…a sztori teljesen profán, mi több, rettentően hétköznapi és borzasztóan közhelyes, a karakterek mélység és árnyalat nélküliek. Vidovszky György rendező ezt az alapanyagot komolyan vette és még el is emelte, amitől a Molcsanov-lufi azonnal kipukkadt.

Egy fiú néz a padlóra tett kamerába, szinte hasal. Arcát csak elmosódottan látjuk: a vetítőfelület a színpadnyílás felső része, rajta frízszerűen határozatlan kontúrú, de egyértelműen ortodox templomokból ismerős figurák. Ugyanez a körvonalaira kopott, arctalan, szürkésbarna és rozsdaszín minta köszön vissza egy méretes ponyván, amiről egyelőre nem tudni, mit takar. A fiú az előírt konvencionális imádkozási pózok és az Istennel való hierarchikus viszony összefüggéseiről beszél. A gondolatfutamok pontosan olyanok, mint a világmagyarázatot kereső és azt megtalálni vélő young adult történetek hőseié: teljesen életszerűek, és ez a megszólalás módjára, a nyelvi megformáltságra is vonatkozik. Könnyen azonosulhatnak Andrejjel – mert így hívják a fiút – a fiatal, tizen- és kora huszonéves nézők, már csak azért is, mert az Isten is kicserélhető bármivel vagy bárkivel, aki a korosztály szemében hatalmat képvisel.

Fotók: Kelemen József

Főhősünk főiskolára jár, és 12 ezer rubeles kártyaadósságot halmoz fel Szjékával szemben. Egyetlen módon mentheti bőrét és életét: meg kell ölnie Maronovot, aki szintén tartozik Szjékának. Andrej elindul Akszánával, Szjéka kölcsönadott barátnőjével, de egy mesterinek vélt tervvel a fejében a hazafelé tartó buszra száll a lánnyal, hogy anyjától kérjen anyagi segítséget. Míg elérnek a világ végére, és ott eltöltenek némi időt a családdal, lassan, nem azonos ritmusban, de egymásba szeretnek. Néhány fordulatot követően meglesz, sőt megmarad a pénz, megúsznak néhány igazán veszélyes helyzetet, és igaz, hogy közbejön egy tragédia is, Szjéka halála – ő kiugrik a kollégium ablakán –, de Andrej és Akszána számára megnyugtatóan zárul a mese.

Bár helyenként vallásos jelentéssel bíró vagy morális témákat felvető címet kapnak a jelenetek – katonai járművek oldalán használt betűtípussal írva, ami különben szellemes geg –, a thriller, a road movie, a felnövéstörténet, a love story, a tinifilm és a fekete komédia zsánereiből kikevert sztori teljesen profán, mi több, rettentően hétköznapi és borzasztóan közhelyes, a karakterek mélység és árnyalat nélküliek. Vidovszky György rendező ezt az alapanyagot komolyan vette és még el is emelte, amitől a Molcsanov-lufi azonnal kipukkadt. „De a közönség szereti” – jöhet ezek után az ellenérv. És a tizenéves nézők láthatóan élnek is az alkotók felkínálta azonosulási, izgulási, drukkolási lehetőséggel. Vajon mit váltana ki egy Pókerarcok kaliberű történet?

A darab nem párbeszédekre épül. A fiatalos lendületből és szorongásból, illetve az életkor miatt szerény élettapasztalatból táplálkozó monológok a bűn mibenlététől a mennyország létezéséig igen széles skálán mozognak – de dosztojevszkiji mélységekre ne számítsunk –, van, hogy a figura a saját helyzetét foglalja össze, van, hogy a másikéra reflektál. Emiatt a színészek jórészt kifelé játszanak, nem egymással lépnek interakcióba. Mindezt markáns és hűvös teatralitással nyomatékosítandó, a kamerába beszélés mellett természetesen van mikrofonba beszélés és nézőkérdezés is.

Andrej és Akszána is sodródik, ám míg a fiú mindent túlagyal és túlverbalizál, a lány pragmatikusan döntéseket hoz és cselekszik. Ez a színészi eszközöket tekintve épp inverz módon jelenik meg: a szorongást és az útkeresést Medveczky Balázs túlmozgásosan, harsogó impulzivitással jeleníti meg, Ágoston Katalin visszafogott játékában a mindentudás, a rafinéria sűrül, és még a távolságtartó irónia is megcsillan. Mellettük Bánvölgyi Tamás fregolizik a hol több, hol kevesebb lehetőséget adó, leginkább egydimenziós, vázlatszerű karakterekben, de Borsos Beáta sem jár sokkal jobban Andrej anyjaként. Erős túlzás lenne azt állítani, hogy bármelyikük is határozottan valamilyen – a kontúrtalan átlagosság ruhadarabjait Kárpáti Enikő válogatta össze ízléssel.

A játék tere a ponyva fellebbentése után egy lepukkant Ikarus-szerű busz (díszlet: Horgas Péter), ami egyrészt az otthonosság és az ismerősség, másrészt a bárhol, bármikor érzetét kelti, továbbá ugyanúgy utal a road movie-ságra, mint a kisstílűségre. Sokféle irányba nyitható és csukható, sőt szét-, majd összetolható, belefér egy mini terepasztal, ami a messzi-orosz tájat mutatja – ötletnek remek, de egyrészt zárványnak hat, másrészt a már említett felület mintája miatt egyáltalán nem élesek a kamera képei – és Andrejék háza is ággyal meg könyvespolctapétával. (Hol itt, hol ott bukkan fel benne az atmoszférateremtéshez nagy mértékben hozzájáruló két zenész, akik Monori András szájharmonikára és cajonra írt, leginkább talán blueskocsmák és westerfilmek inspirálta zenéjét játsszák.) A sajátos happy endnél teljesen üres a színpad, csak egy méretes létra ereszkedik le. Előtte, a nézőknek háttal, egyetlen fénypászmában áll a két hős. Van tehát mennyország, még ha a tudomány egzakt magyarázatot nem is adott rá. Azt meg döntse el mindenki maga, ki a címben szereplő gyilkos.

Hol? Szegedi Nemzeti Színház – Kisszínház
Mi? Alexandr Molcsanov: A gyilkos
Kik? Szereplők: Medveczky Balázs, Ágoston Katalin, Borsos Beáta, Bánvölgyi Tamás.
Fordította: Radnai Annamária. Díszlet: Horgas Péter. Jelmez: Kárpáti Enikő. Zene: Monori András. Mozgás: Gyevi-Bíró Eszter. Súgó: Szabó Ágnes. Ügyelő: Hajdú Róbert. Rendezőasszisztens: Jánoska Zsuzsa. Rendező: Vidovszky György.

Facebook Comments