Magassarkújukból elegánsan kilépő emberek. Makulátlanra vasalt zakó hajtókáját peckes mozdulattal igazgató emberek. Buliszerkójukat levető, fehérneműs emberek. A keménykalap „súlya”alatt faarccal bámuló emberek. Haljelmezben táncoló emberek… A nem a ruha teszi az embert mondás az életben sem feltétlen, a színpadon pedig kicsit sem igaz.

A ruha jellege, viselésének módja, hogy mit takar és mit mutat meg, kézenfekvő eszköz a színházcsinálók részéről, könnyen kódolható üzenet a közönség számára. Jó példákat látunk erre a Badora Társulat TEN_NET elnevezésű estéjét és a PR-Evolution Dance Company Magritte (Felhőember) című koreográfiáját nézve. A véletlen úgy hozta, hogy ráadásul mindkét alkalommal az uniformizált, cselekvési, gondolati szabadságától megfosztott, vagy épp ezért harcoló ember problémáját, a beolvadás-különbözés kérdéskörét tálalják nekünk a táncosok.

W.A.R. Fotók: Toldy Miklós

A Badora Társulat a Müpában ünnepelte tízéves fennállását, Barta Dóra ezúttal külföldi művészeknek adta át a rendezés, koreografálás lehetőségét, ezzel is jelezve, hogy a társulat jövőjét egyre inkább meghatározzák majd a nemzetközi koprodukciók. Táncosai számára olyan koreográfusokat sikerült megnyernie, mint a hatéve Akram Khannál táncoló, tavaly óta ott próbavezetőként is működő olasz Nico Monaco, valamint az Akram Khan társulatát szintén megjárt, jelenleg Londonban és Antwerpenben dolgozó görög származású táncos-koreográfus, Elias Lazaridis, aki a Hofesh ShechterCompanyval és a Sidi Larbi Cherkaoui vezette Eastmannel lép fel jelenleg.

Lazaridis W.A.R. című koreográfiájával indul az este. A sötét, díszlet nélküli üres színpadra divatosan elegáns fekete-fehérbe öltözött, szövetnadrágos, bőrcipős férfiak és kosztümös, magassarkús nők vonulnak be, úgy festenek, mintha egy céges állófogadáshoz öltöztek volna fel. Mindenki megáll a színpad egy pontján, majd a fehér kosztümös Jurák Bettina kilép cipőjéből és leveszi blézerét. A többi táncos mozdulatait pontosan másolva ugyanígy tesz. Újra és újra felveszi és leveszi cipőjét, blézerét, mindig változtatva valami apróságon, de a csoport többi tagja rendíthetetlenül kopírozza minden gesztusát. Jurák figurája először csodálkozik, majd ideges lesz, végül pedig, amikor már nem utánozzák,elvárja, hogy kövessék. A csoportot egységbe kovácsoló és szétziláló hatalmi játszmák kezdődnek monotonon dübörgő, agresszív elektronikus zenére. Az egymást olykor eltaposó, máskor felkaroló alakok élet-halál harcot vívnak, testük kontroll nélkül rángatózik, amikor a koreográfia egy pontján csaknem mind élettelenül zuhannak a földre – a színpad kísérteties csatatérként fest. A jelenet erejét tompítja, hogy poraiból aztán mindenki feltámad, folytatódik a végenincs küzdelem a színpadon. A nézőtéren is, a figyelem fenntartásáért.

A majd egyórás koreográfia a hatásos és a hatásvadász között billeg, több (egyébként a lezárás látszatát újra és újra tévesen keltő) drámai csúcspontja ellenére is leginkább a precíz tánctechnikaés a táncoslétszám, nem pedig a (tiszta) tánc erejével hat. A kelleténél hosszabban hömpölygő, önismétlő koreográfia kissé steril előadásmóddal párosul, és az öncélú esztétikát célzó, az egymás mögött álló táncosok összehangolt dekoratív mozdulatkánonjára épülő statikus epizódok beiktatása sem segít, hogy az előadás magával ragadja a nézőt. Az elidegenítő attitűd, a közönség számára megképzett kívülálló nézőpont akár szándékolt is lehet, de ezen már csak azután morfondírozom, hogy az előadáshoz mellékelt,az ember által átprogramozott agyú rágcsálók sorsát ecsetelő brossúrából utólag kiderül számomra, hogy a W.A.R. cím a We are rats, vagyis Patkányok vagyunk mondatot is rejti. Ha ők ott a színpadon a manipulált elméjű, saját akaratuktól és érzéseiktől megfosztott élőlények, akkor vállalom, hogy én a gonosz kísérletet eredményét viszonylagos közönnyel szemlélő kívülálló voltam.

In my room. Fotó: Lékó Tamás

Míg a kísérleti patkány analógiát használó W.A.R.-ban az ünneplőbe öltöztetett táncosok hangsúlyozottan civilizált jelmeze mögül nem sejlett fel az állatiasság, a Nico Monaco rendezte In my room című koreográfiában erőteljesebb az animális mozdulatok jelenléte. A koreográfia tesz egy lépést a történet nélküli tiszta tánc irányába, bár itt is kapunk konkrét írásos fogódzót, miszerint a legendás Studio 54 köré szerveződő bulikorszakról szólnak a látottak, de ez az információ maximum csak színezi, nem magyarázza a látottakat. Konkrét helyzetek, kivehető történetszilánkok hiánya ellenére is feszesebb ez a koreográfia, mint az előző, amolyan egy lélegzetvételre előadott sodró lüktetés, ami követi azt a kortárs táncos tendenciát, tapogatózást, mely során az alkotók a spontán party helyzetek – vagyis a mai ember táncháza, közösségi rítusai – és a színpadi koreográfia közötti határok elmosására törekednek. A tizenegytáncos ezúttal is egy falka, de míg a W.A.R.-ban egy kívülről irányított, egyformaságra ítéltetett, és a közös áldozati szerep által összekovácsolt csoportot látunk, ők inkább valamilyen belülről építkező közösségként funkcionálnak, amelyben mindenkinek megvan a maga belső utazása is. A kezdetben egy kupacban, zárt csoportként lüktető táncosok szétszóródnak a térben, és külön táncot járnak, lehámozzák magukról a kontrollt, az emberit és a ruhát, míg a lelki utazás végpontján a zenébe gyermekhangokból álló zsivaj keveredik. Önmagunkból kivetkőzés, gyermeki énünkhöz való visszatérés–a klisés képek ellenére a rituális, zsigeri, fülledt hangulat igazi. A nagy biztonsággal összerakott, törzsi hangulatú, streetdance-elemekkel, gagával vegyített kortárs mozgásanyagban otthonosan mozognak a táncosok. Tánctechnika szintjén mindenképp. Ami pedig a dolgok rejtélyesebb, agyeldobós, ösztönös dimenzióját illeti, azt a koncentrált precizitás és improvizatív spontaneitás terén egyaránt kitűnő Jurák Bettinát és a maga köré külön erőteret táncoló Várnagy Kristófot nézve találhatjuk meg.

A PR-Evolution Dance Company Magritte (Felhőember) című előadásán sok-sok vasalt nadrág és zakó táncol a színpadon ismét. Ezúttal nem a modern, hanem a régimódi fajtából. Keménykalap is jár hozzá. Négy egyforma öltönyös (Bakonyi Jusztina, Bujdosó Anna, Hoffmann Luca, Tóth Rebeka) túljátszott szigorúsággal vegzálja a zilált külsejű, feltűrt ingujjú asztalnál busongó alakot (Keresztes Patrik). Egymás klónjaként sürgölődnek, burleszkszerűen elrajzolt titkosügynök-figuraként leskelődnek, merev mozgással nyargalnak utána, fontoskodó arccal zakójuk hajtókáját, kalapjuk karimáját igazgatják. Ha nem lenne a színpadon óriásibankivetítve Magritte Golconda című festményének háza, előbb jutna eszembe a Nyolcvan nap alatt a föld körül vagy Sherlock Holmes, mint a híres belga festő filozofikus, zavarbaejtő látásmódú, egyszerre szorongató és fanyarul ironikus szürrealista képeinek világa. De kisvártatva a zilált külsejű figura behurcol a színpadra egy óriás almát is, így már mindenkinek leesik: ez itt egy René Magritte által inspirált kortárs táncelőadás. Ennek megfelelően érkezik a színpadra a többi, a festményeken visszatérő szimbólum, az óra, a székek, az ajtók, a kendővel elfedett arc,az atmoszférát pedig a padlótól plafonig érő, kivetített, időnként animációkkal megmozdított hatalmas Magritte festmények adják. Minden új vetített kép új egység a koreográfiában, melyben egymást váltják az öltönyös-kalaposok és az uniformist nem viselők közötti ellentétet boncolgató és egy érzelmi háromszöget kibontakoztató részek. Ezekbe ékelődik az előbb magányosan, majd párban táncoló hal-emberek magánszáma is. A hangulat a burleszktől a lírain át a bájosig ível, a koreográfia pedig készségesen szolgálja a célt, hogy a színpadon egy átfogó, de azért inkább szórakoztató, mintsem mélyen szántó Magritte-szerű élmény szülessen.

Magritte (Felhőember). Fotók: Mészáros Csaba

Magritte a valótlanságot realizmusnak álcázva festette meg képein a valóság képtelenségeit, a létezés abszurditását. Festményeinek varázsát ez a kettősség adja. Ebből a feszültségből azonban nem sok jön át az előadásból. Jó példa erre a koreográfia haljelmezes része. Magritte a L’invention collective című 1934-es festményén megfest egy partra vetett, emberlábú, halfejű lényt. Vagyis egyetlen frappáns cserével kicsavarja a fejünkben létező sellőképet, elveszi belőle a szépséget, költőiséget, ráadásul kiveszi éltető közegéből, a vízből. A hatás groteszk, nyugtalanító. Mit látunk ehhez képest, amikor Nemes Zsófia ráadja a haljelmezt két táncosára? Az óriás halfejből kikandikáló harisnyás lábakat és a jelmez miatt leszorított kézzel, bájos dallamokra lejtő emberek cuki ügyefogyottságát. A képeket átveszi ugyan a koreográfia, de a hozzáadott érték rendre az elvárt (és az elfogadható) alá csúszik. Az öltönyök súlya alatt elszürkülő ember, az uniformizált világban tévelygő egyéniség témája zavarba ejtően magától értetődő képekben elevenednekmeg előttünk. Anevetgélő, szertelenül viselkedő öltönyös emberek a fejükbe nyomott kalap hatására merev mosolytalan arccal léteznek tovább. A bal felével férfinek, jobb felével nőnek öltöztetett Krizsán Dániel bohózatba illő jelenete szükségtelen és érthetetlen. A szűkre szabott öltönyöktől elütő, bő, nyitott, felhőnyomatos kabátban lírai, lebegős zenére előadott felszabadult tánc pedig negédes zárlat.

A PR-Evolution Dance Company társművészetek (filmművészet, irodalom, festészet) egy-egy híres műve, művésze által ihletett előadásainak sorában már a sokadik a Magritte (Felhőember). Míg például a Da Vinci mosolyában a polihisztor szellemisége, addig a társulatvezető-koreográfus, Nemes Zsófia elmondása szerint a Magritte-nél elsősorban a festő képi világa adta az alapot a táncelőadáshoz. Számomra ez eleve problémás kiindulás. Egy másik művész műalkotásait újraalkotni egy más művészeti médiumban nem sok értelmét látom. Azzal persze semmi baj, ha egy alkotóhasználja azt,amit más már létrehozott, de ennek legfeljebb kiindulási alapnak kellene lennie, nem pedig célnak. A Magritte (Felhőember) esetében a kölcsönhatás mindkét irányban negatív erővel hat. Azon túl, hogy a festő életművét, annak ikonikussá vált képeit „kikölcsönözhető” szimbólumok tárának tekinti, Magritte-et bagatellizálja, le is egyszerűsíti. Ezzel párhuzamosan pedig a kortárs táncot illusztratív eszközzé teszi, a koreográfia mozgásterét korlátozza. Nem véletlen, hogy az este legsikerültebbjeleneteia férfi és nő kapcsolatáról mesélő meditatívabb, absztraktabb részek voltak, mert ezekben tevődött át a hangsúly az eszközként használt tánc irányából a tisztán tánccal való kifejezés irányába. Szívesen elnéztem volna még sokkal több ilyen epizódot,kíváncsilettem volna, hogyfordítható le a kortárs tánc nyelvére mindaz a mai világba abból, amit Magritte a festészet nyelvén az 1920-as évektől kezdve közvetített. De sajnos nem láttam, mert ezt aképzetetfolyton kitakarta egy René Magritte-ról készített közönségbarát vizuális közhelygyűjtemény. Keserédes vigaszom, hogy ha jól belegondolok, mégiscsak egy nagyon tipikus Magritte-élménnyel mentem haza, hiszen képeinek szerkesztő elvét egyszer így magyarázta a festő: „Minden, amit látunk, eltakar egy másik dolgot, mindig azt akarjuk látni, amit eltakar az, amit éppen látunk.”

Na, pont így jártam én is.

Mi? Badora Társulat: TEN_NET
Hol? Müpa
Kik? Zene: montázs. Fény: Katonka Zoltán. Koreográfia: Nico Monaco, Elias Lazaridis. Produkciós vezető: Barta Dóra.

Mi? PR-Evolution Dance Company: Magritte-Felhőember
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Táncosok: Bakonyi Jusztina, Bujdosó Anna, Guzmics Petra, Hoffmann Luca, Hortobágyi Brigitta, Tóth Rebeka, Keresztes Patrik, Krizsán Dániel. Zene: Gergely Attila, Szirtes Edina/ Mókus
Dramaturg: Fabacsovics Lili. Jelmez: Nemes Nóra. Díszlettervező: Molnár Zsuzsa. Szaktanácsadó: Hegedűs Sándor. Koreográfus-asszisztens: Asztalos Nóra. Koreográfus: Nemes Zsófia.

Facebook Comments