Hegedűs D. nem vár addig a magány megszólaltatásával, amíg szövege lesz rá. A hentes agresszív expanziójában rögtön ott vannak a gyengeség és a gyengédség jelei. Nincs szenvedélymentes tekintete. Tisztaságot kölcsönöz a levakarhatatlan mocsoknak. Lírai módszerekkel él egy olyan atmoszférában, amelyben nincs semmi költői.

„Extra klasszis ez a nő. Hogy juthatsz te ilyen príma húsáruhoz?”– kérdezi Kodelka Ferenc, utóbb feldarabolt mészárszék-tulajdonos az első világháborút követően a szűnni nem akaró vérszomj hevében katonából gyilkossá vedlett Léderertől (A hentes, a kurva és a félszemű).

Nagyon kényes szövegek. Nem elég a kiskirályt láttatni, a birtokviszonyok mindenhatóságában terpeszkedőt, a szükségleteiért bárkin átgázolót. Az téttelen. Hegedűs D. Géza érzéki modulációval szólal meg a fenevadban. A semmitől sem félő öntudatából fogalmaz, de a vágy ereje előtt megbicsakló alázattal. Hentesének veleje, hogy a színész eljátssza ugyan a „mind az enyém” kényszerében kéjelgőt, a durvát, a nőt lealacsonyítót, a vágyakat szülő vágyak mocsarába süllyedőt, de megmutatja e vágyaknak kitett lényt is. A mohóságában önmagát felzabáló, így mindjárt részvétet keltő halálraítéltet. Hegedűs D. nem vár addig a magány megszólaltatásával, amíg szövege lesz rá. A hentes agresszív expanziójában rögtön ott vannak a gyengeség és a gyengédség jelei. Nincs szenvedélymentes tekintete. Tisztaságot kölcsönöz a levakarhatatlan mocsoknak. Lírai módszerekkel él egy olyan atmoszférában, amelyben nincs semmi költői. És bár a film a rendező művészete, Szász János olyan alkotó, aki nagyban hagyatkozik színészei hozzáadott értékeire. Volt már, hogy ez nem jött jól. Hegedűs D. Kodelkájához hasonló formátumú alakítást Szász pályáján a Witman fiúkban láttam utoljára, Andorai Pétertől, azzal együtt, hogy a két színész attitűdje, filmes létezése gyökeresen különbözik egymástól.

Mondani szokás, hogy néhány mondatban ott a teljes sors, és azok a nagy színészek, akik ezt tudják, de ez persze túlzás, mert néhány mondatban sosincs ott a teljes sors, csak foszlányok vannak, felvillanások, árulkodó jelek, amelyekkel a nagy színész kiváltja a katartikus ráismerést, hogy a néző könnyedén magáévá tehesse azt, amitől aztán elidegenedik. Hegedűs D. antihősként is képes kiváltani az azonosulást, piszkosul fekszenek neki a moral insanity alakváltozatai. Árnyal természetesen, a „hús-vérség” igényével gyúrja figuráit, saját, megkerülhetetlen, könyörtelen igazsága van mindnek. Nem ítél. Absztrahálja a romlottságot.

Az ünnep (2014). Fotó: Dömölky Dániel

Erre tökéletes terepet jelentett számára egy színpadi Szász-munka is, Az álomkommandó Mengelét játszó színésze, aki amúgy igazgató a Ceauşescu-érában.

A legemlékezetesebb absztrakció azonban Az ünnep Helgéje (Pesti Színház, 2006). Ki ne ismerné az előzményeket, Thomas Vinterberg Születésnap (Festen) című filmjét, a dán dogma alap- és ékkövét, amelyben a tehetős felső középosztálybeli család ünnepi vacsorája egy egész társadalom kórképévé borzalmasul? Eszenyi Enikő nem a forgatókönyv, hanem David Eldridge a film nyomán született dramatizációja alapján rendezte az előadást. Hegedűs D. nem a vérfertőzőt, a pederasztát, a gyermekeit életre szólóan hazavágó apát játssza. Elvonatkoztat. A szubjektív valóság kivetítésének képessége adja a hárítás hitelességét. Magától értetődőségét pedig az a kellemetlen tény, hogy az apa cselekedeteiről évtizedek óta majd mindenki tudott. Hegedűs D. szarkazmussal kollektivizálta a bűnt, tett egyenlőségjelet „gyilkos” és „cinkos” közé. Nem az igazság relativizálásáról van szó, félreértés ne essék, de nem is hazugságpiramisokról, hanem arról a hátborzongató felismerésről, hogy ott bent, legbelül bármilyen szörnyűség felépíthető és megokolható. Átcsapva társadalomkritikába a megkérdőjelezhetetlen tekintély problematikájához érkezünk.

Mert Hegedűs D. megmutatta ezt is, magát az őt körülvevő világ szemében, vagy még inkább magát mint az őt körülvevő világ produktumát. Bronzszoborszerű, arrogáns pozitúrák váltják egymást a családi talapzaton, míg le nem dől az egész, egyszerre, egy pillanat alatt.

Eszenyi helyzetbe hozza, lehetőséget teremt arra, hogy a színész esszenciáját adja a megelőző évtizedek belső folyamatainak. A kvázihősből antihőssé válás útjáról van szó, ennek minden mögöttesével. E folyamat fontos állomása a Marton László jegyezte Nóra, ahol Eszenyi és Hegedűs D. színészként partnerek.

A Helmer-alakításnak ugyancsak alappillére a saját valóság, amely Hegedűs D. tolmácsolásában mindig hangsúlyosabb az élethazugságnál. A bankár felsőbbrendű, tudálékos, hímsoviniszta, behízelgő agresszor, ugyanakkor – ahogy Szász János filmjének hentese –, Hegedűs D. értelmezésében nem szimpla elnyomó, inkább ütközik. A maga önzései ütköznek mások önzéseivel, a maga akarata mások akaratával. Számára túlélési törvény ez, a felülkerekedő csak zsarnok lehet az őt kitermelő világ szemében.

A nő fölötti uralom, még ha meg is alapozzák azt a korabeli társadalmi adottságok, mindkét esetben látszólagos, ellentétben a dependenciával, amely igencsak szembeszökő. Thorvald élete széthullik Nóra nélkül, nemcsak polgári, hanem érzelmi keretei is megrogynak, legszeretettebb gyermekét veszíti el. Kodelka kommunikációjában a nő „húsáru”, először úgy is ér hozzá, mint a szép darab húshoz, amelyet kisütni visz, szemében azonban jól láthatóan a vágy magasztos tárgya.

Hegedűs D. lágyságai mögött emberség bújik meg, és nőszeretet, amit ugyancsak absztrahál. Pont ettől olyan meggyőző a hímsoviniszta szörnyekben.

Nem visszafogott színész, játszik, dörög, tombol, a drámai csúcspontokon időnként több annál, mint ami a nézőtérről még komfortosan átélhető, de neki szabad, mert az animalitás mindig a kisodródás felé közeledők roppant sérülékenységét hordozza. A több többlet.

Hegedűs D. a lángoló lelkű hősök egyszerűsége felől haladt fokozatosan a lelki folyamatok bonyolultsága felé. Jól látható, hogy boncol, nem kedveli a leegyszerűsítést, élvezetét leli az egy tömbből faragható figurák cizellálásában. A belső szövetek megszállottja. Claudiusa nem egy kamasznak, hanem egy kis férfinak a különös mostohaapja. Gesztusai nemcsak arról szólnak, hogy Hamlet őt nem téveszti meg, hanem annak a nyiladozó férfierőnek a felismeréséről is árulkodnak, amely gyermeki tisztaságával, fékezhetetlen igazságérzetével, szilajságával el fogja őt söpörni.

Hegedűs D. karakterisztikus vonása elsőre meglepően negédes artikulációja, amit a pedánsan tagolt beszéd külön kiemel, és aminek pikantériát kölcsönöz némi ízesség, egyediséget az öntörvényű hangsúlyozás. Az ilyen és effajta velejárók beszüremkedése a közvélekedéssel ellentétben nem egyneműsít. Más-más karaktert ad az egyes szerepeknek. Claudiusnál a mézesmázosan ármányos manipulátort, Kodelka és Helmer esetében az önmaga bálványaként tetszelgő birtokost, Helgénél a beteg, affektáló karaktert fűszerezi. A Szezon című Török Ferenc-film politikusfigurájának egyenesen kontúrját adják ezek a vonások. A vidéki múlt jelei a gyors felkapaszkodás, a nyájasság a képmutatás, a határozott hang és a tiszta artikuláció a hatalom kölcsönözte magabiztosság megfelelőivé válnak. Nem mellesleg Hegedűs D. képes úgy megrendelni egy uborkasalátát, hogy azzal komplett életvezetésre enged következtetni.

Rendez. Színészpedagógus. Különféle bizottságok, egyesületek, testületek, érdekegyeztető tanácsok mindenkori tagja. A színháztársadalmi élet létfontosságú szerve.

Horvai–Kapás-osztályból szerződteti a Vígszínházba Várkonyi Zoltán. Ott lobog huszonévesen a legendássá lett musicalekben: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Harmincéves vagyok – előbbiben mondja ki első mondatát a Víg színpadán. Romantikus és kevésbé romantikus hősszerepek kísérik a kezdeteket. Ádám, Kőmíves Kelemen, Liszt…

Nagy szemtanú, múltápoló, múltfirtató. Sokat tud.

Sűríti e tudást Márai-monodrámájában. Megidéz valamit a múlt század jelentőseinek más minőségű méltóságából. És látja a történelmi lényeget.

Jut eszembe, milyen kár, hogy nem saját korát és történetét mondja! Lenne mit.

Várkonyi a Víg 75. születésnapján megfiatalodni mindig képes színházról beszélt. Ez persze nem konzerválódott társulati tagok körítését szolgáló diákutánpótlást takarhatott. Inkább a megújulás fontosságát. Hegedűs D. magáévá tette a Várkonyi-eszményt. Pályáján egyszerre híve szenvedélynek és hűségnek. Ez nem csekély vállalás. Mintatag. Bármilyen régi bútordarabja a Vígszínháznak, újabb és újabb kárpitja mindig passzol Fellner és Helmer enteriőrjéhez.

Facebook Comments