Május 14-én a Trafóban adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat – párban az első Halász Péter-díjjal –, a jelölt produkciók laudációi már most olvashatók.

Idén is van különdíjasa a Trafó és MU Színház által alapított Lábán Rudolf-díjnak, az elismerést ezúttal a tízéves Willany Leó Improvizációs Táncszínház kapja, a nominált előadások száma pedig éppúgy nyolc, mint tavaly. A jelölteket az elismerésről döntő, független kritikusokból, művészettörténészekből és esztétákból álló kuratórium április 8-án hozta nyilvánosságra. Az idei lista különlegessége, hogy három (Jenna Jalonennel négy) új név is szerepel a jelöltek között (Horváth Nóra, Mészáros Máté, Vágner Orsolya), továbbá érdekesség az is, hogy egy-egy táncdarab a Budapest Kortárstánc Főiskola (BKTF) és a Magyar Táncművészeti Egyetem (MTE) műhelyéből, tehát a táncfelsőoktatás berkeiből került ki (Hód Adrienn és Vágner Orsolya koreográfiája); két-két előadásban kizárólag férfiak (United Space of Ambivalence, Vadászat), illetve nők (Burok, Long time no see!) szerepelnek, részben és/vagy egészben meghatározva az előadások tematikáját is; míg Réti Anna valószínűleg új műfajt teremtett idehaza a Majdhaleszidőm című lakástáncszínházi szólóprodukciójával.

A kuratórium tagjai:

Artner Szilvia Sisso – újságíró, kritikus
Bálint Orsolya – újságíró, tánckritikus
Fuchs Lívia – tánctörténész, tánckritikus
Halász Tamás – tánckritikus, szerkesztő
Králl Csaba – tánckritikus, szerkesztő
Rényi András – esztéta
Százados László – művészettörténész
Török Ákos – kritikus, szerkesztő

A laudációkat az alkotók neve szerinti ábécé-sorrendben közöljük.

Horváth Nóra: Beat

Nominált alkotó: Horváth Nóra
Előadók: Horváth Nóra, Ivanov Gábor

Ha nem lenne ebben az önmagával meghasonlott országban a kortárs művészet, és azon belül is a kortárs tánc megítélése még mindig a béka feneke alatt, akkor a Beat rohamtempóban kultdarabbá válna, rongyosra játszanák a különböző befogadó helyek, nem győzné kielégíteni a vidéki meghívásokat. A tinik erről posztolnának az Instagramon, nagyanyáink erről csevegnének a fonóban, mint hajdanán, amikor még a néptánc volt a bugi-vugi, a twerk és a techno. A Beat ugyanakkor nem csak azért kihagyhatatlan, abszolút közösségteremtő és vészesen adrenalinfokozó darab, mert táncstílusában, zenei választékában – Porteleki Áron ismét remekel! – összenő benne mindaz, amit összenőni eleve bajosnak gondolnánk (KGP a háttérben elégedetten csettint): múlt és jelen, népi és urbánus, tradíció és progresszivitás, minimalizmus és stilizáció, a trash, a popkultúra, a megannyi közösségi és „bevett” táncforma a sorok között megbúvó és tudatosan oltári giccsbe kifuttatott párkapcsolati cicázással. Hanem mert a két előadó, Horváth Nóra és Ivanov Gábor úgy képes ezt a dramaturgilag szinte hibátlan, szusszanásnyi szünetet sem/alig engedő, voltaképpen egy/több pofátlanul egyszerű ritmusképletre épülő ezerarcú táncos utazást prezentálni, hogy az előadás minden percéért hálásak vagyunk.

Kettőt balra, kettőt jobbra – ezzel a tényleg korántsem ördöglakat-nehézségű „lépéskombonációval” veszi kezdetét a Beat, és nagyjából ide is csillapodik a végére vissza. A köztes történések fordulatainak, fricskáinak, nyelvöltögetéseinek, stílus- és hangnem-változásainak azonban se szeri, se száma. Horváth Nóra pozitív kisugárzású, ellenállhatatlan energiabombaként süvít végig az előadáson, mellette Ivanov – némileg ellenpontként – a jól fegyelmezett, ámde minden hájjal és kópésággal megkent férfi előadó benyomását kelti. Duettjük a ritmus mozgásünnepén túl nő-férfi relációban is bőven tartogat meglepetéseket, kapcsolati sziporkákat, amelyben dédapáink bajuszpörgető sviháksága és a mai fiatalok tuc-tucra kattogó pszichedelikus merengése a lehető legtermészetesebben szerveződik egybe. Kifejezetten jó úgy kijönni egy kortárstánc-előadásról, hogy az ember fel van dobódva, és örök fiatalnak érzi magát. A Beat után még madarat is lehetne fogatni vele.

Králl Csaba

Magyar Táncművészeti Egyetem (MTE) modern tánc évfolyam: Andalodva

Nominált alkotó: Hód Adrienn
Előadók: Bacsó Gabriella, Hoffmann Luca, Horváth Attila, Kiss Rebeka, Lukács Levente, Rácz Réka, Rovó Virág, Stupek Míra, Szilvási Anna, Taba Benjámin.

Andalodva. Fotó: Palotai Misi

Az, hogy Hód Adrienn koreográfusi munkássága a 21. századi tánctörténet része, nem kétséges. Különösen a Magyar Táncművészeti Egyetem (MTE) végzős modern tánc évfolyamának készített Andalodva című koreográfiája után nem. Mert hogy saját csapatával, a Hodworks-szel egy egészen új táncnyelvet beszél, az már természetes számunkra, hiszen évek óta tanúi vagyunk dekonstruktív kísérleteinek és felszabadító önkifejezési tréningjeinek. Az improvizáción alapuló munkamódszert, ami aztán a színpadon mindig komoly rendszerbe foglalva jelenik meg, most klasszikus(abb) képzettségű, illetve technikailag másféleképpen felkészült táncosokkal mutatta be a koreográfus, mégsem volt nagy különbség, ami a végeredményt illeti. Nem érződött Hód „istállója”, a Budapest Kortárstánc Főiskola progresszívebb és az MTE konzervatívabb táncképzésének valamiféle nagy ellentéte/összecsapása. Hiába is vártuk volna. Inkább fergetegesen kreatív, felszabadult, mégis fegyelmezett, humoros és okos előadás született, ahogy az érettekhez illik. Az MTE modern tánc évfolyamából tízen adták elő, mit gondolnak a táncról és benne önmagukról. Az összes eddigi tudásukat összeszedték a cél érdekében, hogy Gryllus Ábris zenéjére kitárulkozhassanak: kicsúfolhassák a balettet, de akár a kortárs táncot is, amiről a látottak alapján szintén vannak fogalmaik, tapasztalataik. Nem volt gond számukra teret, bizalmat, erőt nyerni az ismeretlen felkutatására és megregulázására. Tették mindezt örömmel, fizikális és szellemi odaszánással, határozott színpadi jelenléttel. Lőrinc Katalin osztálya otthonosan mozog a kortárs tánc történetében és technikájában, Grahamtől Cunninghamen át Mats Ekig táncrekonstrukciókat is készítenek. Művelt táncos népség és gondolkodni sem rest. De ha csak véletlenül pottyantunk volna be az előadás közepén, akkor is kitaláltuk volna, hogy Hód Adrienn volt az alkotó. Nem is olyan rég megkérdeztem a koreográfust, ha felkérnék, mit koreografálna a Magyar Nemzeti Balett számára, mire azt válaszolta: egy kamaradarabot a Frakk című rajzfilm alapján, a teljes társulattal pedig egy horrorbalettet, Ómen címmel. Egy a kortárs kultúrát és művészetet tiszteletben tartó országban kisvártatva érkezne is az a felkérés.

Artner Szilvia Sisso

Mészáros Máté: United Space of Ambivalence

Nominált alkotó: Mészáros Máté
Előadók: Bakó Tamás, Kelemen Patrik, Mikó Dávid, Téri Gáspár, Mészáros Máté

Mészáros Máté úgy tud koreografálni, hogy közben elmélkedik is a táncról. Van rá ideje és tere. Megmutatja, hogyan keletkezik egy mozdulat, mettől meddig tart a lendület, hogy fogalmazódik meg a gondolat. A United Space of Ambivalence című koreográfiája tulajdonképpen metatánc. Hogy ez mit jelent? Táncon túli tánc, vagyis tánc a táncról, mese a ritmusról, a koreográfiakészítésről, a mozgás korlátairól és gátlástalanságáról. Előadás a próba közben zajló interakciókról, a pillanat szülte gesztusokról, meg a táncosok kommunikációjának különféle módjairól. Nem utolsó sorban portré arról a koreográfusról, aki lehetne ő is, meg karakterisztika azokról a táncosokról, akikkel dolgozik épp ott, épp és akkor. Filozófia a testről, amelybe be vagyunk zárva, és a szellemről, ami egyedül képes arra, hogy kiszabadítson minket az izmok börtönéből.

United Space of Ambivalence. Fotó: Rácz Anikó

A United Space of Ambivalence olyan konstruktív és innovatív rombolása az illúzióknak, hogy maga az illúzió. Elmélázni sincs időnk azon, hogy vajon mit akar nekünk a kortárs tánc ezzel magáról mondani. Hihetnénk azt, hogy egy work-in progress bemutatót látunk, de nem. Ez teljesen kész van, az öniróniával együtt kész. Minden eleme a helyére van illesztve, a „félresikerült” imprók is, amiken nagyokat nevetünk. A próbafolyamatról és a munkáról szól, de mégis előadás. Amikor piros fények és techno zene közepette igyekszünk helyet foglalni a nézőtéren, mintha egy próbára érkeznénk, amikor meg kijövünk, már egy előadásról jövünk ki a jól megérdemelt katarzisunk után. Gyorsak, viccesek és pontosak az előadók, először úgy tesznek, mintha egy diszkóba tévedtek volna work-out végett, de aztán alakzatokba rendeződnek, kiállnak, felöltöznek, levetkőznek, nyögnek, egymás fejére ülnek, kínlódnak, megejtően őszintén. Beszélnek is közben, angolul, körülbelül olyanokat, amiket intenzív mozgás közben a próbán szoktak valószínűleg. A mozdulatokkal együtt a szöveg szintén egy rétege az előadásnak, amely egyébként szekvenciákból áll és minden részen belül sajátosan kidolgozott mozdulatrendszer kel életre, ami egy-egy újabb réteg, egy-egy újabb párhuzamos világ. Néha kilépnek a térből a közönség közé, lebontják a színpad határait, de a színházi szabályokat betartják, és a szerepeiket sem vetik le, hiszen azok ők maguk végül is. Mindannyian férfiak, érett táncosok, ráadásul a kedvenceink. Még ez is. Porteleki Áron helyben csinálja a zenét. Beletesz anyait, de leginkább apait. This is the man’s world. De milyen gyönyörű.

Artner Szilvia Sisso

(Az előadásról itt írtunk.)

Réti Anna: Majdhaleszidőm

Nominált alkotó: Réti Anna

Réti Anna nem csupán fizikailag enged be az otthonába, de az anyaság mindennapjaiba is belenézhetünk nála. Vendégül lát minket egy kis ropogtatnivalóra, és mellette a tánc legkevésbé sem hétköznapi, mégis természetes módján mutatja meg, hogyan peregnek szünet nélkül egy anya napjai. És ebbe a természetességbe belefér tényleges izgalma és hangjának tényleges remegése is, amikor megszólal.

Majdhaleszidőm. Fotó: Lukács Máté

Minden attrakció és csináltság nélkül zajlik ez az intim együttlét a vendégek zömmel inaktív, Réti Anna annál aktívabb részvételével. Nem tesz állításokat az anyaságról, sem a honi férfi-nő, férj-feleség viszonyról, miközben a leghétköznapibb teendőket sorjázza, amiket dolgozó férjekként általában csak hallomásból ismerünk. Egy-egy hosszú nap után azt is inkább csak az egyik fülünkön beeresztve és a másikon szabadon engedve.

Tizenhárom évvel ezelőtt a Lélek pulóver nélkül című szólójában megmutatta, hogyan kúszik elő a nő a gyereklányból, most pedig azt, milyen nő ő valójában. Most igazi arcát látjuk, amikor olyan réseken bújik át, ahol a macskának beakad a válla.

Réti Anna ismét bizonyította, hogy ott a helye a hazai kortárs tánc élvonalában: úgy tudja önmagát megmutatni és minket játékba vonni, hogy egyetlen pillanatra sem érződik erőltetettnek a dolog. A színház már réges-régen megjelent otthonokban, szobákban, a kortárs tánc most ízlelgeti ezt a sajátos helyzetet. Réti Anna előadása különösképpen jóízűre sikeredett.

Török Ákos

(Az előadásról itt írtunk.)

Simkó Beatrix–Jenna Jalonen: Long time no see!

Nominált alkotók: Simkó Beatrix, Jenna Jalonen

Simkó Beatrix és Jenna Jalonen egy tényleges barátság és a finnugor nyelvrokonság nyomán játszik el a testvériséggel, és a játékon van a hangsúly. A kortárs tánc általában sötét tónusokat használ a világ és benne magunk megmutatására, a két táncos-alkotó azonban a humor nyelvén fogalmaz, ami kifejezetten felszabadító élmény a nézőtérről.

Long time no see! Fotó: Dömölky Dániel

A két, szinte hajszálra azonos alkatú előadó lényegesnek és meghatározónak tartott különbségekről – anyanyelv, nemzeti hovatartozás – mutatja meg végső lényegtelenségüket. Nem használnak nagy szavakat, humanizmusukat nem kimondják, hanem megteremtik. Egy olyan világot hoznak létre, ami a valóságban is létezik, csak napról napra átfestjük nemzeti színekre. Miközben a két nő szellemes küzdelmeit figyeljük, úgy bomlik le a trikolór, hogy magyarságunk nem hogy sérülne, éppen hogy erőre kap tőle.

A Long time no see! egy könnyed emberkereső játék: úgy tűnik, mintha ember és ember között minden különösebb erőfeszítés nélkül születhetne kapcsolat. Nekünk legyen mondva!

Török Ákos

Timothy and the Things: Vadászat

Nominált alkotó: Fülöp László
Előadók: Várnagy Kristóf, Kelemen Patrik, Déri András

Már parodisztikus felütésében leszámol a pátosszal, később a maszkulinitás mítoszaival és gender sztereotípiáival a Timothy and The Things útkereső, határokat feszegető darabja. A metaforikus cím utal a férfi legősibb feladatára, ami egyaránt fontos az élelemszerzéshez, az ellenség elpusztításához és a törzsön belüli státusz kiharcolásához. Csakhogy a három kitűnő táncos, Déri András, Kelemen Patrik és Várnagy Kristóf nem a vadat keresik, sokkal inkább a vadont egy csupasz, indusztriális környezetben, és a kapcsolódást, az elfogadást egy elidegenedő, elvirtuálisodó világban.

Vadászat. Fotó: Véner Orsolya

Válságban van a férfi – legalábbis egyre több új elvárásnak kell megfelelnie, hogy egzisztenciáját megteremthesse és értékét, helyét kivívja a társadalomban. Ezért is keresnek az előadók kapaszkodót a közös rituálékban, a férfi makroközösségekben, ami ma lehet egy edzőtermi klikk, egy garázszenekar vagy a telepi játszón összegyűlő banda. Fiúkat látunk a férfikor küszöbén, a beavatásra várva, avagy éppen az elől kitérve. Játékosságuk, fürgeségük is az elnyújtott sráckor érzetét kelti, kölyökként birkóznak, pacsicsatáznak és rivalizálnak, folyamatos mozgásban tartva a trió belső dinamikáját. A jelenetek Higgs-részecskéje az érintés: a táncosok azon dolgoznak egymással és önmagukkal, hogyan oldható fel a férfitest páncélszerű zártsága, szó szerint érinthetetlen identitása.

Egyszerre mozognak, mégis egyéni módon, büszkék és férfiasak, de a gyöngéd, érzelmes oldalukat sem félnek kimutatni. Közösséget teremtenek ebben a kicsiny, zárt, s ezért talán biztonságosabb világban, ami a valóság kísérleti laboratóriumaként jelenik meg előttünk. Az előadás matériája úgy sűrűsödik, ahogy a mozgáson túl a zene, a fények és a filozófiai vagy akár popkulturális utalások egyre több réteggel gazdagítják. A hibátlan stílusérzék mellett Fülöp László koreográfus önironikus, abszurd humora és egyedülálló muzikalitása teszi az előadást élvezetessé és a darabban megszólított saját generációján túl a szélesebb közönség számára is átélhetővé.

Bálint Orsolya

(Az előadásról itt írtunk.)

Tünet Együttes: Burok

Nominált alkotó: Szabó Réka
Előadók: Furulyás Dóra, Nagy Csilla, Virág Melinda, Dányi Viktória

Nem volt teljesen kockázatmentes gondolat Szabó Réka részéről, hogy egész estés darabot szenteljen a szülés témájának. Mert hát egyrészt mit nem mondtak-írtak-játszottak még el az emberi életnek erről a kétségkívül meghatározó, de mégiscsak legközönségesebb eseményéről? Valahogy mindenki megszületik, ahogy valahogy mindenki meg is hal – kinek jutna eszébe egész estét szentelni mondjuk a meghalás eseményének mint olyannak? Mondhatjuk persze, hogy a szülés az anyák ügye, nem a gyerekeké: és a Tünet együttes Burok című előadásának „főszereplői” csakugyan szülő korban lévő fiatal nők, akik épp most – az előadás jelenidejében – hozzák világra gyermeküket. De a darab mégsem az anyaságról szól. Bár ki-ki a maga nevében jelenik meg (a négy nőből hárman – Furulyás Dóra, Nagy Csilla, Virág Melinda – egy-egy saját történetet monologizálnak el, míg a darabot „moderáló” Dányi Viktória – legalábbis a bemutató idején – várandós testét közvetlenül vitte a színre), történeteik nem kibontott, végigmesélt történetek. Bár egyik csak most, a másik már nem először; az egyik családja körében, a másik magára maradva; az egyik az otthon melegében, a másik rideg kórházban vajúdik: mégsem mondhatjuk, hogy kidolgozott individuális karaktereket, sorsokat, eltérő emberi perspektívákat képviselnének. A nézőnek végig az az érzése, hogy valamiféle közösségi terhestornát vagy jógacsoportot figyel, ahol szőkének és barnának, kövérnek és soványnak, lánynak és asszonynak ugyanazt a gyakorlatsort kell végigcsinálnia – és Dányi Viktória olykor csakugyan szakavatott instruktorként dirigál nekik. A terhesség hasonló szakaszait kísérő rövid szöveg- és mozgás-monológok egyívásúsága és párhuzamossága is azt sejteti, hogy a hangsúlyosan személyes hang mögött valamiféle kollektív és személytelen női tudás ölt testet a színpadon. Mert a darab nem a szorongás, a fájdalom, a szenvedés és a megkönnyebbülés egyéni változatait vizsgálja – ellenkezőleg: radikális azonosságukat állítja. Ez benne a művészileg kockázatos: de ez eredetiségének – hol humorának, hol katartikus erejének – voltaképpeni forrása is.

Burok. Fotó: Jókuti György

Miközben a táncosok végig a köznapiság regiszterében beszélnek („bánom a percet, amikor valaha egyáltalán bárkivel is dugtam”), vagyis a darab üdítő emberközelségben marad, a Tünet színpadán ez a mondhatni legtermészetesebb emberi állapot szinte észrevétlenül modulál át az emberi egzisztencia alapmetaforájába. Hogy erről is szó van, azt látványosan hozza tudomásunkra a címadó hatalmas, színét és alakját folyton változtató, hol szűkülő, hol táguló burok, amely nemcsak a színpad és a testükkel épp viaskodók fölé borul, de – egy hangsúlyos  pillanatban, a kifelé fordított kamera videoképén – a nézőteret, bennünket is mind magába nyel.

Végül is ez, a test fizikai és biológiai függőségeit kiteregető művészi bátorság hozza közös nevezőre a női várandósság természeti állapotát a tánc egyetemes művészetével: ezért jár a Buroknak – a terhesgondozóin vagy pszichoterápiáson túl – művészeti elismerés is. Hogy ez ezúttal hangsúlyosan egy táncművészeti díj nominálásában ölt testet, arra legyen elég ok Furulyás Dóra, Nagy Csilla és Virág Melinda gyönyörűséges szülés-triója a darab aranymetszéspontján, az egyetlen ezen az estén, amelyben az újszülött is ábrázolódik (Virág Melinda „alakítja”). Gyönyörű, pontosan koreografált, pazarul előadott táncköltemény, „burok a burokban”. És talán épp kerekded tökélye miatt kell esztétikai idézőjelben is maradnia, a kozmikus világfájások és burokrepedés drámai pillanata előtt beteljesednie. Hogy a végjátékban, mikor a szétfolyó magzatvizen mindenki akadálytalanul csusszan át a végső éj sötétjébe, mi, nézők se maradjunk szárazon.

Burok az egész világ. És terhes benne minden férfi és nő.

Rényi András

(Az előadásról itt írtunk.)

Vágner Orsolya: Müle füle táncok

Nominált alkotó: Vágner Orsolya

Milyen egy hibás, rontott mozdulat? Csúnya, esetlen, túl nehéz, szabálysértő, vagy akár még önkéntelenségében is lehet szép, őszinte és szerethető?

Hordozhat-e egy mozdulat(sor) egymásnak ellentmondó minőségeket? És ha igen: ezek csak ütköztethetőek, vagy át is alakíthatóak egymásba? Megváltoztatható-e az előjelük?

És ha ez is sikerül: akkor el kell-e tüntetni a varratokat? El kell-e simítani az egyenetlenségeket? A fizikai erőkifejtés és próbatétel, a munkafolyamat, a koreográfiai-fejlesztés nyomait? Esztétikussá kell-e polírozni a színpadi megjelenést – a hibák szempontjából virtuózan „tünetmentessé”?

Müle füle táncok

Vagy épp fordítva: a tévesztések, kibillenések és egyensúlyvesztések, a fizikai és szellemi kihívások – a táncos és a néző számára is – meglepő és szokatlan lereagálása, a hibák testi és érzelmi üdvözlése esztétikai minőséggé, szervezőelvvé válhat? A „természetes” és előkészített meglepetések, az improvizatív és programozott véletlenek szerkezetté, struktúrává – koreográfiává – rendezhetőek-e? Létrehozható-e egy olyan előadás, amelynek a keret- és szabályrendszere határhelyzetekből, színpadi paradoxonokból építkezik, s ahol a dramaturgia mint hibagenerátor működik? Ahol épp az egymásnak látszólag ellentmondó minőségek, magatartásformák – tudatos – vegyítése, kombinációja és aránya tölti fel energiával, folyamatos változással, meglepetésekkel az előadást, teszi hitelessé a színpadi jelenlétet.

Lehet-e egy szóló során annak előadója, s egyben koreográfusa saját magára illogikus vagy unorganikus? Lehet-e saját beidegződéseink ellen, azokat elbizonytalanítva, testi-fizikai adottságainkat, képességeinket tesztelve, akár a nehézkedésünkkel is dacolva táncolni, önhatárkutatást végezni? Hiszen mi rajzolja ki jobban egy test lehetőségeit, esendőségét és korlátait, ha nem az, hogy hagyjuk hibázni, sőt előzékenyen olyan helyzetbe hozzuk – kényszerítjük – ahol ezt megteheti, gyakorolhatja: szembesülhet a teljes kontroll hiányával, korlátaival?

Ez az alig néhány perces koreográfia – a fiatal táncos-koreográfus, Vágner Orsolya korábbi munkáit, terveit és ambícióit is felidézve – nemcsak működőképes hibagenerátor, de legalább annyira hatékony, a saját műfaji határait kitágító kérdés- és gondolatgenerátor is. Bár az időkeretek és a forma nyilvánvalóan korlátozza a megválaszol(ható) kérdések számát, illetve azok mélységét, a szóló – hazai színpadokon szokatlan módon – képes felforgatni tánc és mozgás, illetve koreográfus, táncos és közönség elvárás- és viszonyrendszerét. A provokatív megközelítésmód, valamint az abba kódolt tágasság és nyitottság – a kontextus- és nézőpontváltások képessége – pedig várakozást generál: a kísérleti terep határainak újragondolásával, áthelyezésével, a saját testre szabott változat vajon átadható, átvihető-e más testekre? Hogyan funkcionálna a hiba– nem rendszeridegen, zavaró elemként, hanem –immár potenciális lehetőségként, egy a bevettől eltérő mozgás/táncértelmezés kiindulópontjaként?

Százados László

(Az előadásról itt írtunk.)

Különdíj: Willany Leó Improvizációs Táncszínház

Willany Leó Improvizációs Táncszínház. Fotó: Futár Ernő

Valami egészen másnak indult, próbateremként, végül a hazai improvizációs táncszínház oszlopos, intézményen kívüli intézménye lett. Immár tíz éve. Mindezt Grecsó Zoltán gründolta össze és gründolja mind a mai napig szakadatlanul.

Több száz fiatal, majd korosodó, aztán ismét fiatal kortárs táncos próbálhatta ki magát a helységről helységre vándorló, így korunk lenyomatát adó, mindent túlélő kreatív tánccirkuszban. Lábán nomináltak és Lábán-díjasok sora próbálgatta szárnyait és csiszolgatta ötleteit Grecsó Zoltán színpadán. Willany Leó: mára egy márka lett. Méghozzá egy igazán értékes márka, ahol a pályakezdő táncosok megnézhetik, mit értek azok az évek, amit a szakiskolákban, egyetemeken töltöttek.

Isten éltesse a Willany Leót, és még jó ideig ne jöjjön el a „Villany, leó!”!

Török Ákos

(A Willany Leóról itt írtunk.)