Vecsei H. Miklós munkája alapvetően abban különbözik a korábbitól, hogy a friss verzió hangsúlyosan koncertszínházi előadás. Sajnos legfontosabb konstrukcionális gyengeségei is ebből fakadnak.

A NEP-idők orosz íróit tanulmányozva könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a féldiktatúrás, zavaros, átmeneti korszakok hétköznapjainak atmoszféráját, a bennük élő ügyeskedők és áldozataik világát a legpontosabban talán a szatíra képes megjeleníteni. A műfaj kifejezetten alkalmas például a húszas évek furcsa, félkapitalista szovjet valóságának bemutatására, amikor a cári korszak utolsó mohikánjai együtt éltek az új idők embereivel, amikor politikusok,  gyorsan meggazdagodni vagy legalább jól élni akaró üzérek és csalók (vagyis NEPmanek, a kifejezés épp az oroszból, a NEP szóból ered)  igyekeztek boldogulni az átmenet mindent zavarossá és képlékennyé tevő korszakában.

Fotók: Kuttner Ádám

Nagyjából ebben az időben, 1925 körül játszódik Bulgakov befejezetlen (a Turbinék napjai című drámája születésének körülményeit megörökítő) Színházi regénye, illetve Ilja Ilf és Jevgenyij Petrov Tizenkét széke. A két mű – a hangvétel, a színhelyek és a szereplők alapján – bizonyos pontokon akár egymásba is csúszhatna. Az élményanyag közös, ráadásul mind Bulgakov, mind Ilf és Petrov a Gudok (magyarul Duda) című szatirikus lap szerzőgárdájához tartoztak. A folyóiratnál dolgozott Petrov bátyja, az akkor már elismert író, Valentyin Katajev is; a Tizenkét szék alapötletét állítólag ő adta, amikor egy szerkesztőségi megbeszélésen arról győzködte öccsét és Ilja Ilfet, hogy regényműhelyt kellene nyitni. Ezt illusztrálandó vetette fel a tucatnyi szék témáját: mindegyik egy szalongarnitúra darabja, az egyikben kincseket rejtettek el.

Ilf és Petrov Tizenkét székének főhőse, a legendássá vált, az orosz szájhagyományban önálló életre kelt figura, Osztap Bender tőrőlmetszett, minden hájjal megkent NEPman, akit valószínűleg odesszai ügyeskedők (az írópáros mindkét tagja ebből a városból származott) alakjaiból gyúrhattak össze. Bender az ex-nemesi marsall, Ippolit Matvejevics társául szegődve üldözi a remélt briliánsok miatt az infarktusban váratlanul meghalt Klavgyija Ivanovna az ország különböző helyein fellelhető tizenkét székét. A történet középpontjában a nyomozás áll (nem mellesleg, a húszas évek elején Petrov rövid ideig rendőrnyomozóként dolgozott); a különös szovjet odisszeiában feltűnik a NEP-korszak tarka társadalma a kisvárosi összeesküvőtől a férjfogó özvegyen át az irodalmi kontárig. A regény sikeréhez a korabeli orosz befogadó közegben leginkább az vezethetett, hogy Osztap Bender alapvetően rokonszenves hős, aki könnyűszerrel ejti át a korlátolt hivatalnokokat és az ostoba bűnözőket. A szerzőpáros erénye, hogy megtalálták az egyensúlyt, így a csaló népszerűsége mellett és ellenére az „igazság” is győzedelmeskedett, Bender bukása pedig végeredményben nem kelt(hetett) sajnálatot. Igaz, a figura, akit a regény végén halálra ítéltek, olyan közkedveltségnek örvendett, hogy Ilfnek és Petrovnak következő művükben, A szovjetmilliomosban (más fordításban Aranyborjú) fel kellett támasztaniuk, hogy új kalandokba kezdhessen.

A Tizenkét széket Petrov és Tito Strozzi színpadra is átírta, ennek nyomán született a Tabi László-féle magyar változat, amelynek ősbemutatóját 1959-ben tartották a Petőfi Színházban Kamarás Gyula rendezésében, Osztap Bendert Agárdi Gábor formálta meg. Azóta tudomásom szerint itthon nem is játszották.

A TRIP Hajón bemutatott változat új átdolgozás. Vecsei H. Miklós munkája alapvetően abban különbözik a korábbitól, hogy a friss verzió hangsúlyosan koncertszínházi előadás. Sajnos legfontosabb konstrukcionális gyengeségei is ebből fakadnak. A kincs reményében összetört tizenkét székhez tizenkét, a rockoperák világát idéző zeneszám társul, ami olyan tehertételként nehezedik a prózai részekre, hogy következtében maga a darab is fragmentumokra hullik szét. Ennek több oka van, az egyik nyilvánvalóan a cselekményt rendre megakasztó számok hosszúságában keresendő, a másik pedig abban, hogy Ratkóczi Huba szerzeményei túlságosan populárisak ahhoz, hogy pusztán redundáns elemként az előadás szempontjából jelentőségük legyen; pedig rövidebb, karakteresebb zenei betétek jó esetben akár brechti songokhoz hasonló funkciót is betölthetnének. A darab fragmentumokra hullásának következményeként elvész a szatirikus jelleg, a regény legendás epizódfigurái, mint például Emberevő Ellocska súlytalanná válnak. Kifogásolható az egyenetlen minőségű, olykor sajnos hamis ének – a koncertpillanatokban egyébként a legjobb az Osztap Bendert megformáló Vecsei H. Miklós.

Magács László rendezése világos politikai reminiszcenciákat is hordoz – legalábbis az ebbéli szándékot megsejti a közönség. Tény, hogy a Tizenkét szék miliője napjaink számos momentumával rokonságot mutat. Hogy ezt mégsem sikerül markánssá tenni, az nemcsak a (zene okozta) szaggatottságnak, de a helyszín alkalmatlanságának is a következménye. Ilf és Petrov műve éppen kaján humora, összekacsintós bensőségessége miatt kamaraelőadásra alkalmas leginkább. A TRIP nagy belső terében ez a fajta intimitás nem érvényesülhet.

A színpadon leginkább Rába Roland emlékezetes, ő is elsősorban Fjodor atyaként. A játékot főként a rutinos profizmus határozza meg egyébként, az invenció sajnos másodlagos. Az előadást a rendező egy interjúban koncertszínházként aposztrofálta, az arányok felborulása azonban azt eredményezi, hogy a koncert és a színház egymás ellenére létezik ugyanabban a térben.

Hol? Trip hajó
Mi? Tizenkét szék
Író: Ilja Ilf, Jevgenyij Petrov. Színpadi szöveg: Vecsei H. Miklós. Dalszöveg: Závada Péter. Zene: Ratkóczi Huba. Dramaturg: Divinyi Réka. Díszlet: Bartos Letícia. Jelmez: Nagy Fruzsina. A rendező munkatársa: Kónya Klára. Rendező: Magács László. Szereplők: Hegedűs D. Géza, Vecsei H. Miklós, Rába Roland, Láng Annamária, Bodóczy Zoltán. Zenei közreműködők: Ratkóczi Huba, Kolozsi Péter, Oláh Bence, Porteleki Áron.

Facebook Comments