Szilágyi-Gál Mihály: Melyik törvény?

A velencei kalmár Tompa Gábor rendezésében
kritika
2019-06-06

A művészet egyik legfontosabb célja, hogy a tűzbe nyúljon. És ha a tűzoltást egymaga már nem is vállalhatja, vészkijáratokat mutathat. A Shakespeare négyszáz éves darabjára lerakódott történelmi idő ugyanazt kívánja meg, amit a hasonló művekre lerakódott értelmezési teher: kritikai kiadást.

Pár éve megjelent Németországban a Mein Kampf, amit gondos kritikai háttéranyag, jegyzetanyag, bevezetők, előszavak és függelékek közreadásával adtak ki, ezek hiányában bizonyára bűn lett volna. A kritikai kiadás mindenkori funkciója, hogy az adott mű környezetét, előzményeit, keletkezési körülményeit, jelenét, minél teljesebb hatástörténetét elmondja az olvasónak. Ezek nélkül ugyanis az olvasó egy kontextus nélküli művet tart a kezében, nem ismervén a mű által már kiprovokált kérdéseket és válaszokat. Egy jó kritikai kiadás olyan, mint egy sikerült egyetemi kurzus, amely nemcsak megmutat egy művet, hanem körüljárja azt, ahogyan már mások körüljárták.

Nem tudom, hogy nézett volna ki A velencei kalmár körültekintő kritikai kiadása a színpadon. Ez ugyanis csak részben valósult meg, inkább az első felvonás pazar rendezői megoldásaiban és a játékban, egyik-másik jelenet zökkenésmentes, mégis frappáns alkalmazásában a mai ember vizuális élményvilágára. Az első két felvonás jelenetei még egy színes látképet tárnak elénk a gyarló zsidóról, keresztyénről, muzulmánról – a mohó, önző és ebben egyetemes emberi természetről, ahogyan Shakespeare-nél mindig. Ezzel szemben a második kettő a zsidó Shylock nemcsak fizikai, hanem morális legyőzését helyezi előtérbe. Itt már senki sem gyarló, csak ő. Az első felvonásban még azt látjuk, hogy mindenki megéri a pénzét, a másodikban már csak a zsidó. A látkép az etikus többiek és a szívtelen zsidó egysíkú kontrasztjára szűkül.

Kántor Melinda, Imre Éva és Marosán Csaba. Fotó: Bíró István

Ezt a kontrasztot még jobban kiélezi, hogy az első két felvonás még többszólamú iróniájának zajában Shylock monológja valahogy elmosódik, szava az előadás egésze felől nézve elhalkul, és a reneszánsz város sokszínű zsivajából egy egyirányú utcába érkezünk, ahol már egyértelműnek tűnik, hogy kiknek az oldalán van az erkölcs, és kién a bűn – még akkor is, ha a bűnös zsidó egyben áldozatként is megjelenik. Holott Shylock monológja az egyik lehetséges középpontja a darabnak. Ebből tudjuk meg, hogyan érzékeli ő azt, ahogyan őt mások érzékelik, miért érzi, hogy időről időre üldözik fajtáját, és mindez hogyan táplálja elfogultsággá nőtt bizalmatlanságát. Ezzel áll szemben az előadás második fele, a zsidó bukásának katartikus pillanata a törvény előtt. De valójában melyik törvény előtt?

Az előadás (és valószínűleg a darab) további problematikus pontja ugyanis az, hogy nem derül ki, hogy a bíró és a történet összes érintett szereplője nem ugyanarra a törvényre gondol, amelyre Shylock. Shylock, aki egy percig sem enged abból a kegyetlen követeléséből, hogy ha az adós késik, akkor a késedelmi díjon felül egy darab hús kivágását is el kell tűrnie tőle, a zsidó hitelezőtől, nem ugyanarra a törvényre hivatkozik, mint a velencei ítélőszék. Shylock Isten törvényére gondol, a velencei jogtudós pedig az állam törvényére. Miért fontos ez a különbség? Azért, mert az állam törvénye kényszer, Isten törvénye viszont belülről jön és mindenek felett áll. És mert bár Shylock rideg, sértett szubjektivizmusában végül is valószínűleg rosszul értelmezi az isteni törvényt, a bigottságig fokozza azt, hite szerint bűnével mégis Isten előtt kell elszámoljon, a városállam törvényével viszont csak a többiek előtt. Ez abból is kiderül, hogy Shylock Istennek tett fogadalmára, mint megszeghetetlenre hivatkozik, még akkor is, amikor az adós végül még többet is hajlandó visszaadni, mint amennyi az adóssága, a kamat és a késedelmi díj együtt. És az, hogy Shylock valóban Isten törvényét akarja követni (még akkor is, ha mániává fajult sértettségében túlerőlteti fogadalmát), abból is kiderül, hogy amikor végül szembesítik bűnével, hogy hirtelen csalódottságában a megcsonkítás alól felmentett adós életére tör, szó nélkül elfogadja az ítéletet.

Shylock bűne a monológjában elmondott időtlen üldöztetéséből fakadt személyes bosszú. Nem népének, és nem is istenének bosszúja, hanem csakis az övé. Ő saját maga előtt az isteni törvénnyel szemben vét, ha vét, nem pedig a város törvényével szemben, amely mindig is idegen volt számára, és lányát is elragadta tőle. A rendezői értelmezésből nem derül ki, hogy Shylock nem azért vét a város törvénye ellen, mert a zsidó vallási törvény szerint cselekszik. Hanem frusztráltságból, az üldözöttségből megörökölt gyanakvásból, amely személyes gyarlósággá süllyed benne. Nem népe a bűnös, hanem ő maga.

A szívtelen, idegen, számító érdekember metaforáját az első felvonás még nem köti egyértelműen a zsidóhoz. Ez lett volna Shakespeare saját értelmezése? Nem tudjuk. A gonoszság a zsidóban való megtestesülése a második felvonásban válik egyértelművé, és ezáltal a darab egyoldalú, zsidóellenes értelmezésévé. Ez lett volna Shakespeare saját értelmezése? Nem tudjuk. Itt és most, a „Stop Soros” kampány mérgét kortyolgatva sem tudjuk. De az antiszemitizmus hátborzongató áthallásai miatt időben és térben, különösen a holokauszt után, szükséges lenne valahogy több segítséget adni a közönségnek, hogy a művet gazdagabb háttértudással kövesse. A mai nézőnek többek között arról sem lehet fogalma, hogy milyen lehetett Shakespeare idejében a vallásos, fundamentalista zsidó kereskedő. Ahogyan fura mód magának Shakespeare-nek sem lehetett erről túl sok fogalma, mert az ő életidejében a zsidók ki voltak utasítva Angliából. Onnan vagy máshonnan remélhetőleg többé nem lesznek.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.