A The Black Piece-hez hasonlóan nem (egy)személyes történet az iCoDaCo it will come later című darabja sem. Még abban is találhatunk párhuzamot, hogy a darab által feltett kérdésekre nem az előadás ideje alatt, hanem jóval később kaphatunk válaszokat, talán az utólagos önreflexió által.

The Black Piece. Fotók: Maarten Vanden Abeele

Minden ízében fekete

Már felütésével odavág a nézői elvárásoknak a The Black Piece: Ann Van den Broek koreográfus tetőtől-talpig feketében besétál a színre, köszön, majd egy gombnyomással lekapcsolja a világítást. Természetes, ha meghökken a néző, hiszen színházba, még ha táncelőadásra is, azért megyünk, hogy lássunk valamit. Csakhogy a hirtelen támadt szuroksötétben legfeljebb hangjátékot kapunk, ahogy a színpad felől és a közönség soraiban „rejtőző” előadóktól változatosan, zavarba ejtő ellentmondásosságú neszek áramlanak felénk: csizmák nyikorgása és tűsarkúk kopogása, nyögések és sóhajtások, hisztérikus kacagás és zokogás. Aztán lassan hozzászokik szemünk a sötétséghez, kiélesednek az érzékeink, egyre több mindet vélünk látni és hallani.

Ann Van den Broek Brüsszelben alkotó flamand koreográfus, bár először lépett színpadra Budapesten, érett és beérkezett alkotó. Táncosként a New York-i Elisa Monte Companyban, a holland Dansgroep Krisztina de Châtelben és a Galili Dance-ben (Itzik Galili izraeli koreográfus társulatában), majd a francia Charleroi/Danses-ban működött közre, 2000 óta pedig saját társulatával, a WArd/waRD-dal járja a világot. A Trafóban bemutatott The Black Piece-t 2013-ban koreografálta, egy évvel The Red Piece című „párja” után, melynek fő témája a szenvedély, a düh, az irányítás (elvesztése), ami az előadás tűzvörös díszletein és jelmezein is átsejlik. A The Black Piece szintén „minden ízében fekete,” kevés fehér/világos kontraszttal:

bőr, latex és bársony a vászon, csipke és tüll mellett.

Mivel az emberi test nem bocsát ki magából fényt (vagyis a legújabb kutatások szerint igen, csak ezerszer gyengébb mértékben, minthogy szabad szemmel látható legyen), a táncosok csak akkor válnak láthatóvá, ha fény vetül rájuk. Mikor elindul egy operatőr a térben kézikamerával, fényforrásával elkezdi megtalálni az idő közben a színpadra szivárgó előadókat, és a háttérre kivetített élőképen feltárul előttünk egy másvilág, erős kontrasztban, mégis homályos határvonalakkal.

A kamera egyben a nézői perspektívát is uralja, mintha inkább (tánc)filmet, mint előadást néznénk, hiszen a tekintetnek nincs hová vándorolni, tudatosan vagy tétován pásztázni, csak a koreográfus-rendező szemszögét követhetjük. Az operatőr különös részletekre fókuszál – avagy a sötét „keretben” tűnnek misztikusnak és bizarrnak –, mintha egy film noir vagy egy természetfeletti horror előzetesét néznénk. Egyszerre alvilági, túlvilági, erotikus és szertartásos, de érdekes módon az ellentmondásos érzetek nemhogy kioltanák egymást, inkább összeadódnak.

„Csontig, velőig fekete, fekete, fekete”

Noha a köznyelvben (és a közgondolkodásban) a fekete egy szín (Renoir szerint „minden színek királynője”), a színelmélet szerint nem az: olyan felület, ami a fény csaknem egészét elnyeli. (Illetve, feketének tűnhetnek még azok a sötét felületek is, amelyek mellé jóval világosabb színt teszünk.) Mégis szinte végtelen sok negatív és/vagy pozitív jelentés megfordulhat a fejünkben, mikor a feketére, mint színre gondolunk: a titokzatosságtól a gyászig, az előkelőségtől a gonoszságig, fekete lyuktól a fekete macskáig, a reverendától a kis fekete ruháig. Ahogy Babits Mihályt Fekete ország című versében, Ann Van den Broek koreográfust is a fekete „sokszínűsége” fogta meg (az előadás egyik inspirációja Michael Pastoureau: A fekete – Egy szín története című könyve volt), a fantázia számára nyújtott végtelen és ugyanennyire vegyes érzelmi töltetű tere, ami akkor nyílik meg, mikor az érzékelésünket – egyben minket is – kitessékelik a komfortzónából.

A feketének különleges helye van a képzőművészetben is, az első barlangrajzoktól a görög amforákig, Goya fekete sorozatától Malevics és Rothko nonfiguratív festményeiig, és a The Black Piece-t is talán a legkönnyebb innen megközelíteni. A festészetben a szín mélyítésének egyik eszköze, ha minél több réteget hordanak fel belőle a vászonra, így létrehozva az egyszínűnek tűnő, valójában többdimenziós, texturált felületet. A darab elején a teljes sötét az alapozás: egyenrangúvá tesz mindenkit a nézőtértől a színpad végéig, nincs egyetlen fénycsík sem, ami válaszfalat képezne a térben. Erre rakódik a neszekből és hangeffektusokból álló finomszemcsés atmoszféra, majd a végzetszerű dalszövegek miatt is sűrű és tömény zene (Arne van Dongen Nick Cave-et, vagy Tom Waits-t idéző mélysötét basszusával) és végül a látvány az egyre dominánsabb tánctól a színpadra behozott kamera képéig.

Nyers, zsigeri, ellentmondásos

A bámulatos pontossággal, extatikusan mozgó táncosok és a színre vissza-visszatérő koreográfus mintha végig incselkednének velünk, ne hagyjuk magunkat becsapni a látszat által. Az előadás egyik csúcspontja, mikor az egyik táncosról „kiderül,” valójában nem férfi, hanem nő, talán azt üzenve, a gender is csak a fejekben létező fogalom, és alapvetően a nem csalhatatlan érzékelésünkre támaszkodik. Még tovább megy a játék, egy férfi kisgyermek hangján „szólal meg”, majd női arc társul a férfihanghoz, ahogy elválik egymástól a kép, amit magunk előtt és amit a színpad hátsó részére kivetítve látunk, azaz az élőkép átvált felvételre.

Ezek a különböző idősíkokat, életszakaszokat és akár tágabb értelemben véve az emberiséget is belebegtető képek folyamatosan árnyalják, néha teljesen áthangszerelik a befogadóban kavargó élményt. Mintha mindez a tudatalattiból bugyogna fel, (fél)álomban, közben indirekten tükröt tartva a bennünk rejlő sötét oldalnak is (nem, nem csak a jediknek van ilyenje). A mozgás egzaltáltsága, a zene lüktetése és a látvány töménysége a nézőt szinte hipnotizált állapotba hozza, amitől egyszerre válik az új impulzusokra nyitottá és érzelmileg védtelenné – ahogy az alkotó is a folyamat során. Kérdés, hogy erre mi, nézők hogyan reagálunk, de ekkorra már talán annyira biztonságban érezzük magunkat a meghittnek is mondható sötétben, hogy ez ne ijesszen meg bennünket.

A The Black Piece nyers, zsigeri és ellentmondásos reakciókat vált ki, ezért nehéz intellektuálisan szétszálazni, elemeiben racionalizálni, inkább úgy érdemes befogadni, ahogy egy képzőművészeti alkotást nézünk és engedjük, hogy az egész élmény hasson ránk, dolgozzon bennünk, s az alkotás így tárja fel rejtett titkait.

Az igyekezet pillecukra

A The Black Piece-hez hasonlóan nem (egy)személyes történet az iCoDaCo (International Contemporary Dance Collective, a göteborgi ilDance társulat kezdeményezésére 2012 óta kétévente összejövő nemzetközi kortárstánc projekt) it will come later című darabja sem. Még abban is találhatunk párhuzamot, hogy a darab által feltett kérdésekre nem az előadás ideje alatt, hanem jóval később kaphatunk válaszokat, talán az utólagos önreflexió által. Az előadás központi témája az erőfeszítés és az igyekezet – általában ez is csak idővel hoz termést, legalábbis az emberek jó része képes így gondolkodni, ha hosszú távra tervez, az álmaiért, céljaiért dolgozik.

it will come later. Fotók: Katarzyna Machniewicz

A pszichológia késleltetett jutalmazásként ismeri a jelenséget, a stanfordi egyetem híres „pillecukor kísérlete” a hatvanas években bizonyította, hogy sokkal sikeresebb felnőttek lettek azokból a gyerekekből, akik négyévesen nem az azonnali jutalmat választották (nem ették meg rögtön az egy szem pillecukrot, inkább kivárták a negyed órát, amikor kettőt kaphattak). De mikor az ember „benne van az igyekezetben”, fókusza sokkal inkább a jelenben kell legyen, hogy az előtte álló feladatot le tudja gyűrni, tehát sosem egyértelmű és (a társadalmi-kulturális és családi mintákon túl) nagyon is személyes, hogy miért vagyunk hajlandók küzdeni, erőt kifejteni, ezért akár az azonnali beteljesülés iránti vágyat is felfüggeszteni.

Eleven emberi amőba

Az előadás alatt a Trafó színpadát üli körbe a közönség, négyzet alakban, köztünk foglalnak helyet a táncosok is (mégsem gondolnám, hogy ez annyira demokratizálja a helyzetet, mint a fények leoltása a The Black Piece-ben). Mellettem a hongkongi Mui Cheuk-Yin, tenyerében egy apró üvegcsét tartva, amin a neve áll (minden táncosnak van ilyen személyes üvegcséje, amelyeknek később fontos dramaturgiai szerepe lesz), szemben velem Vass Imre ül. A színpad fölé lóg egy hatalmas, a térben síkot képező, de áttetsző szalagfüggöny, ami óramutatóként lassan körbe forog tengelye körül, egyenletes ritmusban. Így érkeznek meg egymás után a kor, nem, alkat és élettapasztalat tekintetében is különböző táncosok a közös térbe, ahol az egyik sarokban összekapaszkodnak, folyamatos mozgásban lévő emberi amőbát alkotva.

Úgy tolják-húzzák, tartják és markolják, pillanatra sem pihenve egymást, akár egy megelevenedett Laokoón-csoport, vagy egy csapat költöztető, mikor a negyedikre cipelik fel a pianínót. Látszik rajtuk, hogy igazi tétje van az összekapaszkodásnak, bár nem eldöntött, hogy ez egymás felé támogatás vagy inkább függőség, egymásra utaltság. Márkás sportruhákat viselnek, illetve színes széldzsekit és a törzsükre-combjukra csavart műanyag szemeteszacskót, amiben a futók vagy a bokszolók szokták izzasztani magukat. Ők is izzadnak, szabályosan ömlik róluk a víz, az erőfeszítés legfizikaibb bizonyítékaként.

Időnként kiszakad az egyenletes tempóban saroktól sarokig haladó csoportból valaki (néha többen is) és szólóba és/vagy duettbe kezd, ami közben meg is szólalnak az előadók. Lehetséges, hogy ezek a szövegek dramatizáltak, mégis egészen személyesek, ahogy az igyekezetről, az erőkifejtésről beszélnek, különböző megközelítésekben, úgymint biokémiai (energialeadás, széndioxid-kibocsátás, üvegházhatás stb.), anatómiai (izmok, ízületek, meridiánok), és van, aki nem is beszél, mégis tudjuk-látjuk, hogy az erőfeszítésről közöl valamit, ahogy megfeszülnek az izmai, kapkodja a levegőt, a szíve vért pumpál, és közben erősen verejtékezik.

A sportruhák nyitnak egy újabb jelentésmezőt az emberi határok átlépésére való törekvésről, akár az olimpiai eszméről (ami a népek és nemzetek egymás legyűrésére irányuló igyekezetét nemes versengésbe próbálja becsatornázni) és a mentális erőpróbáról, ami a hosszan tartó fizikai erőkifejtésnél és éles versenyhelyzetben jelentkezik. Nem csak a sportolók tudják, hogy egy cél eléréséhez fejben is „ott kell lenni”, mert az erőkifejtés irányítás nélkül mit sem ér (Power is Nothing Without Control, ahogy a Pirelli vállalat híres szlogenje is üzeni). A maratoni futók például gyakran a testérzeteikről folytatott önbeszélgetéssel lendülnek túl a holtponton, míg mások inkább elterelik ezekről a figyelmüket, vagy felváltva alkalmazzák az asszociatív és disszociatív stratégiákat. Ilyenekről is hallunk a monológokban, hiszen az erőfeszítés gyakran akadályokba ütközik, legyenek azok fizikai vagy épp mentális blokkok.

Mindennapi küzdelmünk: a gravitáció

Míg a táncosok többsége magában vagy a csoportban dolgozik egy láthatatlan célért (vagy nagyon is konkrétan ezért az előadásért), Vass Imre többször is felugrik a levegőbe, majd becsapódik a talajba, amiről gondolhatunk a hiábavaló vagy az önpusztító erőfeszítésre. Vagy egyszerűen a gravitációra, ami ellen a táncos folyamatosan erőt fejt ki, de az átlagembernek is meg kell állnia a lábán, még ha ez nem is tudatosul folyamatosan bennünk. Eszünkbe juthat még a madáchi tézis, „az ember célja e küzdés maga” vagy a netes szlengben ironikusan, a mindennapi frusztrációkra használt (eredetileg 2pac afroamerikai rapper dalszövegéből idézett, a feketék fehér felsőbbrendűség és rasszizmus elleni végeláthatatlan küzdelmére utaló) „the struggle is real” is.

Az előadásban ugyan expliciten nem jelenik meg, de a mi valóságunkban elég fontos helyet tölt be az egzisztenciális/a megélhetés megszerzésére irányuló folyamatos törekvés is, ehhez képest a sportolás vagy az alkotás erőpróbái elsővilágbéli problémáknak tűnhetnek számunkra (kivéve azokat, akik ebből élnek). Ez nem feltétlen az előadás kritikája, csupán megmutatja, hogy más kulturális-társadalmi háttérből érkező embereknek megvan az a luxusa, hogy emelkedettebb vagy közös, akár az egész emberiség számára fontos célokért küzdhessenek, az erőforrásaikat rugalmasabban csoportosítva.

Végül a táncosok egyesével visszatérnek a helyükre és a verítéküket akkurátusan a nevükkel feliratozott, apró üvegcsébe gyűjtik, ki-ki a nyakáról, hasáról, térdhajlatából. A következő mozdulatukkal a színpadra begurított hat üvegcse tulajdonképpen az előadás „árfolyama”, már ha cseppekben mérjük az igyekezetet. A cél megközelítését tekintve viszont ez még csak az egypillecukros állapot, rajtunk múlik, beérjük-e ennyivel.

Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Mi? WArd/waRD: The Black Piece
Kik? Alkotó: Ann Van den Broek. Előadók:  Jan Deboom, Louis Combeaud, Andreas Kuck, Frauke Mariën, Francesca Monti és mások. Zene: Arne Van Dongen and Dez Mona. Élő kamera / Fényterv:  Bernie van Velzen. Styling: Ann Van den Broek

Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Mi? iCoDaCo: it will come later
Kik? Alkotók/Előadók: Lee Brummer, Mui Cheuk-Yin, Eddie Ladd, Joseph Lee, Weronika Pelczyńska, Vass Imre. Zene: Gosheven. Dramaturg: Gwyn Emberton, Israel Aloni. Jelmezterv: Hanka Podraza. Tér: Simon Banham. Fény: Kathrine Sandys

Facebook Comments