A Czvikker Katalin főigazgató által irányított nagyváradi színház társulata a szépen fejlődés korszakát éli. Ez már az előző, Szabó K. István által fémjelzett érában elkezdődött, s folytatódott azóta is, amióta Novák Eszter határozza meg művészeti vezetőként a Szigligeti prózai tagozatának munkáját. Szórványos nézőként időről időre megtapasztalhattam azt a jelenséget, hogy a társulat nagy személyzetű előadásaiban kivirul a csapatszellem, és együtt a játszók képesek megsokszorozni egymás színészi erejét is.

Az erdélyi magyar színház akkora birodalom, hogy ha az ember nem tudja megtöbbszörözni magát – nekem még sosem sikerült –, akkor egyetlen hétvége alatt többtételes veszteséglistája állhat össze. Ugyanazon a novemberi hétvégén három városban is különleges eseménysorozat várta az érdeklődő nézőket. Míg Kolozsváron az Interferenciák Fesztivál zajlott, a szatmárnémeti színház többnapos programmal ünnepelte 65. születésnapját, a nagyváradi Szigligeti Színház pedig fiatal alkotóinak előadásaiból szervezett négynapos showcase-t. A nagyváradiak meghívásával élve volt módom megnézni a színház több tagozatának öt produkcióját. Ezekből az egyiket, a nagyszínpadit, a Szentivánéji álmot a budapesti vendégjátékon láttam ugyanezen a héten a József Attila Színházban.

A Czvikker Katalin főigazgató által irányított nagyváradi színház társulata a szépen fejlődés korszakát éli. Ez már az előző, Szabó K. István által fémjelzett érában elkezdődött, s folytatódott azóta is, amióta Novák Eszter határozza meg művészeti vezetőként a Szigligeti prózai tagozatának munkáját. Szórványos nézőként időről időre megtapasztalhattam azt a jelenséget, hogy a társulat nagy személyzetű előadásaiban kivirul a csapatszellem, és együtt a játszók képesek megsokszorozni egymás színészi erejét is. (Olyan ez, mint Szoljonij megállapítása a Három nővérben, miszerint egy vagy több kézzel hány pudot lehet megemelni.) Mindenképpen ilyen, emlékezetes vállalkozásként őrzöm a nagyváradiak 2015-ös A mi osztályunk-előadását, valamint a szintén Anca Bradu által rendezett A kaukázusi krétakört 2017-ből.

Szentivánéji álom

Novák Eszter társulatvezetői munkájának nyilván kardinális pontja az, hogy kik rendeznek Nagyváradon. Számíthat saját magára – jellemző szakmai gondosság és/vagy áldozatosság, hogy ő rendez zenéset (korábban a Mayát, majd az Egy szerelem három éjszakáját), vagy idén szilveszteri vígjáték-bemutatót, a Naftalint. Kap saját teret, terepet rendezőként a színész státuszban lévő Balogh Attila, akinek jómagam korábban csak rendezői munkáit ismertem, színészi mivoltára most csodálkoztam rá az Apátlanok Platonov-szerepében. Hunyadi István színész is egy rendezői út elején jár: egyelőre Székely Csaba drámatrilógiájának első két részén edzette át magát. Visszatérő alkotótárs Anca Bradu, s komoly fegyverténynek tekinthető, hogy tavaly Gothár Péter dolgozott a társulattal, a Kakuk Marcit állítva színpadra. Idén egy végzős budapesti egyetemistát invitált a művészeti vezető, hogy Shakespeare-t rendezzen a nagyszínpadon.

Az Ascher Tamás zenés színházi rendezői osztályába járó Tarnóczi Jakab bemutatkozása egybeesett idén végzett kolozsvári színinövendékek, Román Eszter, Kiss Tamás és Tőtős Ádám nagyváradi debütálásával. Nem biztos persze, hogy így képzelték a pályakezdő színészek, hogy a Szentivánéji álom négy athéni fiatalját teljes „egyen”-ben adják, legalábbis eleinte. Hermia (Román Eszter), Heléna (Trabalka Cecília), Demetrius (Kiss Tamás) és Lysander (Tőtős Ádám) ugyanis meglehetősen egyformák, hovatovább eldönthetetlen neműek: mindannyian barna gombafrizurát és lila melegítőt viselnek. A lányoknál smukk a fülben – ennyi a különbség. A hormonok játszanak velük, meg Tóth Tünde nem nélküli Puckja, ez az energikus, csúfondáros, termetes manó, aki fekete öltözékében elvész az erdei éjszakában, csak a nagy fehér arca világít ki belőle. (Nem mellékesen: dögösen énekli a Dream a Little Dream of Met.)

A fiatalok kétségbeesett zűrzavara a bűbájok éjszakáján orgiába torkollik – amibe Pitz Melinda Hippolytája is beszáll a Theseust és Oberont is játszó Sebestyén Hunor mellől. (Miközben a váltott gyermek – babakocsis lévén – ezúttal megússza, hogy erotikus vágyak tárgya legyen.) Ennek a szó szerint is földszagú, esztétikusan esős, egyenetlen előadásnak a végéről az a szomorú kép marad meg, hogy az összes szereplő ott botorkál a Dream…-re lassúzva a sárban. Már-már esetlegesnek hat, hogy ki kibe kapaszkodik éppen mint táncoló boldog vagy boldogtalan.

Természetesen nem kevésbé hangsúlyos a színdarab másik vonulata: a mesteremberek amatőr-előadása, amelyben olyannyira lelkesen vesznek részt mindannyian, hogy még a Szentivánéji álom-előadás szünetében is tréninget tartanak a színpadon. A színházcsinálást egészséges öniróniával ábrázoló próbákon – amelyekből ha egyetlen bájos momentumot emelhetek ki, akkor az az, ahogy a kőművessegéd színjátszóként a Falat adó Kocsis Gyula a fal magasságának minden említésére önérzetesen nő egy kicsit a fejével – a munkásszínjátszók erősen hajlanának a zenés betétekre, ám Hunyadi István rigorózusan magasművészet-párti rendezője nem enged. Ehhez képest jön a meglepetés, hogy a kézfogó alkalmából egy komplett kis barokk opera seriát adnak elő a násznépnek. Jellemző, hogy mielőtt végül sok boldogságot kívánnak az ifjú házasok népes csoportjának, a Holdat alakító háztartásbeli Ágnes asszony (vagyis az almamosolyú Gajai Ágnes) elmondja az Éj monológját a Csongor és Tündéből. Hadd mulassunk.

Apátlanul

Meg kell emlékeznem Dimény Levente jó érzékű Zuboly-alakításáról is. A híres athéni takácsot Nádasdy Ádám fordítása bár Tompornak nevezi, de vannak szájak, amelyek erre már nehezen állnak rá, itt mindenesetre annyira szereti ő a hősszerepeket, hogy még az Új vizeken járok című verset is elszavalja az ideálnéző Oroszlán (Csatlós Lóránt) lelkes elismerésétől kísérve. Helyenként impresszív az athéni fiatalok négyes fogata, megkapó például Román Eszter Hermiájának gyermeki hisztije, amikor felismeri a szerelem mint átkozott gyötrelem tétel súlyos igazságát. Úgy tetszik, Tarnóczi Jakab részeredményeket mutató munkájának az a fő erénye, hogy természetes módon utat talált a fiatalokhoz, legyenek azok színészek vagy nézők.

Mielőtt folytatnám beszámolómat a nagyváradi prózai társulat másik retrospektív bemutatójával, az Apátlanul című Platonovval, kitérőt teszek a Szigligeti Színház égisze alatt működő két társulat, a Nagyvárad Táncegyüttes és a Lilliput Társulat felé, hiszen az ő munkájukból is kaptunk ízelítőt. A táncegyüttes az Idegen című produkcióját adta elő Györfi Csaba rendezésében-koreográfiájában. A négyszereplős táncszínházi passió Jorge Luis Borges Márk evangéliuma című novelláján alapul; a 33 éves Baltasar Espinosa, Buenos Aires-i orvostanhallgató egy Los Alamos-i birtokon különös és kicsit kísérteties kapcsolatba kerül a földet művelő, analfabéta Gutre családdal, amely aztán keresztre feszíti őt. Az Apát Brugós Sándor-Csaba, a fiát Kacsó Bálint-József, a lányt Tőkés Imola táncolja, az Idegent a rendező-koreográfus Györfi Csaba. A lendületes és érzékeny kompozíció erejét növeli Boros Csaba szakrális hatású zenéje, amelyet két fúvós és három vonós hangszeren adnak elő a muzsikusok. Van egy szép, fiatal énekesnő is fehér ruhában, gömbölyödő hassal, ha nem tévedek. Egy alkalommal feláll, és a kezét nyújtja a szereplők felé. Mintha ő kínálhatna megváltást.

A gyermek- és ifjúsági színházi előadásokat létrehozó Lilliput Társulat 2011 óta tartozik intézményesen a Szigligeti Színházhoz. Hozzájuk voltaképp alkalmatlan időben érkeztünk nézelődni, hiszen egy héttel előztük meg az esedékes bemutatójukat. Mégis láthattuk a majdnem kész produkciót a szecessziós szépség, a Fekete Sas palota Árkádia termében. A Trón alatt a király című mesejátékot a Szigligeti Társulat örökös és örökifjú színésze, Hajdu Géza rendezte. Munkabemutató ez tehát, egyelőre festetlenek a díszletek, és hiányzik a kemencekémény. A macskacsapat azonban teljes fényében, díszében és erős sminkben pompázik. A nyitányra felvonuló szereplők úgy festenek, hogy akár a Macskák című musicalre is rákezdhetnének. De nem az szerepel műsoron, hanem Szekernyés László meséje. A hazudós macskák országában játszódik a történet, ahol elég rosszul állnak a dolgok; a többség nyomorog, ám a propaganda jól működik: történelmet írnak, készülnek épp legyőzni a szomszédos országot, amit a szorgos macskák laknak, az illegális bevándorlókat elfogják, és a nép képviselői alázatosan szolgálják vezérüket, majdnem királyukat, aki egy egér. A macskák közé tévedő embergyerekpáros fiú tagjában, Petiben (Szabó J. Viktor) a rafinált főmacskák (Németi Emese és Daróczi István) meglátják a lehetőséget a rosszra, ezért ki is neveztetik hadvezérnek. Ezt a jól megtermett, szemüveges, kissé merev fiatalembert olyannyira elbódítja a hirtelen jött hatalom, hogy simán elárulja és börtönbe vetteti barátnőjét, a derék, bátor, bájos Katit (Vári Vivien). Sőt, egy pofont is ad neki, amitől a kislány kőbálvánnyá dermed, úgy marad, és csak a látható piros szíve dobog tovább.

Balogh Attila és Traba Ilka Cecília az Apátlanul című előadásban. Fotók: Vigh László Miklós

Mindez nem hat rémisztőbbnek, mint az egész: a színes, zajos, zenés kavalkád, és persze megnyugtatóan jól végződik a történet. Az Ózra emlékeztető egéruralkodó – a színészileg talán leginvenciózusabb Hanyecz Debelka Róbert – végre boldogan felhagyhat a macskák nemzeti eledelének fogyasztásával. Nem kultiválja ugyanis a tejet, túrót.

Visszakanyarodva a prózai társulathoz, friss bemutató a Kövek a zsebben, Mary Jones kétszemélyes színészdarabja Balogh Attila rendezésében. Amolyan jutalomjáték ez két ötvenéves színész, ifj. Kovács Levente és Kardos M. Róbert számára. Őszintén remélem, hogy a produkció be is tölti ezt a funkcióját, és az örömét élik meg szereplők és nézők egyaránt. Mindazonáltal már a kezdés meglepő irányba visz: a két színész egy közös tehénjelmezbe bújva sétál be a színre, gyerekelőadás vagy kabaré előérzetét keltve. Miután előkerülnek a tehénmez alól, bohócra festett arcuk cirkuszra asszociáltat. Nem is futó pillanat ez, amennyiben a teljes smink a legkevésbé sem segíti elő, hogy a szereplők folyton váltsanak a megformálandó figurák között. Hiszen ebben a színész által színésznek írt darabban az a truváj, hogy a két játszó személy 18 alakot formál meg, majdhogynem percenként cserélgetve őket. Akár szerencsének is tarthatjuk, hogy a festék olvad, lazul, halványodik: így mégis könnyebben igazodni látszik a színészi mimika a különböző alakokhoz.

Meggyőződésem szerint ez a színdarab tartalmi, valamint színésztechnikai és energiaigényességi szempontból is fiatalabb színészeknek való, ez azonban nem csökkenti ifj. Kovács Levente és Kardos M. Róbert érdemeit és teljesítményük elismerésreméltóságát.

A Szigligeti Társulat Csehov-bemutatója a tavalyi évad végén született, Botos Bálint rendezte, akire a kolozsvári független társulat, a Váróterem Projekt produkciói kapcsán figyelhettünk fel. A sokszereplős darab nem a nagyszínpadon, hanem a Szigligeti Stúdió intim terében került közönség elé, ami mindannyiunk javára szolgál. Már Bajkó Blanka Alíz díszlete is a koncentrációt szolgálja; mintha egy üres medencébe gyűjtené össze a sok szanaszét szereplőt meg a nézői figyelmet. A kazettás oldalfalakon a betétek homályos színes fényeket kapnak, a medenceszerű bemélyedést stégre emlékeztető, lécekből épített padlózatú járások veszik körül. Hátul sötét tömbfelület zárja a teret. Nagyobb kapunyi, de nincs rajta zár, kilincs. Olyan benyomást kelt, mintha befalazták volna ide a csehovi hősöket. Úgy is tapadnak rá néha, mint akik fennakadtak vagy felkenődtek rá. Esetleg beleragadtak, mint szegény Vojnyicev (Hunyadi István) az elégedett férj tünékeny pózába. És természetesen ez előtt a fal előtt fogja Balogh Attila Platonovja a harmadik részben futólag felvenni a megfeszített Krisztus pozícióját. El nem hanyagolható része a kompozíciónak Bocsárdi Magor szuggesztív kísérőzenéje.

Balogh Attila Platonovja jelentékeny alakítás, amit már az első pillanatban izgalmassá birizgál a rendezés avval, hogy megjelenésekor a tanító nekünk háttal állva fog bele szövegébe, pedig én már eddig is alig vártam, hogy lássam, milyen pasas a platonovkai donzsuán. Balogh Attila játékának példásan épül ki az íve: lassan, fokozatosan csúsznak szét a figura kontúrjai, és válik láthatóvá a személyiség centrumában fészkelő önzés, a hisztérikus hajlam, valamint az önsajnálat, az önsajnálat és az önsajnálat. (Nem is pusztán háromszor, hanem a köbön.) Szép kiegészítő elemei az összképnek a nők: Gajai Ágnes egyszerre cicásan puha és szálkásan makacs tábornoknéja, Fodor Réka Szásája, aki ezúttal korántsem az a gyanútlan asszonyka, amilyennek Platonov feleségét megszoktuk. Trabalka Cecília Szofjája olyan nadrágszoknyát hord Bajkó Blanka Alíz jelmeztervezői jóvoltából, amely a világ egyetlen nőjének sem állna jól. Illik azonban a karakterhez, különös tekintettel arra, hogy a színésznő arca már a Szentivánéji álom Heléna-szerepében is Pierrot figuráját juttatta eszembe.

A Platonov szereplőinek egyenletesen színvonalas munkája pászentos, meghitt összjátékká áll össze, amihez mindenki hozzátesz valami egyénit. Szotyori József például a könnyedséget hozza a képbe Szása fivérének alakjában. Kardos M. Róbert kiegyensúlyozottsággal, halksággal (és az én füleimnek gazsós intonációval) teremti meg Vengerovics, a gazdag zsidó méltóságát. És ott van Oszip, a lótolvaj Szabó Eduárd erőteljes alakításában. Voltaképp ő a nagyváradi napok legnyugtalanítóbb figurája. „De milyen egy cinikus vagy te!” – mondja neki Trileckij. „Mi az, hogy cinikus?” – kérdezi Oszip. „A cinikus, görög szó, a te nyelvedre lefordítva annyit tesz: olyan disznó, aki direkt örül, ha a világ is megtudja, hogy disznó” – hangzik Trileckij válasza. De hát voltaképp Oszip az egyetlen, aki jól látja a darab hőseit, aki helyesen ítéli meg az emberi minőségüket. Agyon is verik a parasztok.

Ki tudja, jól látunk-e, és hogy nem szörnyű-e jól látni.

Facebook Comments