Mert bizony manapság Shechter is kortárstáncos-szupersztár: már rég nem hívja senki enfant terrible-nek, együttesének  bérelt helye van a legfontosabb táncszínházak műsorrendjében világszerte, ő maga pedig már a londoni és a párizsi operában koreografál rendszeresen. És bár stílusa, alkotómódszere nem sokat változott az évek során, a popularitásból azért sokkal nehezebb radikálisnak tűnni.

A kortárs tánc berkein belül viszonylag kevesen válnak szupersztárrá (fogadjuk most el, hogy egyáltalán létezik ez a kategória ebben a művészeti ágban) – alkotók, együttesek, koreográfusok kicsi és jól körülhatárolható csoportja az, aki nemzetközi ismertségre szert téve rendszeresen körbeturnézza a világot, általában hangos közönség- és jobb esetben szakmai sikerrel is kísérve. Ennek a státusznak az elérése azonban komoly terhet is róhat az alkotókra, akik gyakran találják magukat abban a helyzetben, hogy a formabontó és újító művész kategóriájából beemelődnek a kánonba (bármi is legyen az pontosan) – ami sokszor azzal jár, hogy közönségük egy részének hirtelen már nem is lesznek annyira érdekesek. Magam is hallottam magyar színházvezetőtől „túl mainstream”-nek titulálni egy sikeres koreográfust, aki egyébként az ImPulsTanz feltörekvő tehetségeket támogató programjában tűnt fel, és bár azóta kétségtelenül szupersztárrá avanzsált, valójában most is ugyanolyan útkereső, kísérletező művész, mint volt, csak éppen most már sokkal több pénzből teheti mindezt. A nemzetközi táncos szcénában pedig azt beszélik az egyik legmenőbb angol koreográfusról, hogy olyan rosszul érzi magát saját kivételezett helyzete miatt, hogy kompenzációként igyekszik minél több módon segíteni a független és feltörekvő alkotókat (ami egyébként dicséretes, követendő példa). Szándékosan nem írtam neveket, mert nem a kortárs táncos bulvár műfaját próbálom meghonosítani éppen, hanem azokra a problémákra, gondolatokra szeretnék rávilágítani, amelyek a fejemben kavarogtak, miközben Hofesh Shechter új előadását, a Grand Finale-t néztem St. Pöltenben. Áldás vagy átok a népszerűség, és vajon csak a marginális művész a jó művész?

Fotók: Rahi Rezvani

Mert bizony manapság Shechter is kortárstáncos-szupersztár: már rég nem hívja senki enfant terrible-nek, együttesének  bérelt helye van a legfontosabb táncszínházak műsorrendjében világszerte, ő maga pedig már a londoni és a párizsi operában koreografál rendszeresen. És bár stílusa, alkotómódszere nem sokat változott az évek során, a popularitásból azért sokkal nehezebb radikálisnak tűnni. Talán ezért is találtattak – a kezdeti évek szinte egyöntetű szakmai lelkesedése után – Shechter elmúlt években készített opuszai szókimondó és bevállalós helyett inkább zavarosnak és elvétettnek a kritikusok által. Hogy mennyire tisztában van maga a koreográfus is a helyzet visszásságával, az kiderül a Grand Finale műsorfüzetében idézett gondolatmenetéből: „Tudom, hogy többé-kevésbé túl tudnék élni úgy is, ha csak a korai munkáimat ismételgetném. De nem tudom, hogy tehetném ezt meg. Van egy bizonyos stílusom és ízlésem, és vannak dolgok, amik beindítanak, de szeretnék saját magam elé új kihívásokat állítani.”

És mégis: egészen az új mű első felvonásának végéig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Shechter új kihívások helyett pontosan ugyanazt csinálja, mint eddig – jól bevált recept alapján. Számos olyan stílus- és alkotóelem megjelent, amit jóindulattal védjegynek, rosszindulattal önismétlésnek titulálhatunk: a téma (a katasztrófa szélére sodródott, önmagából kifordult és elembertelenedett társadalom), a külsőségek (őszies színekben – barna, rozsda, narancs, okker – játszó jelmezek és fények) és a mozgásnyelv (ég felé törő karok; csoportos, sokszor rituálékat vagy törzsi táncokat idéző koreográfiák; egymással artisztikus harcba keveredő táncosok) tekintetében is. Azért ne legyünk igazságtalanok, hiszen egy nyilvánvaló újítás rögtön szembetűnik: a hagyományosan Shechter által szerzett, ütősökre építő dübörgő gépzene mellett most az élőzene is megjelenik: egy öttagú zenekar játszik klasszikus dallamokat a színpadon. Az elektronika és a klasszikus zene nem csak váltakozik és időnként egymásba csúszik, hanem mintha harcolna is egymással, ami metaforikus értelmet is nyer: az élő zene pillanataihoz mindig a nyugalom, az emberibb gesztusok párosulnak a koreográfiában az ütősök teremtette hangkulissza kíméletlen és kétségbeesett káoszával szemben. Az apokaliptikus hangulatban a táncosok időnként – mintegy felsőbb erő hatására – megrogynak; máskor néma sikolyba merevednek; ennek ellenpontjaként egy tiszta és reményteli pillanatban fél lábon állva, kiterjesztett karokkal állnak meg hosszan (nagyon hasonlóan a jógatradíciók kiegyensúlyozottságot és stabilitást szimbolizáló fa-pózához). A koreográfia tehát expresszív, jól dekódolható és színvonalas, a táncosok (köztük hazánk fia, Rónai Attila) kiválóak, mégis mintha mindezt láttuk volna már Schechtertől, csak éppen sokkal pimaszabb – hadd ne mondjam, radikálisabb – formában. Aztán az első felvonás utolsó jelenete végre elhozza a várva várt szemtelenséget is: a zenekar Lehár Víg özvegyéből játszik egy keringőt, a férfiak magatehetetlen, rongybabaként lógó nőkkel táncolnak, közben a magasból szappanbuborékok szállingóznak. Igazi felvonászáró, ironikus „grand finale”.

Az élet a szünetben sem áll meg, a zenekar – akik egyébként szándékosan a Titanic utolsó pillanatig zenélő muzsikusainak stílusában vannak felöltöztetve, és funkciójuk is hasonló: ők a remény és az életöröm hordozói – ezalatt is húzza a nótákat, sőt, még egy kis közös dalolásra is ráveszi a visszatérő közönséget. Mindeközben az egyik táncos a függöny alá szorulva, „karma” feliratú tábla mellett fekszik a földön elterülve – valóban igazi süllyedő hajós groteszk részesei leszünk mi magunk is.

A második felvonásban aztán megvan mindaz, amiért Hofesh Shechtert szeretni lehet, és még több: a koreográfus válasza az emberi nem krízisére. „Manapság mindenki csak megfigyelő, senki nem érzi magát felelősnek semmiért, pedig mindannyian egyformán viseljük a felelősséget. Furcsa helyzetben vagyunk” – mondja, és minderre reakcióként mintha Pina Bausch híres mondását tenné meg ars poeticájának: „Táncoljatok, különben elvesztünk”. A Grand finale második része igazi táncos tour de force, egyre eksztatikusabb zenével, megállíthatatlan sodrású koreográfiával, a díszletként szolgáló mozgatható falak folyamatos helyváltoztatásával, amelynek köszönhetően mintha a táncosok is megsokszorozódnának. Nehéz volna nem megadni magunkat a színpadon tomboló elsöprő energiáknak, és ha engedjük, akár a katarzishoz valami egész hasonlót is átélhetünk. A megtisztulás után pedig sokkal könnyebb megtalálni az emberi gesztusokat is, melyek egy hosszú csókban összeforró pár, az egymást megölelő táncosok, egy imádkozó férfi kimerevített képeiben jelennek meg.

Biztosan sokan fogják manipulatívnak és hatásvadásznak bélyegezni Shechtert a Grand finale után – én összességében inkább egy gondolkodó alkotó érett és kiforrott munkájának láttam. Persze innen lesz majd igazán szép – és bizonyára nehéz – továbblépni. Addig is táncoljunk, különben…

Mi? Hofesh Shechter Company: Grand Finale
Hol? Feststpielhaus, St.Pölten
Kik? Díszlet, jelmez: Tom Scutt. Fényterv: Tom Visser. Zenei munkatársak: Nell Catchpole, Yaron Engler.
Zene, koreográfia: Hofesh Shechter.

Facebook Comments