megír, a rendező megrendez, a színész eljátszik egy szerepet), hanem aktív tapasztalatcseréről és tudáskörforgásról, melynek eredményeként a próbafolyamat azt (is) jelenti, hogy az alkotótársak mindenféle szerepkörben kipróbálhatják magukat. Továbbá a „mindenki lehet művész” Joseph Beuys-i álláspontját a színházra is kiterjesztve a néző maga is társalkotóvá (íróvá, rendezővé, színésszé stb.) válhat.

Részvétel és együttműködés

Napjainkban talán egyetlen színházi néző számára sem meglepő, hogy nem csupán megfigyelés a feladata, de aktív résztvevőként is jelen lehet egy előadásban, sőt akár együttműködhet annak a létrehozásában. A részvételi színház számos fajtáját ismerjük a fizikai részvételtől kezdve (amikor a néző a szereplőkkel együtt bejár egy szokatlan színházi teret, ahogy ez az immerzív előadások esetében történik) a közös játékba invitáláson át a politikai véleménynyilvánításig. Ezek az előadások gyakran sajátos térdramaturgiákat hoznak létre (mint a Stúdió K a kőbányai pincerendszerben játszódó Peer Gyntje), a par excellence nem színházi tereket színházi terekké változtatják át. Természetesen nemcsak különleges terekre kell gondolnunk, hanem a leghétköznapibb életterekre is (amilyen egy tanterem, egy művelődési ház vagy akár egy utca).

A …Nyitott múzeum… egyik esettanulmánya részletesen elemzi a színház hatását a kortárs múzeumi gyakorlatokra. Itt a részvételi színház három nagy formája kerül említésre: a színházi nevelés, a fórumszínház és a közösségi színház. Hozzátehetjük, hogy ez a kurrens színházi kutatások talán legmeghatározóbb iránya: gondoljunk a L’Harmattan kiadó Színház és pedagógia könyvsorozatára, a nemrég megjelent Színházi nevelés és színházpedagógia kézikönyvre vagy A sajátszínház módszerei – digitálisan is elérhető – tanulmánykötetre. Ezeket a kollektív műveket színházi szakemberek és társadalomtudósok közösen jegyzik, vagyis mind a …Nyitott múzeum… interdiszciplináris megközelítését képviselik.

Szubjektív nézőpontból még három szócikket emelnénk ki három színházi előadás kapcsán. A színházi újrajátszás a kortárs múzeumi gyakorlathoz hasonlóan nem egy historizáló játék, hanem épp ellenkezőleg, egy nagyon aktuális szembesítés. Ugyanis az elfeledett vagy marginalizált történeti esemény megidézését csak arra használja fel, hogy az „itt és most” szempontjából a jelen kérdéseire reflektáljon. Ez figyelhető meg Kelemen Kristóf Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című munkájában, ahol az egykori színészvizsga csak kiindulópont ahhoz, hogy a nemrég végzett színinövendékek saját képzési rendszerükről és a pályakezdés nehézségeiről beszélhessenek. Ugyanakkor az akkori és a mostani helyzet közötti analógiák (mi változott, és mi nem változott) teszik igazán hitelessé és megrendítővé ezt az előadást.

A színházi többszólamúság a posztdramatikus színház egyik alapfogalma, a magyar színházi gyakorlatban mégis alig van jelen. Valószínűleg azért, mert a hangzó térként elgondolt színház nálunk idegen maradt. Ennek a zenei dramaturgiának egyik legszebb megvalósulása Závada Péter és a k2 Színház Holdkő című bemutatója volt, mely a közös történelmi múlt egy másfajta elgondolására tett kísérletet. Fontos hangsúlyozni, hogy mindkét előadás végén, mintegy folytatásként, az alkotók közös beszélgetésre invitálták a nézőket, és ezzel a gesztussal megnyitották a kész művet az új kommentárok felé.

Érdekes és még feltáratlan lehetőségeket rejt magában a tárgyorientált ontológia, ez a magyar színháztól távoli szemlélet, mely feladja vagy legalábbis zárójelezi az emberközpontú látásmódot, és megpróbál a poszthumán játékterek felé nyitni. Ez a kozmikussá táguló tekintet jellemzi Jeles András számos előadását (így Melis Lászlóval közösen jegyzett operáját, a Bakkhánsnőket, de említhetnénk a Stúdió K Babaházát is tengeralatti világával és bábszereplőivel).

Végezetül, ha megnyitjuk a színház és a múzeum értelmezési kereteit, nagyon izgalmas kölcsönhatások jöhetnek létre. Erre példa Nagy József aktuális és folyamatban levő (lezáratlan és lezárhatatlan) kutatása, melynek első fázisát a debreceni MODEM-ben kiállított Békaszínház fotográfiái alkották, újabb állomása a Lyoni Szépművészeti Múzeumban szeptemberben bemutatott Mnémosyné, mely egyszerre képzőművészeti installáció és művészi performansz, kategorizálhatatlan műalkotás.

Milyen tanulságokat vonhatunk le tehát a színházra vonatkozóan a …Nyitott múzeum… kézikönyv nyomán? Elsősorban azt, hogy a „nyitott színház” gondolata a kortárs színházi gyakorlatokban (főként a független szcénában) is megjelenik, ami inkább hiányzik, az (kivéve néhány speciális területen és elhivatott szakembernél) az elmélet és a gyakorlat összekapcsolása. Habár az említett színházpedagógiai könyvekben már találunk pár előremutató példát, de még több esettanulmányra és kritikus, alkotói önreflexióra lenne szükség. Továbbá több párbeszédre a társművészetek és a társtudományok között, hogy eltűnjenek a feleslegesen korlátozó határok. Ami természetesen nem minden határ teljes felszámolását jelenti, sokkal inkább azok megnyitását – az alkotói és gondolkodói szabadság feltételeként.

…Nyitott múzeum… Együttműködés, részvétel, társadalmi múzeum, szerk. Frazon Zsófia. Budapest: Néprajzi Múzeum, 2018, 599 oldal, 5900 Ft

Facebook Comments