Tízéves a szabadkai Desiré fesztivál. A fesztivál egyik alapítójával, Urbán András rendezővel kezdeti elképzelésekről, változásokról, motivációkról beszélgetett Proics Lilla.

– 10 év elteltével mi visz most előre?

– Mindig volt bennünk fesztivál iránti vágy. Amikor aiowások voltunk (a vajdasági színházi, összművészeti, ideológiai csoportot Urbán 1989-ben alapította Keszég Lászlóval – a szerk.), már akkor megrendeztük (igaz, csak egyszer) az AIOWA Festet. A saját erőnkből összeállított produkciókat játszottuk egy hétvégén. Keszég Laciék szabadkai előadásait, a mi zentai munkáinkat és a közös dolgainkat. Itt, Szabadkán ez a nyolcvanas évek óta benne van a levegőben. A napokban nagyon sokat eszemben volt, hogy bár mást csinálunk, máshogy is csináljuk, mégis nagyon sokat köszönhetünk a szegedi THEALTER-nek. A nyolcvanas években még játszottam az Aiowával az EAST-Napkelet fesztiválon, és ahogy Francia Gyula is folyamatosan dolgozott Balog Józsiékkal (a THEALTER művészeti vezetője – a szerk.), mi is jelen voltunk a produkcióinkkal. Több olyan csapatot láttunk Szegeden, akik aztán a mi vendégeink is lettek, de sok minden mással is hatottak ránk. Amióta a Kosztolányit én viszem egyfajta független színházas tapasztalattal, gerilla, aktivista hozzáállással, akár a fesztivál, akár a színház esetében is kérdés volt, hogyan tud ez működni. Mi nem föltétlenül akartunk egy ex-Yu regionális fesztivált. Az első Desiré arról szólt, hogy annyi pénzünk van, amennyi: nézzük meg a volt jugoszláv tagköztársaságokból, akiket leginkább ismerünk a régi időkből, de nem valami nosztalgia-hülyeséget kerestünk, hanem úgy álltunk hozzá, hogy gyerünk tovább, lássuk, most ki mit csinál. Azt nem mondhatom, hogy beleragadtunk, mert még mindig dübörgünk: vannak, akik kiesnek, de jönnek újabbak, akik bekapcsolódnak. A szlovén Laibachot például már az első fesztiválra is meghívtuk, de akkor technikai és anyagi okok miatt végül lemondtuk. Van ebben szentimentalizmus is, hogy most velük zártunk, de nem emiatt vannak itt. Pár éve gondolkodtunk arról, hogy szeretnénk nemzetközibbek lenni, egy időben ugyanis határozottan lehetett érezni, mintha érdekelné ezt a közeget az ilyesmi, bár ez is változik. Most nem tudom, Szabadkát mennyire érdekelnék a nyugat-európai színházak, de mi továbbra is azokkal a problémákkal foglalkozunk, amelyek minket érintenek. Hazugság lenne, ha más koncepciókról beszélnék, mint ami van – az egyik fő szempontunk az anyagi hátterünk, amelyet előre nem nagyon ismerünk. Nagyon hálátlan helyzet, hogy csak halvány sejtéseink vannak arról, milyen anyagi feltételekkel fogunk hozzákezdeni például a jövő évi fesztiválhoz. A Desiré nem egy különálló intézmény, most is a Kosztolányi Dezső Színház projektuma, erre egyelőre vigyázni akarunk, ugyanakkor okoz nehézséget, hogy nincs egyetlen olyan ember sem, aki csak ezzel foglalkozna. A színházé egy olyan pici csapat, amelytől már az is áldozatos munkát követel, hogy a működést ellássa, emellett több rendszeres programunk is van, ezek közül a legspektakulárisabb a Desiré. A csapat ezt is csinálja a munkaidejében, hozzájuk négy-öt ember és önkéntesek persze beszállnak. Egy ideje fennáll a dilemma, hogy a Desirének önálló intézménnyé kellene válnia, ugyanakkor így organikusabb a működés, hogy a Kosztolányi alá tartozik. Nincs az a szabály, recept, amitől ez garantáltan jó lenne, hiszen az intézményeket és a projektumokat emberek csinálják. És bármelyik attól lehet jó, hogy akik csinálják, hogyan tudják kitalálni és véghezvinni. Kérdés, mikor fáradnak el az emberek. Nincs olyan stratégiai fejlődés, hogy tíz év után már látjuk, hogy öt év múlva hol tartunk majd, ha ezen az úton haladunk. Azt érezzük, hogy a fesztivál mára beágyazódott, elfogadottsága van – ami szinte már az első alkalommal megtörtént –, azonban olyan időket élünk, amikor ha egy fesztivált vagy színházat bezárnak, abból nem lesz „nagy ügy”.

Fotó: Desiré Fesztivál

– Engem mindig meghat, hogy azok a színészek, akik komoly szakmai teljesítményekkel váltak ismertté, az előtérben viccelődve tépik a jegyet, vagy halál kedvesen kávéval kínálnak. Ez tehát kvázi gazdasági kényszer?

– Ez a része pont nem. Beleférne, hogy fizessünk pár embert, aki kávét tölt vagy jegyet szaggat. Ez nem kapitalista adok-veszek szolgáltatás, ezek kicsi performanszok, amelyek úgy állnak össze, hogy akik a jegyszedők lesznek, elgondolkoznak, az adott előadáshoz mibe fognak öltözni. A színészek nagy része szívesen vállalja ezt, és vannak egyetemisták is. Jó, az első egy-két évben mint igazgató köteleztem a mieinket, hogy vegyenek ebben részt, aztán megszűnt muszájnak lenni, mondtam, hogy nincs harag, ha nem. De akkor már jelentkeztek, mert mindenki érezte, hogy ez egy ügy. Persze nincs ez túlmisztifikálva, egyszerűen jó fesztivált akarunk csinálni.

– Kikből áll a közönségetek?

– Szabadkán eleve mindig is voltak, akiket érdekelt a másfajta színház, és van egy olyan réteg is, amelyet az is érdekel, mi van máshol, amely küzd, hogy ez a város ne haljon meg – a város, amelynek a köztereit mindinkább eluralják a disznótoros fesztiválok meg a kirakodóvásárok. Késő ősszel, ráadásul depressziósan befordul minden. Persze vannak emberek, akik év közben is betévednek a színházba, és olyanok is, akik a Desirére veszik ki az éves szabadságukat. Már nemzeti összetételben is nagyon vegyesek: szerbek, magyarok, horvátok (a környékről, illetve Újvidék, Belgrád magasságából még eljönnek), magyarországi magyarok. Ezek nem tömegek, és mert nincs szociológiai felmérésünk, nem tudom megmondani, milyen foglalkozású és státuszú emberek látogatják a fesztivál-előadásokat, de esélyes, hogy nem a csúcsnacionalisták. Persze nem szeretném politikailag behatárolni őket, pláne bemondásra, de gyanítom, akiknek fontos, hogy végignézzék ezeket az előadásokat (idén tizenkilencet), azokban van valami elszántság és bizonyos fokú függetlenség vagy nyitottság. Ezek nem színházmániákusok, hanem komoly emberek.

– Te válogatod a programot?

– Én vagyok a főkolompos, de többen vagyunk. Nincs izgalmas koncepciónk – a válogatás félig tudatos, félig esetleges dolog –, csinálni viszont izgalmas. Nincs művészeti tanácsunk kiforrott vagy begyöpesedett elgondolással, nincsenek szelektorok, hanem valaki szól, hogy látott valami jót itt vagy ott, és akkor igyekszünk mi is eljutni oda; aztán egyszer csak össze kell rakni, kideríteni, mi tud ide eljönni. Mi nem fesztiválosdit játszunk valami adminisztratív protokoll szerint, hanem egyszerűen csináljuk. Lehet, ez első hallásra komolytalannak tűnik. Mindig érdeklődve olvasok olyan fesztiválokról, amelyekről elmondják, milyen koncepció alapján rakták össze; csakhogy szerintem ez ritkán igaz. Ez valójában egy játék. Ha előre kitalálok egy szlogent, és annak kontextusában válogatok, a kritikusok aztán azzal foglalkoznak, hogy egyik-másik előadásnak mennyi köze van a koncepcióhoz, úgyhogy szlogent legfeljebb utólag érdemes kitalálni. Egy fesztivál alcíme ad valamilyen nézőpontot: lehet abból kiindulva nézni, de egyáltalán nem muszáj. Ez persze nem jelenti azt, hogy a válogatás esetleges: már a startban van egy adott téma, még ha ennek a körvonalai nem is láthatók egzakt módon.

– Ha jól figyelek, most már nem is annyira a háború a viszonyrendszere azoknak a volt jugoszláv előadásoknak, amelyeket a kilencvenes évek második felétől volt szerencsém látni, és amelyeket persze nem lehet egységben emlegetni; mostanában inkább már az antikapitalizmus az a szilárd pont, amelyhez tematikusan kötni tudnám az itt látottakat, és mellékesen néha a THEALTER-en, esetleg a TESZT-en csípek el ilyesmit. Ezek az előadások sokkal forróbbak és direktebbek társadalmi szempontból, mint most éppen a határon belüli magyar színház. Mi ennek az oka? A közelmúlt igencsak eltérő történelme?

– Ez az exjugózás is egy téves és igazságtalan dolog, hiszen az itt látható előadások szlovén, horvát vagy montenegrói színházként jönnek el, nem volt jugoszlávként. Ez olyan, mint amikor Magyarországra megyünk, és akármilyen is egy előadásunk, valahogy mindjárt megjelenik a határon túli jelző, azaz valami olyasfajta körítésbe kerül – és ez elég gagyi dolog. A háború alatti, illetve az azt követő előadásaimon – hogy most csak a saját munkáimban gondolkodjak – Magyarországon a háború nyomait látták. De ott volt a Harmat című munkánk, ami a háború előtt három évvel született. Az a háború előérzete volt? Nem. Mi ezt avantgárdnak neveztük, ami egy másféle esztétika, mint a realista vagy sztanyiszlavszkiji hagyomány, amely nálunk is intézményesült. A mindennapok színháza itt sem az, amit a Desirén látsz. Sok előadás a maga nemében hőstett, hiszen vannak köztük, amelyek nemzeti színházakban (amit nálunk népszínháznak hívnak) jönnek létre, amelyeket az állam finanszíroz. De ez a kettősség már a háború előtt is megvolt: a mindennapi, realista, semmiről se szóló színházak és a jugoszláv kortárs mainstream kiemelkedő minőségben. Nálunk nem létezett olyan szcéna, mint amilyen a függetlenek társulatoké Magyarországon – volt pár legendás csapat, de inkább kivételként –, hanem azok, akik másféle esztétikát és működést képviseltek, valahogy boldogultak a meglévő keretek közt. Itt a kilencvenes években ugyebár háborúztak az emberek, nem pedig alapítványokat ostromoltak.

– A rendszerváltás előtt, illetve utána egy kis ideig nálunk sem voltak ilyen számban függetlenek vagy alternatívok.

– A két ország történelmét összevetve nyilván bőséggel vannak különbségek – a KGST-szisztéma más volt, mint a jugoszláv. De ezek a dolgok nem annyira kitapinthatók. Illetve a rendszerváltás után, amikor nálatok megindultak a táncszínházak és sok minden más is, itt az emberek tényleg a háborúval foglalkoztak. Ez persze nem lemaradás, hanem eltérés, ami minden bizonnyal már meg is marad. Éppen ezért, bár szokás, nem tudom, mennyire van értelme balkáni vagy közép-kelet-európai kultúráról beszélni, mert szinte minden állítás csak félig igaz. Nemrég olvastam, nem tudom már, kitől és hol, hogy Magyarországon faktum, hogy a közönséget nem szabad megosztani, és aki ennek ellene megy, az a színház ellen tesz. Itt mindenki arról van meggyőződve, hogy az a legjobb dolog, ami történhet, ha egy előadás megosztja a közönséget.

– Ez nagyon izgalmas, pláne, hogy nálunk ez tényleg mindenek fölött álló tétel most, és szerintem nemcsak művészi, de strukturális válaszok is következnek belőle.

– Nem tudom, mi a jó: egy színházi alkotó szempontjából nem biztos, hogy ésszerű, ha a közönség egy részéről lemondasz, hiszen vannak, akik szeretik ezeket a politikailag is valid munkákat, amelyek azért jellemzően nem olyan közönségsikert arató előadások, hogy szétszedjék értük a pénztárakat. Azonban van, aki ezt a döntést is kommercializálja – és annak azért más a kasszahelyzete is. Ugyanakkor érezzük, hogy a Kosztolányinak és a Desirének van hatása a magyar színházi közegre is. Mivel jelen voltunk több magyar színházi fesztiválon is, megismerhettétek a metódusunkat, és most már nálatok is lehet olyan előadásokat csinálni, mint amilyeneket itt tíz évvel ezelőtt csináltunk.

– Mondjuk a POSZT-ból 2015-ben lehet, hogy kicsekkoltatok a Bánk bánnal.

– Ahogy vesszük. Magyarországra valahogy én eleve nem vagyok becsekkolva. Nekem az a pécsi előadás fölért egy fődíjjal. Nem mintha én mindenáron provokációt szerettem volna, de olyan édesen történt meg, hogy abban a pillanatban hirtelen minden láthatóvá vált – erre csak csettinteni lehet. Az a felháborodás mindent megmutatott: a paranoid politizálást, a benyalást, a teljesen téves tolmácsolását a dolgoknak, nehogy a szabadság szikrája is lángra kaphasson. Nagyon mulatságos volt látni. Már a szelektor is gondolkodott, beválogassa-e, amiből látszott, hogy a politikai méricskélés már nem is a háttérben, hanem nyíltan történik. Hozzáteszem, ez itt is így van.

– Beszéltél az eltérő színházi struktúráról. Az idei fesztiválon látható Faustod sem egy független társulattal készült, és gondolom, mindezzel ugyancsak szembenéz.

– Bitola kisváros, vannak olyan előadások is, amelyek kommerszebb regiszterben mozognak, de a színházuk abszolút nem jelentéktelen, hiszen a Bitolai Népszínháznak elképesztő múltja van a jugoszláv időkig visszamenőleg; ha csak a rendezők nevét nézem, akik ott dolgoztak – Dušan Jovanović, Ljubiša Ristić, Branko Brezovec és így tovább –, ők a modern jugoszláv színjátszás forradalmi alakjai voltak, akiknek méltó követőjük mostanság például Kokan Mladenović. Egyébként néhány éve már csináltunk ott egy olyan Hamlet-masinát, amely szintén elütött a repertoárjuktól.

– A témát vagy a darabot te ajánlottad?

– Igen. Marlowe Faustjától rugaszkodtunk el.

– Hallottam, hogy izgalmas házi feladatokat szoktál adni a színészeknek a próbaidőszakban, és biztos van más, kevésbé konvencionális dolog is, ami a Kosztolányiban nem meglepő, de üzemszerű színházhoz szokott színésznek lehet, hogy az. Nem szokott ezzel problémád lenni?

– Nem tudom. Eleinte kicsit tényleg máshogy dolgoztam itthon és máshol. Értek is olyan támadások (jó, a támadás szó lehet, hogy erős, de az ember érzékeny, és mindent megjegyez), hogy ezt csak otthon tudod megcsinálni, máshol nem. És éppen a bitolai társulattal dolgozva jöttem rá, a Hamlet-masina próbaidőszaka alatt, hogy a bevett módszer másokkal is működik. Ebben persze az is segített, hogy akkor ott egy fiatal társulat volt.

– Hogyan dolgozol otthon, és ezek szerint immár máshol is?

– Otthon nagyobbak az elvárásaim, amiben az is benne van, hogy idiótábban viselkedem, mert azt hiszem, mindenki az én diákom, holott nem. Szóval azért még vannak különbségek. Azt például egyelőre nem tudom elképzelni, hogy a Belgrádi Nemzeti Színházba bemenjek, és a bemutató előtt két héttel azt mondjam, hogy tessék, itt van másfél oldalnyi arab szöveg, tanuljátok meg, lehetőleg holnaputánra.

– Bár az ember alighanem nagy vonalakban mindig ugyanazt csinálja, egy kicsit azért változik is. Te milyenebb lettél? Puhultál vagy keményedtél?

– Nem tudom. Talán kevesebb a hisztéria, mint régen. Nekem azt nagyon fontos volt felismernem – hallottam is ilyen megjegyzéseket –, hogy én politikaellenesen kezdtem színházat csinálni, most meg, ugye, mivel foglalkozom… Valóban, ez egy lehetséges olvasat, de aztán rájöttem, nagyjából ugyanazt csinálom, mint tizennyolc éves koromban. És én ennek nagyon meg is örültem.

– A világ változott meg körülötted?

– Változik minden, én is, ugyanakkor a dolgok alapjaiban nem változnak: most is ugyanazt hiszem jó előadásnak, mint amit akkor. Vagy ugyanúgy érzem magam, ha jól csinálom, mint akkor. Nem tudom, hogy finomodtam-e. Ennek talán a korhoz is köze van: tisztul az ember, fontosabb lesz neki, hogy artikuláltabban szólaljon meg valami – régen az esztétika előbbre való volt, most ugyanannak az érthetőbb, hozzáférhetőbb formája a fontosabb. Talán ebben tudatosabb is lettem. Kevesebbet idegeskedem, mert már tudom, hogy úgyis lesz valahogy. És ez lehet, hogy azt jelenti, hogy puhulok. De nem tudom, ez elég pontos-e így, és nem is érdekel annyira, hogy magammal foglalkozzak, mit, hogyan csinálok. Mindegy, hogyan dolgozom, hiszen lehet, hogy három év múlva másképp fogok. Akárhogy is, semmi nem kiszámítható, hiszen ez a munka kompromisszumok halmaza. Az ember próbálja feszegetni a határait, és a környezet interakcióiban dolgozik. És bizonyos helyzetekben éppen ezért, mert már sok mindent végigcsináltam, már keményebb vagyok – és keményebben fogalmazok. Gyakran tartanak bátornak, vagy kérdezik, hogy bátornak tartom-e magam, azaz hogyan élem meg a bátorságomat… Hát, sehogy, úgy, mint mindenki. Nem tulajdonítok nagy jelentőséget ennek. Lehet, hogy itt a vége, én bírom ezt a bolond befejezést is –, nem ragaszkodom.

– Tud úgy lázba hozni más előadása, hogy megőrülj tőle?

– Tud.

– Mi volt ilyen?

– Nagy József előadása, A rinocérosz hét bőre, 1988-ban.

– Az elég régen volt.

– Tudok olyat mondani, ami tetszett.

– Az nem ugyanaz.

– Mostanában nem érek rá annyi előadást nézni, hogy találjak ilyet, de tudnék lelkesedni, tudom. Jól van, az ember néha irigy is biztos. Tény, hogy nem tudok neked felsorolni olyan produkciókat, amelyektől én most teljesen kifekszem, de nem azt érzem, hogy már semmitől sem tudnék lelkesedni. Egyszerűen nem érek rá erre.