Hónapokig ott virított a pesti belváros egyik színházi homlokzatán: A diktátor – de ez volt-e a legbátrabb dolog, ami a Vígszínház Chaplin-bemutatójáról elmondható? Mit tud megállapítani Charlie Chaplin a nyolcvan évvel későbbi Magyarországról, és egyáltalán megkérdezte-e valaki a véleményét? A Vígszínház előadásáról beszélgetett CSÁKI Judit, a Revizor főszerkesztője, BEKE Judit, az „Önjelölt színikritikus” (bekejudit.blog.hu), PETHŐ Tibor, a Magyar Hang újságírója, valamint a beszélgetést lejegyző KOVÁCS Bálint, az Index újságírója.

Kovács Bálint: Számomra az a legfájdalmasabb Chaplin filmjének és a Vígszínház előadásának összehasonlításában, hogy bátorságban, bevállalósságban a skála két végpontján van a kettő: a film a maximum, az előadás pedig valahol a minimum közelében. Chaplin 1940-ben, amikor Hitler épp hatalmának teljében volt, készített egy filmet, amely nem áthallásosan, hanem teljesen nyíltan gúnyolta ki az ott és akkor tényleg létező politikai szereplőt, és amely egy tökéletesen egyértelmű, hangos állásfoglalás volt arról, mi is a baj a világpolitika aktuális folyamataival. Ehhez képest a Vígszínház 2018-ban a bel- és külpolitika valamelyest újra háborgó folyamatai közepette elővesz egy majdnem nyolcvanéves politikai komédiát, és egy az egyben, minden változtatás nélkül, még a külsőségekben is az eredetit másolva eljátssza újra, még csak nem is az abban ábrázolt eseményeket, hanem konkrétan magát a filmet, anélkül hogy bármiféle utalással is kilépne a nyolcvanéves keretek közül. Ha az akkora bátorság volt, amekkora csak elképzelhető, akkor ez ugyanakkora megúszás.

Pethő Tibor: Én nem tartom jó filmnek A diktátort. Chaplin egy némafilmes, aki hangosfilmből is némafilmet rendezett – ebbe a csapdába sok némafilmes beleesett. Már ennek is el kéne gondolkodtatnia azt, aki színházban szeretné bemutatni A diktátort. Az előadás másik születési rendellenessége pedig szerintem is az évszámmal kapcsolatos. 1940-ben a zsidóüldözésről beszélni egészen más volt, mint 2018-ban. A történelemnek abban a szakaszában, amikor látni nem, legfeljebb csak sejteni lehetett a dolgok kimenetelét, erről beszélni bátorság volt. Ma viszont hiba így beszélni arról a már lezárult történelmi korszakról. Ez a háború előtti kedélyesség 2018-ban szerintem nem jelenhet meg színpadon a zsidóüldözéssel kapcsolatban – illetve megjelenhet, minden megjelenhet, de hamis lesz.

Beke Judit: De minek jelenjen meg így? Ez az előadás semmit sem tett hozzá a filmhez. Jó, volt egy-két olyan kiszólás, mint hogy „nehéz elengedni a kormányt”, de ez a Sas kabaré szintje. Számomra az egész egy kedélyes vicceskedés volt; én nagyon unatkoztam. Ha ifj. Vidnyánszky Attila nem lenne akkora zseni, amekkora, nem kaptam volna az előadástól semmit. Legfeljebb még azt, hogy milyen jól néz ki a Vígszínház homlokzatára kiírva, hogy A diktátor. Ez bátor dolog volt, az előadás viszont nem az.

Pethő Tibor, Csáki Judit, Beke Judit és Kovács Bálint. Fotó: Gordon Eszter

Csáki Judit: Szerintetek miért mutatta be a Vígszínház ezt az előadást?

K. B.: Szerintem ez az a fajta idézőjeles „beszólás” a hatalomnak, amin egyfelől az ellenzék elégedetten össze tud kacsintani, és amire másfelől a kormánynak azt lehet mondani: „Micsoda? Dehogyis szóltam be, hiszen ez csak Chaplin!” Ez talán a legrosszabb attitűd a mai magyar színházban.

Cs. J.: Szerintem Eszenyi Enikőnek semmi más oka nem volt bemutatni ezt az előadást, mint az, hogy ott van a színházban ifj. Vidnyánszky Attila, aki pompásan eljátssza – nem a diktátort, hanem – Chaplint.

P. T.: És jobb, mint Chaplin.

Cs. J.: Eszenyi Enikőnek nem volt más gondolata, mint hogy ifj. Vidnyánszky Attilának el kellene játszania Chaplint. És ezzel nincs is semmi baj, mert ő valóban nagyon tehetséges színész. És nagyon technikás: ez az előadás a technikai gegekről szól, amikkel meg lehet tölteni a színházat. A nagy labdáról, a nagy majdnem horogkeresztes zászlóról, amit áthúznak a fejünk felett, bennünk pedig nemhogy a vér nem fagy meg, de meg sem rezdülünk ettől, sőt, kacarászó nézők hagyják el a Vígszínházat, akik pompásan szórakoztak a gegeken. Mert a Chaplin-film remake-jét látták, és nem A diktátort. Szerintem ebben még annyi beszólás sincs, amennyit te, Bálint, nagy jóindulattal feltétezel.

K. B.: De a Vígszínházat bármelyik Chaplinnel meg lehetne tölteni, és most mégiscsak az volt kiírva hónapokig a Szent István körút 14-re, hogy A diktátor, és nem az, hogy Modern idők.

P. T.: Ma azt kiírni egy színház homlokzatára, hogy A diktátor, egy igazgatónak jár bizonyos kockázattal, mert az igazgatók kiszolgáltatottak.

Cs. J.: De jár egy ígérettel is.

P. T.: A diktátor szó képzettársítása ma Magyarországon nyilván nem elsősorban Mussolini vagy Sztálin, hanem Orbán Viktor. De ez faramuci helyzet: ennek a képzettársításnak a nyomán fel szokott épülni a nézőkben egy hamis kódrendszer. Én az előadás erényének tartom, hogy ezt most nem éreztem. Hamis kód alatt azt értem, hogy az alkotók és a nézők is tudják, valójában miről, milyen diktatúráról is lesz szó. Miközben ma Magyarországon nincs diktatúra – még. Magyarországon hibrid rendszer van, ami az orosz példa alapján épül és fejlődik, és ami feltételezhetően csak egy állomás, amin sem megállni, sem visszafelé menni nem lehet. És ezt az átmenetiséget a Vígszínház előadása szerintem tudta érzékeltetni, ahogyan a film is érzékeltette, hogy 1940-ben a nácizmus még „csak” haladt egy cél felé. Ezt is pozitívumnak tartom.

Cs. J.: Érdekes. Ez nekem eszembe sem jutott.

B. J.: Nekem sem.

Cs. J.: De erről az útról, ahogy te is mondtad, Tibor, akkor még lehetett ilyen gemütlich módon beszélni, viszont ha tudjuk, hogy hová vezetett ez az út, akkor már nem lehet.

K. B.: Chaplin azt nyilatkozta: ha tudott volna a koncentrációs táborokról, nem készítette volna el a filmet.

Cs. J.: Chaplin azért ment bele, hogy hangosfilmet forgasson, mert meg akart szólalni Hitlerrel kapcsolatban, és el akarta mondani azt a bizonyos monológot a film végén. Most újra meghallgattam ezt a monológot, és nagyon hasonló, mint a színházban…

K. B.: …de nagyon fontos részei hiányoznak.

Cs. J.: És azt látom ifj. Vidnyánszky Attila alakításában, hogy abszolválva van. De nem érzem az érintettséget, a szellemi érintettséget, csak a színészi perfekciót. Ezt máskor is éreztem már vele kapcsolatban, például a Hamletben is.

B. J.: Láttam és olvastam már párszor a Hamletet, de a vígszínházi előadáson mégis valódi katarzist tudtam átélni. Amikor a Színészkirály elkezdte József Attila versét szavalni, megállt a színházban a levegő. Ott nem éreztem, hogy az lenne a lényeg, hova ugrik, vagy hogyan bukfencezik éppen Vidnyánszky: az az előadás magával tudott vinni. A diktátor elején viszont azon ijedtem meg, nehogy néma legyen az előadás, aztán azt gondoltam, bárcsak inkább néma lenne. A végső nagy beszédnél ült csak le igazán az egész. Abból a monológból annyi jött le nekem, hogy „szeressük egymást, és akkor szebb lesz a világ”. Azért szerintem ez ma már kevés.

K. B.: Visszautalnék két fontos megjegyzésetekre. Beszéltetek a hamis kódról és arról, hogy a homlokzaton a molinó nemcsak kockázattal, de ígérettel is jár. Számomra az az egyik legfurcsább ebben a bemutatóban, hogy a molinó, ha többet nem is, annyit valóban ígér, hogy legalább e miatt a hamis kód miatt majd összekacsinthatunk a többiekkel, akiknek persze szintén nem Mussolini vagy Sztálin jutott eszébe a diktátor szóról. De ez az előadás még ezt a keveset sem adja meg, hacsak nem gondolunk arra a három órából négy másodpercig tartó kiszólásra, hogy „nehéz elengedni a kormányt”. Ezen kívül tényleg annyit mond el az egész, hogy szeressük egymást, gyerekek.

Cs. J.: Ez egy kellemes, szórakoztató előadás.

P. T.: De – és nem tudom, ez tudatos-e – ráébresztheti a nézőt akár arra is, hogy ez a történet a felszín alatt egy olyan átmenetet ábrázol, amilyennek én is a része vagyok épp most.

K. B.: De szerinted ezt az előadást nézve van néző, akinek ez eszébe jut?

P. T.: Biztosan van, mert egy ilyen előadásra az ember eleve úgy ül be, hogy keresi a párhuzamokat. És szerintem van egy másik üzenet is: hogy a burleszk a megfelelő műfaj a mai magyar közéleti katyvasz megjelenítésére. Ahogy a Magyar Kétfarkú Kutya Párt fellépései is a burleszkre hajaznak.

Cs. J.: Ebben igazad van, de ez az előadás annyira habkönnyű, hogy a burleszk nem tud túljutni az eredeti közegén, a szórakoztató színházon. Nemigen hív elő szomorú gondolatokat a nézőből azzal a helyzettel kapcsolatban, amiben ma élünk.

B. J.: Szerintem az nem vicces, hogy megdobálják a zsidó boltost. Kéne ebben lennie valami keserűségnek. Az élet szép című film is komédia, mégis iszonyúan tragikus.

K. B.: Ebből az előadásból kimarad az a bravúr, ami az egyébként szerintem sem túl jó film végén ott van. Ott a végső nagymonológ közben azt látjuk, ahogy folynak a női főszereplő könnyei, hiszen az előbb rúgott belé egy náci katona, ráadásul épp akkor, amikor azt hitte, hogy új otthonra talált. Nagyon egyszerű, szinte primitív filmes eszköz ráközelíteni egy síró arcra, de az előadásban még ennyi sincs meg. Lehetne, hogy három órán át nevetek, csak akkor utána, az utolsó öt percben fagyjon az arcomra a mosoly.

B. J.: Miközben én értem, hogy ma nem mer bátor lenni egy színházigazgató, ha a megélhetéséről van szó.

Cs. J.: Ilyen nincs. Vagy van egy határ, vagy nincs. Ebben nem számít a megélhetés.

K. B.: Viszont szerintem a megélhetés kockáztatásához bőven elég kitenni a molinót a diktátor szóval a körútra. Ha félni kell valami miatt, akkor már emiatt is lehet, hiszen a hatalom nyilván nem egy háromórás előadást végigelemezve fogja eldönteni, bosszút akar-e állni, vagy sem. Nem értem, hogy ha ennyit bevállalt a Vígszínház, akkor már miért nem ment tovább. Tudom, hogy a bátorsággal kapcsolatban színházi alkotók többször elmondták, azért is nem akarnak a bennünket itt és most körülvevő ügyekről beszélni a színpadon vagy a drámakötetben, mert ami épp most történik, arra még nincs megfelelő rálátásuk. De pont A diktátor című film kérdőjelezi meg ezt: Chaplin 1940-ben egy percig sem állította, hogy mindent tökéletesen átlát, de arról, amire viszont rálátása volt, megvolt a véleménye, és azt el akarta mondani.

P. T.: Akkor jól tették, hogy elővették és leporolták A diktátort?

K. B.: Nem, én azt mondom, jól tették volna, ha meg merik lépni azt, amit Chaplin: hogy arról a még nem lezárult, kavargó korról beszélnek, amiben éppen most élünk, és ha nem is mindenről átfogóan, de arról igenis elmondanak valamit az alkotók, ami zavarja őket.

Cs. J.: Ez lenne a színház feladata.

K. B.: Csalódottak vagyunk, hogy nem egy olyan darabot láttunk a Vígszínházban, amelyből ráismertünk volna arra, amiben élünk. Annak örültetek volna, ha egy olyan, egyébként jól működő, erős előadást látunk, amelyben konkrétan Orbán Viktort játssza a főszereplő?

Cs. J.: Ami ennyire direkt, az sok szokott lenni. Nem mindegy, hogy valamiről eszembe jut Orbán Viktor, vagy Orbán Viktor-paródiát látok a színpadon. Ha a közönség nagy része ugyanarra asszociál arról, ami a színpadon van, az rendben van. Ha ezt kiprovokálják, az nincs rendben. De ebben valahogy olyan evidens a határ, nem?

B. J.: Én nem ezt vártam az előadástól, hanem azt, hogy a diktatúra természetrajzát mutassa meg. Ne egy konkrét személyt, hanem azt, hogyan válik valakiből diktátor, és ezt hogyan engedi meg neki a környezete.

K. B.: És szerintetek alkalmas lett volna Chaplin forgatókönyve arra, hogy olyan előadás jöjjön létre belőle, amilyet hiányolunk? Amelyik elgondolkodtat a jelenünkről, a hatására feleszmélünk, nem hagy nyugodni?

Cs. J.: Szerintem ez is alkalmas lehetett volna, ahogy nagyon sok másik darab, akár a klasszikusok is. Például ha nem egy ekkora, nagyoperettes térben van az egész széttaposva, hanem nyomasztóan közel hozzák hozzánk. Ha kevesebb geg van benne, kevesebb könnyűség és kevesebb bravúriáda. Magyarul: ha egy másik előadás lett volna.

P. T.: Más forma kellett volna. Ahogy azt már elmondtuk, ami 1940-ben érvényes volt, azt ma már nem lehet változtatás nélkül elővenni.

K. B.: Igen, nekem az is nagy problémám volt az előadással, hogy egy az egyben átvette az 1940-es formavilágot, és 2018-ban is azon kellett volna nevetni, hogy az egyik szereplő serpenyővel fejbe kólintja a másikat, vagy hogy ügyetlenségében orra esik. És ez nemcsak esztétikai értelemben zavar, de azt gondolom, a nyolcvanéves eszköztár változtatás nélküli elővétele még egy sokkal erősebb előadás esetében is túlzottan kizökkentett volna.

Cs. J.: Mert ez csak Chaplin, és kicsit sem Orbán Viktor.

K. B.: Még egy egész apró formai gesztussal sem akartak túlmutatni a nyolcvanéves filmen. Ha mondjuk csak annyit változtattak volna, hogy a diktátornak nincs bajsza, máris lehetett volna egy picit gondolkodni, hogy vajon mit is jelenthet ez. Nem lett volna nagy gondolat, de több lett volna, mint ami az előadásban benne van.

B. J.: Visszajutottunk az alapkérdéshez: és akkor egyébként minek mutatták be ezt az előadást?

Facebook Comments