Ezt a bemutatót készakarva sem lehetett volna tökéletesebben időzíteni, és ez a megdöbbentő aktualitás most összeszorítja a torkunkat. Ugyanis a nyitómonológból áradó színtiszta nacionalizmus, a keresztény értékeket célzó revizionizmus és a nép önbecsülését kultúrával helyreállítani kívánó tekintélyelvű nemzetpolitika együttese olyan élesen reflektál a 21. század valóságára, hogy kénytelenek vagyunk végre észrevenni, milyen iszonyatos tempóban zárkóztunk vissza múlt századbeli önmagunkhoz.

Nagy Klára: Erősen kezdődik az előadás. Miután a nézők bevonulnak a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország” kezdetű, 1920-ban komponált, manapság inkább a Kárpátia által játszott dalra, Homonnai Katalin már-már kínosan hosszú monológját hallgatjuk. A beszéd fő témája a vezető és a kultúra kapcsolata, az erős vezetőé, akinek az ízlése természetszerűen megegyezik a népével, hisz különben miért is fogadná el őt a nép vezetőnek. Körülbelül a harmadik mondattól kezdve nem tudok másra gondolni, mint a jelenleg zajló kultúrkampfra, melynek alaptétele, hogy az emberek fejében létező kánon gond nélkül megváltoztatható felülről, és egy éppen aktuális, ugyancsak felülről érkező színházi ügyre, a tao megszüntetésére, ami éppen ennek a színháznak, a Stúdió K-nak a létét is fenyegeti. Az pedig, hogy a bolsevizmus legyőzőjeként ünneplik a vezért, már csak hab a tortán. Persze később kiderül, hogy Kiss Ferenc, a nyilas hatalom alatt a Nemzeti Színház igazgatójának beszéde Horthyról szól, de az erős párhuzam végig ott marad a levegőben. A művészek társadalmi felelősségvállalásának kérdése az első pillanattól központi témává válik, referenciapontként behozva az „Én csak egy színész vagyok” hozzáállástól Schilling Árpád nemzeti konzultációs videójáig sok mindent.

Dézsi Fruzsina: Azt hiszem, ezt a bemutatót készakarva sem lehetett volna tökéletesebben időzíteni, és ez a megdöbbentő aktualitás most összeszorítja a torkunkat. Ugyanis, ahogy utaltál is rá, a nyitómonológból áradó színtiszta nacionalizmus, a keresztény értékeket célzó revizionizmus és a nép önbecsülését kultúrával helyreállítani kívánó tekintélyelvű nemzetpolitika együttese olyan élesen reflektál a 21. század valóságára, hogy kénytelenek vagyunk végre észrevenni, milyen iszonyatos tempóban zárkóztunk vissza múlt századbeli önmagunkhoz. Simányi Zsuzsanna erős kezdőképének persze ára van, hiszen már ekkor lejátszódik minden a fejünkben, levonhatjuk az összes súlyos következtetést, sőt nevesíthetjük is a párhuzamokat, így az alkotók azzal a lehetetlennek tűnő feladattal szembesülnek, hogy még tovább kell emelniük a tétet.

Tabi Orsolya

N. K.: Az előadás központi és címadó témájának a kollektív háborús bűnök feldolgozásának nem túl hatékony, ám annál népszerűbb formáját választja: a népbíróságokat. A kollektív bűnösség problémáját így egy huszárvágással meg lehet oldani, csupán minden felelősséget egy emberre vagy szűk csoportra kell tolni. Így jön létre e tárgyalótermekben egy összetett jelenség, azaz a magyar társadalom második világháborúban, különösen a nyilas hatalomátvétel után játszott szerepének feldolgozása helyett egy ártatlan tanúkra és sátáni bűnösökre leegyszerűsített kép. Az előadás a népbíróság és a felállt új rend álságosságával finoman játszik, hisz bár a tanúk kétségtelenül terhelő bizonyítékokat mondanak, a történeteikből kiderül, hogy valójában ők sem tettek túl sokat a helyzet megváltoztatásáért. Teszi ezt úgy az előadás, hogy közben egy pillanatra sem vitatja el a perbe fogott Kiss Ferenc felelősségét, csupán megvilágítja a történetét, és árnyalja az apolitikus, önmagát sodródó kisemberként értelmező színész portréját.

D. F.: Aligha találhatnánk még egy olyan intézményt, amely ilyen pontosan mutat rá a látszatdemokrácia kényelmes fenntarthatóságára, ugyanis a népbíróság amellett, hogy egy többségi alapon működő igazságszolgáltatási formaként funkcionált, egyet jelentett a törvény és a jog erodálódásával is. Ezt legpontosabban az előadás első harmada mutatja meg, amikor is az egymás után feldobott vádak kivétel nélkül a zsidóellenes bűntettekre és a nyilasmozgalom tevékenységére irányulnak, arról azonban szó sincs, hogy a szovjetek (és szövetségeseik) felelősségre vonása megtörtént volna. A bűnelkövetés tehát megint csak részlegesen problematizált, az ítéletek pedig ezen túlmenően is messze állnak a független igazságszolgáltatástól. Ezt támasztja alá az is, hogy a „nép” döntése gyakorta önmagával sincs összhangban, ennek legfőbb oka pedig az éppen fennálló rendszer kényszerű kiszolgálása mellett a személyes érdekek előtérbe kerülése. Így lehetséges, hogy azonos bűntetteket elkövető – mint például rejtőzködő zsidókat feljelentő – polgárokat merőben eltérő ítélet sújt. Itt kapcsolódnék a megalkuvás kollektivitásához is: ebben a társadalomban a túlélési mechanizmusokat nem értelmi, erkölcsi vagy morális kategóriák szabályozzák, hanem a teljes belesimulás aktusa határozza meg, ettől a közös felelősségtől pedig óhatatlanul torzul minden személyiség, méghozzá az aktuális hatalmi demagógia mentén. Kissé úgy is tűnik, mintha a szereplők ezt a torzulást igyekeznének kompenzálni bíráskodásukkal, ám így kikerül a célok közül a múltfeldolgozás is, hiszen a nép elsődleges feladatává a tisztogatás válik. Nem véletlen, hogy az előadás egyik lényeges pontján Kiss Ferenc nevét skandálják a színészek, méghozzá a lehető legváltozatosabb módokon: még a színigazgató bűneit sem ismerjük pontosan – hiszen a tanúk egymás szavába vágva igyekeznek túllicitálni a másikat –, de a lincshangulat máris tökéletesen előkészített.

N. K.: Meg kell viszont említenem az előadásnak egy ide kapcsolódó logikai bukfencét. Bár expliciten kiderül, hogy a népbíróság enyhén szólva sem éppen a legmegfelelőbb formája az igazságszolgáltatásnak, az előadás végén a narrátor (Tabi Orsolya) mégis egyértelműen egy gondolatba fűzi az önreflexív, megértésre irányuló múltfeldolgozás koncepcióját a magyarországihoz képest nagyságrendekkel több embert elítélő nyugat-európai népbírósági példákkal.

D. F.: Igen, már csak azért is különös ez a végkicsengés, mert az előadás bizonyos pillanataiban a bíróság egészen népszínházi formát ölt. Persze itt nem kellett jegyet váltani az újabb és újabb „produkciókra”, de a kettő működési mechanizmusában kísérteties hasonlóságokat fedezhetünk fel, gondoljunk csak az előre – és megváltoztathatatlanul – kiosztott szerepekre, a gondosan begyakorolt szövegekre vagy a „közönségigények” már-már alázatos kiszolgálására: a racionalizmus és az igazságosság könnyen feláldozható a frappáns végkifejlet érdekében. Csak a taps legyen meg. Ugyancsak ezt a gondolatot erősíti, hogy Kiss Ferencet egy vaskos paksamétára ültetik: a peranyag kész, egyedül a külsőségek elrendezése van hátra. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ezek az iratok bármelyik pillanatban átírhatók, megsemmisíthetők – ahogy éppen a rend kívánja.

Lovas Dániel, Tabi Orsolya, Nyakó Júlia. Fotók: Mátyás Attila

N. K.: A jelmezekből is kitűnik, hogy a népbíróság koncepciójával ellentétben, ahogy azt korábban kifejtetted, a valóságban és az előadásban is megoszlik a kialakult helyzet felelőssége, ugyanis minden vádló magán, a ruháján viseli a peranyagot, így az elkövetett bűnöket is. Néhol könnyebb kiszúrni, néhol hosszabban kell keresni, de feketén-fehéren (tényleg!), kitörölhetetlenül ott van az írás a harisnyán, az ingen, a frakkon (jelmeztervező: Pallagi Melitta). Mindezek mellett hangsúlyos szerepet kap az előadásban a per alatt Kiss Ferenc által viselt agyagmaszk is. Hasonlósága a görög maszkokkal megerősíti a per színházi produktumként való értelmezését. Mindezek mellett szinte leválasztja Kisst a saját peréről, elszemélyteleníti. Érezzük, a II. világháborút követő 4900 népbírósági per bármelyike tetszőlegesen behelyettesíthető lenne abba a szerkezetbe, amelyet most láttunk.

D. F.: Ahogyan a peranyag beleíródott a jelmezekbe, úgy öleli körül a valós – legalábbis az általunk valósnak elfogadott – történelem a színpadot. A szereplők piros filctollal jegyzik fel a tényeket az átlátszó üvegtáblákra (díszlet: Bojti Erzsébet), ám nem lehet nem észrevenni, hogy ezek a falak az előadás végére sem íródnak tele, sőt, sokszor oldalra húzódik rajtuk a súlyos szöveg: nincs teljes rekonstrukció, nincsenek feltárva az ügyek, és ha mégis, akkor is ott van az a közhellyé vált veszély, hogy a történelmet mégiscsak a győztesek írják. Az üveglapok másik, tiszta fele továbbra is arra vár, hogy valaki az egymásnak feszülő pólusok között kiigazodva végre helyreállítsa az igazságot.

N. K.: Egy barátom vette észre a spirálszerű váltakozást a per írott és kimondott anyaga között. Első állomásként elhangzott a per szövege, majd írásban megőrződött a jegyzőkönyvben. Később a jegyzőkönyv könyvtárba került, ahol az alkotók rátaláltak, majd újra élő szöveggé tették az előadás keretein belül. Végül a színészek megint leírták a per szövegét, a falakra. Nagyon sokszor volt az az érzésem közben, hogy az előadás bár gondolatilag tűpontosan kidolgozott, megvalósításában néha befejezetlen, vagy legalábbis nem ad elég fogódzót a nézőnek. Értelmezési problémába ütköztem például a díszlet egy látszólag fontos része, a földdel teli befőttes üvegekbe ültetett fák, illetve keresztek kapcsán. Létrejött egy szimbólum, ám nem tudtuk meg, hogy mi a jelentése, semerre sem mutatott tovább. Fruzsi, neked is volt hasonló benyomásod?

D. F.: Valóban, az előadás első része akár a „Népbíróság kezdőknek” alcímet is viselhetné, hiszen a gyorsan pergő jelenetek olyan lazán kapcsolódnak egymáshoz, hogy abból egy kompakt kép sehogyan sem áll össze, csupán az intézményrendszer alapvonásain vágtatunk végig. Így azonban túl sok megválaszolatlan kérdés marad, a rendezői olvasat pedig később sem törekszik arra, hogy elmélyítse ezeket a szálakat. Ez már csak azért is problematikus, mert így Kiss Ferenc története sincs igazán jól elhelyezve, a kezdeti perzuhatagot ugyanis nemcsak megállítja ez az összetett, pontos szituációelemzés, hanem egyszersmind le is zárja. Ekképpen a számtalan felvetett eset közül csupán egyet érthetünk meg a maga teljességében, ez azonban azt eredményezi, hogy a korábbi ítéletek egymás mellé sorakoztatása nem lép túl a statisztikai szemléltetés funkcióján. Ebből a statisztikából ugyan levonhatunk fontos következtetéseket, az arányok azonban mindenképpen felborulnak: míg az előadás kétharmada Kiss Ferenc perét igyekszik a lehető legplasztikusabban megjeleníteni, addig az első húsz perc teljes egészében leválik erről az egységről. Olyan, mintha megpróbálnánk a lehető leggyorsabban átlapozni a történelemkönyvet, egy érdekes ténynél elidőznénk kicsit, aztán nagy lendülettel visszacsapnánk a fedelét, pedig pontosan érezzük, hogy lett volna még mit megtanulni. A befejezés is éppen ezért tűnik sokkal inkább felvonásvégnek, semmint gondosan megkomponált, jól előkészített lezárásnak. Fájó ez a koncepcionális bizonytalanság, az előadás ugyanis olyan gazdag munícióval lát el minket a múlt és a jelen kultúrpolitikai összefüggéseit és társadalmi reflexeit illetően, hogy az kitartana akár három órán keresztül is – és akkor volna is idő kibontani mindent, amit a rendezés feldob.

N. K.: A porondmesterként funkcionáló narrátor (Tabi Orsolya) is hasonló problémákkal küzd. Humoros, nem mesterkélt módon mutatja az ajánlott értelmezési útvonalat, miközben a tanári pozíció felé húz, tankönyvbe illő képet mutat, mindent elmagyaráz a feltételezett gyengébbek kedvéért. Mivel azonban a tanári szerep hagyományosan összefonódik a legitimnek tartott igazság tudásával, illetve kinyilatkoztatásával, ez egy, a tekintélyszemélyeket és intézményeket megkérdőjelező előadásban kissé disszonánsan hat. Nem mellesleg a porondmesteri attitűd remekül illeszkedne a revübe, amit az alcím – dokurevü – alapján várhatnánk, ám a revü több követelménye nem teljesül, hiszen nem egy könnyed táncos-szórakoztató estének vagyunk nézői. Gondolom, a dalok okán kapta ezt az alcímet a darab, ám pont a remekül éneklő-zenélő színészekben bővelkedő mai magyar színházi közegben nem számít különösebben kirívónak néhány szám egy előadás során.

D. F.: Az Ítél a nép kisebb-nagyobb hiányosságait és botlásait voltaképpen Hommonnai Katalin páratlanul egyszerű, allűröktől mentes játéka feledtetheti. Mi több: alakítása színészi tanulmány lehetne arról, hogyan is kell az eszköztelenség ars poeticájával minden ízében hangsúlyos jelenlétet felépíteni a színpadon. Ehhez az is hozzájárul, hogy Boronkay Soma, Fabacsovics Lili és Simányi Zsuzsanna jóvoltából nemcsak a peranyag legerősebb szövegei kerültek hozzá, de két, az előadást keretező monológjával ő maga válik a darabos történet legbiztosabb pillérévé. Horthysta propagandabeszédétől ugyanis általa jutunk el Kiss Ferenc őszinte, nyílt vallomásáig, pontosabban odáig, hogy megértjük: a hatalomnak behódoló emberek pontos, saját maguk számára értelmes rendbe tudják illeszteni azon döntéseiket is, amelyek legitimálják a társadalmat összepréselő diktatórikus eszközöket. Természetesen Kiss érvelése kívülről erős ellentmondásokkal tűzdelt, elég csak a politikai szerepvállalás egyértelmű tagadására gondolnunk, elvégre a direktor éppen azzal igyekezett a magyar színészetet valamiféle félreértelmezett keresztény értékrendnek megfeleltetni, hogy betiltotta és ellehetetlenítette zsidó kollégáit – nem véletlenül nevezték a színészet Szálasijának, mi több, Hitlerének. Persze Kissnek erre is megvan a válasza: az ő fejében mindez nem bűnként, hanem szolgálatként létezik. Méghozzá olyan szolgálatként, amelyet bizonyos törvények megengedtek, a kormány pedig maradéktalanul el is várt. És beszédében voltaképpen ez az egyetlen dolog, amiben nem kételkedhetünk, akármennyire is szeretnénk.

Mi? Boronkay Soma – Fabacsovics Lili – Simányi Zsuzsanna: Ítél a nép – dokurevü
Hol? Stúdió K Színház
Kik? Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nyakó Júlia, Sipos György, Spilák Lajos, Tabi Orsolya / Dramaturg: Boronkay Soma, Fabacsovics Lili / Jelmez: Pallagi Melitta / Díszlet: Bojti Erzsébet / Rendező: Simányi Zsuzsanna

Facebook Comments