Az előadás számos alkotói (költők, dramaturgok, zenészek) a sztanyiszlavszkiji mesejáték-hagyomány mentén ragadták meg a Maeterlinck-darabot. Hogy miért ragaszkodik a magyar színház szinte kivétel nélkül ahhoz, hogy egy mese csakis gyerekeknek szólhat, messzire, vélhetően a magyar realista színjátszási hagyományokhoz vezető kérdés.

A Kálmán Imre Teátrum különös hangulatú hely; az egykori Moulin Rouge, még korábbi orfeum ma ízlésesen felújított, apró, ékszerdobozszerű tere, ahol a barokk operától a kortárs színházig bármit el lehet képzelni. Egy kis Bouffe de Nord, Peter Brook párizsi játszóhelye. Akár ezt az ifjúsági zenés darabot is, melynek kontextusát – az Operettszínház úttörő vállalkozását, fiatal alkotók eredeti műveit bemutató sorozatát – jelen számukban elemezzük.

Az előadás számos alkotói (költők, dramaturgok, zenészek) a sztanyiszlavszkiji mesejáték-hagyomány mentén ragadták meg a Maeterlinck-darabot (lásd erről jelen lapszámunkban Molnár Zsófia írását). Hogy miért ragaszkodik a magyar színház szinte kivétel nélkül ahhoz, hogy egy mese csakis gyerekeknek szólhat, messzire, vélhetően a magyar realista színjátszási hagyományokhoz vezető kérdés.

A gyönyörű, szomorkás, tragikus létszemléletű történet egy szegény kisgyermektestvérpár, Tyltyl és Mytyl boldogságkeresését meséli el, afféle stációdramaturgiával. Ez a boldogságkeresés szorosan összefügg a szereplők „társadalmi helyzetével”: az első jelenetben a favágó gyermekei gazdag karácsonyról álmodoznak, mások otthonába vágyakozva. A darab szerkezete és a megelevenedő tárgyak, állatok – az útkeresést stációkra, különböző helyszínekre bontva – a képzelet egyre szabadabb tereibe kalauzolják el a kis hősöket.

Szenteczki Zita rendezésének erénye az a gondolati-filozófiai ív, ahogyan a boldogságkeresést értelmezi: a testvérpárt négy életszakaszban, négy életkorban jeleníti meg a színpadon, a kisgyermek, az ifjú, a felnőtt és az idős Tyltyl és Mytyl alakjában. A négy színészpárossal múlik az idő és az élet, de nem fogy a boldogság megtalálásának vágya, mintha ez egész életen át tartó projekt volna. Egyszerű, farmeres, fehér inges jelmezükben az ő jelenlétük a legjobb, amit ezen az estén a színpadon látunk. Kissé elbizonytalanít a mindenki által viselt Converse tornacipő – nehéz elképzelni, hogy a szegény gyermekeknek és aztán felnőtt és öreg változataiknak ilyen menő hófehér Converse-ük volna. De ez nem a legsúlyosabb baj.

Fotó: Gordon Eszter

A mesevilág vizuális megjelenítése már problematikusabb. Michac Gábor látványvilága az előadás során egyre zavaróbbá és harsányabbá válik, botlik az ízlés. Míg az emberi világ tiszta, egyszerű, a hősöket hozzáférhetővé tevő, ezzel szemben a képzeletvilág, a megelevenedő tárgyaktól kezdve az erdőig és a jövőig, nem a nézői fantáziánkat mozgósítja, hanem vizuális paneleket kínál, a szuperfilmprodukcióktól a rajzfilmekig. Mintha nem színházban volnánk. Meggyőződésem, hogy a színház semmilyen módon nem tud a film technikáival versenyre kelni; ha nem ismeri fel a saját (elsősorban emberi) erejét, üresben kattog. Ezeknek a jeleneteknek – márpedig a hősök feltartóztathatatlanul haladnak előre kiszámíthatatlan mesei útjukon, tündérekkel, fénnyel, éjszakával, boldogságokkal, fákkal, jövőben megszülető gyermekekkel találkozva – alig van emberi dimenziójuk. A színes és fényes amerikai tömegkulturális ikonokra utaló úgynevezett boldogságok már-már kínosak; a jövő megfogalmazása álarcokkal és gyengén koreografált robotmozgással érdektelen. Az idő vagy a fény vizuális-színházi megjelenítése, rendezői-tervezői elgondolása nem az emberi dimenzióból indul ki, abból, hogy mit jelenthetne az emberi létben a fény vagy az idő, hanem külsődleges képekből, amelyek azonban nagyon egyszerűek: az idő zsebórát visel a hasán, a fény koronája sugarakat ábrázol, a jövő meg nem született gyermekei pedig arctalanok és gépszerűek.

Így aztán az előadás nézése során a stációk iránt gyorsan elveszítem az érdeklődésem. Ez a vizuális képzelet leginkább szegényes, miközben éppen pazarlóan gazdag és színes, leginkább csiricsáré a sok fényes anyaggal, a merev ruhákkal. Gyakran szinte semmi hívogató sem látható a színpadon.

Az emberi hősökkel viszont jó haladni, ahogy növekednek, mennek előre, vágyakoznak, verselnek és dalolnak; mert egyszerűek és hozzáférhetőek a néző számára. Závada Péter versei tele idézetekkel, nyelvi játékokkal, jópofa fordulatokkal még a gyengébben megfogalmazott hősöket is átlelkesítik, a zene, Ádám Rita és Darvas Benedek közös munkája szintén sok idézettel dolgozik, élvezetes. A testvérpárok egymással vannak kapcsolatban, legalább az ő jeleneteikben nem csak a frontális, szituáció nélküli játékmód dominál, amikor a játszók alig kapcsolódnak össze, vagy legfeljebb közhelyesen, mint például a kutya és a macska nem túl innovatív marakodása. Ahol a színész életet tud lehelni a figurájába – dacára küllemének –, izgalmassá válhat, viheti figyelmünket; Auksz Éva a macska szerepében mindenesetre bír erővel és jelenléttel. A gyerekek, az öregek is kiválóak. Az elhalt nagyszülőkkel való találkozás szép pillanat, felsejlik az a tragikum, amit a szimbolista író gyönyörű esszéjében, A mindennapi tragikumban megfogalmazott. Maeterlinck a kifejezhetetlen, megragadhatatlan mindennapi tragikumról írt, arról, ami az egyszerűségben, eseménytelenségben, mozdulatlanságban is mélyen gyökerezik. Ez az előadás ettől meglehetősen messze van.

Mi? Maurice Maeterlinck – Darvas Benedek – Ádám Rita – Závada Péter: A kék madár
Hol? Budapesti Operettszínház, Kálmán Imre Teátrum
Kik?  Molnár André Lukács/Finta Balassa/Németh Krisztián Róbert, Krasnyánszki Stefánia Lujza/Enyedi Réka/Varga Bernadett Violetta, Horváth Dániel/Cseh Dávid Péter, Simon Panna/Bojtos Luca, György-Rózsa Sándor/Barkóczi Sándor/Csák István, Kékkovács Mara, Csuha Lajos/Dézsy Szabó Gábor, Felföldi Anikó, Papadimitriu Athina, Lévai Enikő/Kalocsai Zsuzsa, Lukács Anita/Bojtos Luca, Vágó Zsuzsi/Auksz Éva, Sándor Péter/Soós Máté Bátor és mások / Dramaturg: Bíró Bence, Kautzky-Dallos Máté e. h. / Látvány: Michac Gábor / Zenei vezető: Mihalics János / Koreográfus: Widder Kristóf / Rendező: Szenteczki Zita

Facebook Comments