A zene és a zenés színház felöl érkezett: a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában végzett, és televíziós tehetségkutatókban is szerepelt. A pécsi Nemzeti Színházban eltöltött pár év után szerződött a Vígszínházhoz, ahol zenés és prózai szerepekben is bizonyított már a Jó estét, nyár, jó estét szerelem gyilkosától A Pál utcai fiúk Bokáján át A diktátor Schultz hadnagyáig. Mint sok „Pál utcai fiút”, őt is rajongók hada várja az előadások után a művészbejárónál. Jutalomjáték és minden korábbinál nagyobb főszerep a pályáján Brecht Baalja Horváth Csaba rendezésében, a Pesti Színházban.

Fotók: Szarka Zoltán

– Baal, a lánglelkű költő az önpusztító művészsors megtestesítője. Mindenkit mágnesként vonz, tönkretesz, elárul. Mennyire érzed vallomásos, démoni szerepnek?

– Ezzel a szereppel semmiképpen sem érdemes a felszínen maradni, pusztán azt felmutatni, hogy Baal egy szemétláda, aljas gazember. Vallomásos szerep abból a szempontból, hogy hiszek abban, hogy az ember tud javulni és javítani magán, ha magába néz. Ha elkezdi vizsgálgatni magában, hogy milyen furcsa vágyai vannak, milyen furcsa álmok gyötrik, mint Baalt. Ez lehet akár az, hogy valaki sikerre, hatalomra, szeretetre vágyik. Baal nagyon erősen vágyik arra, hogy kapcsolódjon a világhoz, és a világ kapcsolódjon őhozzá. Mi azt a részét, azokat a dimenzióit látjuk az ő életének, amikkel a világ nem tud azonosulni. Ezért is nagyon nehéz játszani, óriási feladat magamra venni, illetve magamba olvasztani az ő személyiségét. A nézőknek is nehéz, megerőltető feladat, hogy együtt érezzenek vele. Szeretünk egyszerűsíteni, azt gondolni, ha valaki szenved, akkor rossz neki és sírunk rajta, ha pedig nagyon jó neki, akkor vele örülünk. A bonyolultabb személyek, művészek első blikkre nehezen érthetőek. Holott az ember szenvedhet és élvezhet egyszerre, jelen lehet egyszerre az életében a fájdalom és a gyönyör.

Horváth Csaba fizikai színháza, a levegőben végzett akrobatikus mozgások a határaid feszegetése miatt is fontos állomásnak tűnik.

– Minden próbafolyamat után igényelem, hogy azt érezzem, átléptem egy határt.   Bármilyen előadásról van szó, van egy tervem arra vonatkozóan, hogy mi az az új dolog, amit nem tudok és meg kell tanulnom. A Baal esetében, mivel nincshagyományosan vezetett történet, hanem villanásokat látunk az életéből, ennek az antihősnek a színpadon tartása  jelenti a kihívást. Ami a fizikai részét illeti, már az egyetemen is kerestem azokat a helyzeteket, amikben a termek vas rácsozatára erősített kötélen mászkálhattam. Például amikor állatos jeleneteket csináltunk, felszabadító érzés volt lógni, csimpaszkodni. A Baalban mindannyian sokat vagyunk a levegőben, függő, himbálódzó dobozokon hintázunk. Többször is lógok fejjel lefelé, beakasztott lábbal, ami a balesetvédelmi szabályok betartása mellett is  tartogat veszélyeket.

– Amúgy is olyan színész vagy, aki szereti próbára tenni a fizikai képességeit?

– Valóban szeretem a hasonló helyzeteket, érdekesmód különösebb veszélyérzet nélkül. A diktátorban is van egy fejjel lefelé repülés 4-5 méter magasból. Amikor először csináltam, iszonyatosan félelmetesnek tűnt, de több mint 30 előadás után kialakult a biztonságérzetem. Baromira figyelni kell a testtartásra, a biztonsági öv, a karabinerek becsatolására. A Baalban egy vasrácsos világítótorony tetejére mászok fel, ami mozog, gurul, dől. Nagyon ügyelnem kell arra, hogy mászás közben ne rántsam magamra az óriási vastornyot. A próbák során megtanultam a szerkezet tulajdonságait, és mostanra már úgy közlekedek rajta, mint a játszóteremen. A toronytető Baal padlásszobája, a dobozok az ő csillagai, az ege, ahol azzal a nővel lebeg, akivel éppen együtt van. Színészi biztonságérzet, belső nyugalom, a saját erőmbe és koncentrációs képességembe vetett bizalom kérdése, hogy nem félek.

– Eredetileg zenésznek készültél. Hegedűfőtanszakon végeztél a Bartók Béla Zeneművészeti Gimnáziumban. Mikor fertőzött meg a színház?

Amíg Pécsen éltem, nem nagyon jártam színházba, csak amikor az iskola szervezett színházlátogatást.  A konzervatórium alatt Budapesten főleg zenész ismeretségeim alakultak ki. Az operett, musical, opera irányából ismerkedtem meg a színházzal. Összetettebb, mélyebb varázslatként a Radnóti prózai előadásai érintettek meg, a kicsi tér, a családias légkör miatt. De továbbra is azt gondolom, hogy az ősi zenés színház a leginkább összművészeti alkotás. Brecht színháza is a legteljesebb színházat képviseli, amiben van dal, vers, dráma, humor, komédia és tragédia.

Eszenyi Enikőnek harmadszorra mondtál igent a Vígszínházba szerződésre. Miért haboztál?

– Ahogy Selmeczi tanár úr fogalmazott az egyetemen, egyik serpenyő, másik serpenyő, figyelembe kell venni az előnyöket és a hátrányokat is. Eszenyi először akkor hívott a Vígszínházba, amikor harmadéves voltam. Nagyon erős hátránynak éreztem azt, hogy a Színművészeti után rögtön bekerüljek egy másik kalitkába. Pécsre hívtak a Csárdáskirálynőbe, ami, bár nem az én világom, a zenés színház szempontjából nagyon jó gyakorlat volt számomra. Utána izgalmas bemutatók ígérkeztek a Bárka Színházban, amelyek a társulat szétomlása miatt végül nem valósultak meg.

– Végül mi döntött a nagyüzemi működésű Vígszínház mellett, ahol fennáll a bedarálódás veszélye?

– Láttam Bodó Viktor A revizor-rendezését, akinek a munkásságát nagyon impulzívnak találtam. A Szputnyik felbomlása után a Vígszínházba szerződtek jó páran, Hajduk Károly, Király Dániel, Bach Kata és a Maladypéból Orosz Ákos. Azt gondoltam, hogy a komoly, finom hangolású műhelymunkához szokott színészekkel van esély arra, hogy kialakuljon egy fiatal csapat, amelyik képes küzdeni azért, hogy ez a finomhangolás működjön, nem csak színházi, de emberi értelemben is. És ne az az érzetem legyen, hogy egy gyárban vagy bányában dolgozom. Nagyon örültem annak, hogy Szilágyi Csenge is a társulathoz szerződött, akiről sokszor hangoztattam, hogy ő a  legtehetségesebb az osztálytársaim közül.

– A Jó estét nyár, jó estét szerelem Sötétruhás fiújával debütáltál…

– Rendkívül izgalmas kezdés volt, rengeteg feszültséggel. Eléggé megosztó előadás lett. Nem erőltette a színház, hogy tovább játsszuk, mert a csapatból sokan elszerződtek, és nehéz lett volna egyeztetni a színészeket.

A Pál utcai fiúk, amelyben Bokát alakítod, a Vígszínház zászlóshajója lett, hihetetlen rajongótáborral. Az előadás összekovácsolt egy fiatal társulatot a színházon belül.

– Nem a sikertől kovácsolódtunk össze, hanem attól, hogy nagyon sok időt töltünk egymással. Nem csak találkozgatunk a színpadon, hanem a munkatársi viszonyon túlmutató kapcsolatok is kialakultak. Nagyjából ez a csapat játszik a Földrengés Londonban című előadásban, és sokan benne vagyunk a Baalban is.

– Többen is hangot adtatok annak a társulat fiatal színészei közül, hogy traumaként, sokként ért titeket a Marton-ügy. És szinte egybehangzóan, mindannyian a megbocsátást hangsúlyoztátok. Úgy látod, hogy a #metoo mozgalom túlságosan elment az ítélkezés irányába?

– Mélyen nem értek egyet semmi fajta ítélkezéssel, ami a retorika szintjére emelkedik a közösségi portálokon, a médiában. Másfelől fontosnak tartom, hogy a sértetteknek legyen fóruma, ahol megfogalmazzák, kibeszélik a sérelmeiket. Ha valaki nem tudja magából kidolgozni a sérüléseit művészi formában, muszáj megszólalnia. Ez nem jogi, hanem emberi kérdés. Mint ahogy a másik fél részéről is az emberi vetület számít. Megbocsátás helyett inkább egy másik dimenzióról, az elfogadásról beszélnék. Szerintem feladatunk szeretni a másik embert annyira, mint önmagunkat. És felelősségünk is, hogy épp annyira gondoljuk saját magunkat gyarlónak, mint a másikat. Ez nem azt jelenti, hogy ugyanazokat a bűnöket elkövettem, de mindannyian ugyanazzal az ősbűnnel születtünk. A másik iránti minimális empátia az elfogadás, a felebaráti szeretet, az emberség. Bárki tévedhet, hozhat rossz döntéseket, akár lehet visszaeső bűnös is, de el kell fogadnom, hogy képes arra, hogy javuljon, megváltozzon.

– Mennyire volt vízválasztó a társulat életében Marton László kényszerű távozása?

A Pál utcai fiúk végén elveszítjük Nemecseket, és valójában az ő halála után értik meg a srácok, hogy mit is jelent valójában a feltétel nélküli hit, a bizalom. A Vígszínház elveszítette Marton Lászlót, a Színművészeti elveszítette a tanárát. Amikor valaki egyszer csak áldozattá válik, a többiek megérzik az áldozat jótékony hatását. A veszteség, az elmúlás bizonyos szempontból arra is késztet, hogy ne gondoljuk azt, hogy vége van a történetnek. Egy új szakasz kezdődik, amiben ebből is tudunk építkezni. Egy művész mindenféle veszteségből tud építkezni.

– Az elmúlt években sokan elszerződtek a társulatból, mert nem értettek egyet Eszenyi Enikő vezetői stílusával. Hogyan látod, jó irányba tart most a színház  arculata, műsorpolitikája?

– Elsősorban a közönség irányából van egy olyan fajta elvárás érzete a színésznek, aki a Vígszínházba kerül, hogy a csillogó előtér, az aranystukkók, a vörös bársonyszékek „fényéhez” fel kell nőni. Én is rettegtem ettől, amikor három évig nem szerződtem ide. Nagyon „csóró” voltam ehhez, sokkal közelebb állt hozzám az egyetem fekete, puritán falakkal körülvett világa. A színész hirtelen azt érzi a Vígszínház hatalmas színpadán, hogy majd ő is csillogó fényvisszaverő elem lesz, jól megtapsolják, rá irányul a reflektorfény. Szerencsés helyzet, ha a darab, az alkotók és a közönség egymásra találnak. A Pál utcai esetében is ez történt. Nagyjából harminc éve esett meg, utoljára A padlásnál, hogy Kaszás Attilát rajongók várták a művészbejárónál az előadás után. Az én nemzedékem a csillagok szerencsés együttállásakor érkezett meg. És mindannyian próbálunk valami fajta értéket képviselni, ami manapság nagyon nehéz minden színháznak. Folyamatos harc folyik, a Vígszínháznak is versenyeznie kell mindazzal, ami a tévékből, az internetről, a kütyükön nézhető videókból és filmekből folyik. Minden évadban bemutat a színház legalább egy olyan tuti darabot, ami a gazdasági fennmaradását biztosítja. Ebben az évadban ilyen húzódarab A diktátor.

– Kísérletezés, műhelymunka szempontjából is elégedett vagy?

– Ékes példája ennek a Baal. Él bennünk a hit, hogy nem csak az a néző létezik, akit ki kell szolgálni a szórakoztatóipar termékeivel. Minden előadás lényegében kísérlet, próbálkozás. A Pál utcai fiúk is az volt. Nem tudhattuk előre, hogy működik-e majd a viszonylag egyszerű dramaturgiai forma, nem túl bonyolult zenékkel, akármilyen jól is vannak hangszerelve. Mindvégig óriási kérdés volt bennem, hogy hatással lesz-e a nézőkre, hogy huszonéves srácok rohangálnak, akik egyébként kisiskolásokat játszanak, közben száz kilós díszletelemeket tologatnak. Minden egyes darabnál ugyanaz a kíváncsiság és hit motivál. Nemsokára elkezdem próbálni A nagy Gatsby zenés változatát, amihez Kovács Adrián írja a zenéket. Megvan rá az esély, hogy népszerű lesz, mint ahogy a bukás veszélye is fennállhat.

– A színészzenekaron túl mivel sikerül fenntartani a Mi vagyunk a Grund szellemiségét?

– A napi szintű belső lelki feladatok egyike, hogy minden nap tegyünk azért, hogy ezt a hitet megtartsuk. Ha esténként be tudunk hozni olyan energiát a színházba, amivel hozzáteszünk bármelyik kolléga létezéséhez, akkor létezik és működik ez a közösség. És elindul az a fajta érzés, hogy itt jó lenni, történik valami ember és ember között, azon túl, hogy létrehozunk előadásokat.

Facebook Comments