Évad végi számvetésünkben kollégákat és alkotókat kérdeztónk az évad örömeiről, botrányairól.

Albert Dorottya kritikus

Az évad szomorúsága
Kétségkívül a Nemzeti Táncszínház új épületének megnyitó eseménye fájt a legjobban ebben az évadban. A Győri Balett estje, amely mind a Táncszínház, mind a Budapest Táncfesztivál nyitó eseménye volt, megalapozta a félelmemet az intézmény profilját illetően. Ijesztő és kétségbeejtő szembesülni azzal, hogy egy ilyen költségvetéssel és szerepvállalással, küldetéssel rendelkező épület konzervként fog/szándékozik funkcionálni, és legfeljebb önvédelemből/kötelességből fogad be progresszívebb előadásokat. A kísérletezést és előremutatást pedig ironikus módon nem a nemzetközi vendégtársulatok fémjelezték ebben az évadban, hanem úgy ahogy, de az Imre Zoltán Program bemutatói.

Az évad öröme
Sharon Eyal & Gai Behar L-E-V előadásának trafós vendégszereplése meghatározó élmény volt nemcsak számomra, de a közönség számára is. Átjárta a Trafó nagytermét a tánc iránti szenvedély, mind a táncosok, mind a nézők részéről. Ünnep volt, ahogyan Mészáros Máté legújabb, IZP-s bemutatója is. A távolság mechanikája az első olyan, a Nemzeti Táncszínház új épületében bemutatott előadás, amely kísérletező vággyal nyúlt a tánchoz és a táncszínház teréhez egyszerre. Jenna Jalonen, Vadas Tamara, Porteleki Áron és Mészáros Máté visszacsempészett belém némi reményt, hogy mernek még a hazai előadók alkotni, gondolkozni, hinni a tánc megújuló erejében, és van rá mód, hogy a tánc közel férkőzzön a tánc potenciális befogadóihoz. Ehhez csupán némi kreativitásra, letisztult koncepcióra, határozottságra, elszántságra és elkötelezett alkotótársakra, táncosokra van szükség.

Az évad kellemes/kellemetlen meglepetése
Két olyan előadást néztem újra bemutató után egy évvel, amire szinte rá sem lehetett ismerni. Az időhiány, a befogadó színházi struktúra hiányosságai… – elég átláthatatlan, hogy mi áll a jelenség mögött, de tény, hogy gyakran előfordul a hazai pályán, hogy a premier utáni egy évben – természetesen csak ha az alkotók fordítanak erre energiát – újjászületik egy-egy előadás. Szeri Viktor Sandy is Going Out és Canabarro-Molnár-Vadas-Vass Deeper című darabja volt meglepő ebből a szempontból. Az alkotók láthatóan tisztában voltak azzal a premier idején, hogy van még mit dolgozni az előadásukon. Alkotói szándékuk, a darabok koncepciója és az alkotótársak felkészültsége, készsége és vágya elég erős volt ahhoz, hogy (a premier okozta nyomás nélkül) felszabadultabban, tisztább fejjel az érdes, karcos koreográfiából intenzív érzéki élményt kovácsoljanak.

Barda Bea, Trafó

Az évad szomorúsága
Az, hogy a Trafó már 20 éves.

Az évad öröme?
Az, hogy a Trafó már 20 éves.

Az évad kellemes / kellemetlen meglepetése?
A kellemes meglepetés az, hogy a magyar installáció (a Végtelen dűne/Infinite Dune), Balázs Juli, Kálmán Eszter, Nagy Fruzsina, Juhász András és Keresztes Gábor közös alkotása nyerte a legjobb kiállításért járó díjat az Országok és régiók szekcióban a Prágai Quadriennálén..
Kellemetlenből talán túl sok is volt: politika, pénz, kultúrpolitika, pénz….

Bethlenfalvy Ádám, InSite Drama

Az évad öröme
Ahogy a Harlekin Bábszínház színészei játszottak és interakcióba léptek a fiatalokkal a Stop és az Antigoné tantermi színházi nevelési előadásokban.

Kellemetlen meglepetése
Egy debreceni városi közgyűlési képviselő kirohanása/kampánya a Szétbombázva (Sarah Kane) bemutató ellen.

Kellemes meglepetés
Ahogy a Csokonai Színház kezelte ezt a helyzetet, és ahogy az egész színház kiállt az előadás mellett.

Fritz Gergely kritikus

Az évad szomorúsága
Gyanítom, ugyanaz, mint mindenkinek: a tao-ügy, a függetlenek ellehetetlenítése, a kultúrafinanszírozás egyre tragikusabb helyzete, s mindezzel a kísérletezőbb, radikálisabb színházi formák ellehetetlenítésére tett kormányzati törekvések finoman szólva nem adnak okot az örömre. Ezzel párhuzamosan egy markáns kommercializálódásnak vagyunk tanúi, a bulvár egyre nagyobb teret kap olyan játszóhelyeken is, ahol korábban nem féltek a néző vélt tűrőképességét próbára tenni.

Az évad öröme
A Radnóti Színház koncepciózus repertoárszerkesztése és kiváló társulata.  Emellett rendkívül örömteli, hogy ebben a kulturálisan centralizált országban van (legalábbis még) két olyan vidéki színház, jelesül Miskolcon és Szombathelyen, ahol minőségi munka folyik, ütőképes a társulat, és kiváló rendezők is lehetőséget kapnak. Az évad két legerősebb kőszínházi előadását az említett két teátrumban láttam, mindkettőt a Mohácsi testvérek jegyzik: Szombathelyen a Revizor,Miskolcon pedig A velencei kalmár megkapó formanyelvi rétegzettséggel és kivételes színészi összmunkával vitte színre a korrumpálódás, illetve a kirekesztettség állapotát.

Az évad kellemes / kellemetlen meglepetése
Az évad kellemes meglepetése, hogy a Szegedi Nemzeti Színház új vezetése példás nyitottságot tanúsít a függetlenek irányába: a HétFü programsorozat keretében (együttműködve a MASZK Egyesülettel) minden hónap egyik hétfőjén a függetleneké volt a terep a szegedi kisszínházban, így Duda Éva és Pintér Béla Társulata mellett szabályerősítő kivételként a szabadkai Kosztolányi Színház is vendégszerepelt. Emellett a teátrum hagyományteremtő céllal megszervezte a határon túli vendégjátékokból álló Rekamié Fesztivált, ami a város nem túl gazdag színházi programkínálatában mindenképp új színfoltot jelentett.

Halkan nevezem meglepetésnek, ám mindenképpen kellemetlen momentum volt, hogy az idei POSZT versenyprogramjába egyetlen független előadás sem került be. Ami abban az esetben lenne akceptálható, ha a beválogatott előadások jelentős része esztétikailag nem hagytak volna kívánnivalót maguk után.

Hajós Zsuzsa, Kerekasztal Színház

Az évad szomorúsága
A Kerekasztal nagyon szeret külsősökkel dolgozni, ami kölcsönösen inspiráló tud lenni. Szabadúszó vendégeink szomorkodtak, hogy egyre több előadásuk kerül le műsorról mindenfelé, és sajnos mi is arra kényszerültünk, hogy a legdrágább produkcióktól megváljunk. Idén játszottuk utoljára a Milenda és a Pusztai messiások című előadásainkat.

Az évad öröme
Szerencsére sok öröm ért ebben az évadban, de mindenképpen kiemelném a kultúrával gyengén ellátott térségek iskoláival való együttműködésünket. Idén sikerült 2-3-szor annyi előadást játszani ilyen osztályoknak, mint szoktunk, és az örömön túl ez a munkánkba vetett hitünket is erősíti.

Az évad meglepetése
Azt hiszem, az évadban legtágabbra akkor nyílt a szemem, mikor nekiültem a tematikus TAO-kompenzációs pályázatok megírásának. Az összesen 3000 karakternyi elvárt szöveg csekélysége még csak hagyján, de hogy a költségvetés 3 soros, az megdöbbentő. Tulajdonképpen a 4-5 soros kiírás alapján lehetett volna sejteni, de erre nem számítottam.

Herczog Noémi kritikus

Az évad szomorúsága
tao.

Az évad öröme
A Halász Péter-díj: végre, valami jó! Ez egy lépés, régen várt lépés annak érdekében, hogy elismerjük azokat az előadásokat is, amelyek az itthon megszokottnál szabadabban értelmezik: mi az, hogy színház. Tulajdonképpen a nálunk alig-alig létező, a díjakból rendre kiszoruló avantgárd hagyomány elismerésére született. (Mert nem az a baj, szerintem, hogy független előadás nem volt idén a POSZT-on. Hanem, hogy nagyon szűk mezsgyén mozog az a színházfelfogás, amely oda évről évre befér –, vagy itthon majdnem bárhova, ahol van még a kultúrában pénz. És igen, egy izgalmasabb és színesebb fesztiválban már feltehetően többségben volnának a független előadások, de ez nem kvóta, hanem ok-okozat kérdése). Úgy érzem, a Halász Péter-díjjal végre történt valami. Ezt pedig onnan tudom, hogy nem egyszerűen „másként gondolkodó” előadásokat kerestünk, de számomra a válogatási folyamat is rendhagyó volt. Például, mert egy csomót beszélgettünk. Ez a folyamat RENGETEG vitával, kérdezéssel és KRITIKÁVAL járt. Én végig egyenlő felek között éreztem magam, senki nem nyomta le a másikat erővel. A beszélgetés most is tart, és folyton kiderül, hogy valamit megint nem gondoltunk át elég alaposan. Most például annak nézünk elébe, hogy ezt a belső munkát ki is hangosítsuk: hiszen nem a nyertes előadáscímeket kellett volna pusztán kommunikálnunk (hisz ez nem egy „sztárolós” díj szeretne lenni), hanem pont ezt, a válogatás folyamatát, a gondolkodást, a döntés okát. Erre az egyik nominált, Kárpáti Péter is felhívta figyelmünket: köszönjük neki! Nem volt tehát tökéletes a díjazás kommunikációja sem, ahogyan mi sem a tökéleteset és profit, nem a vitán fölülit kerestük. Hanem azt, ami vitaképes. Izgatottan várom, hogy sikerülni fog-e megtalálni, majd folyamatosan újra is gondolni a díj formáját, amely maga is a folyamatos újragondolást szeretné elismerni. És nem utolsósorban, hogy sikerül-e majd minél hatékonyabban megosztani ezt azokkal, akiket érdekel. Más kérdés, hogy szerintem egy méltó POSZT-nak is hasonlóan kéne működne: nevetséges, hogy kis hazánkban ez a szemlélet nem a centrum.

Az évad kellemes/kellemetlen meglepetése
Az évad pozitív meglepetése számomra földrajzi, és Kolozsvárhoz kötődik. Tudtam, hogy ez egy sok tekintetben nyugatias város. És igen, azt is, hogy multikulti, hogy jegyzett a színházi és élénk a diák élete. Amire viszont nem számítottam, hogy szellemileg ennyire pezsgő, sokféle. Mintha itt bármilyen alkotói nézetet vallana valaki, legyen az a közegtől teljesen elütő is akár, hagynák, hogy kipróbálja piciben. Amennyire látom, nincs ideológiai ellehetetlenítés, legfeljebb a pénz/energia-hiány húzhat keresztül valamit. Mindenesetre üdítő volt látnom a korántsem tökéletesnek tűnő, de gondolatiságában kimondhatatlanul inspiráló 99,6 % című előadást, egy román befogadó színház, a Reactor bemutatóját, amely a román-magyar együttélésről szól. Nem csak azért, mert az előadásnak munkamódszere – ebben a témában egyúttal tétje is – a kollektív alkotófolyamat (sokak számára trendi, sokak számára viszolyogtató) kísérlete. Hanem ezzel összefüggésben azért is, mert egy ilyen előadás kizárólag egy viszonylag szabadon kísérletező légkörben tud megszületni. Amely, most, úgy látom, nem infantilizálja a fiatalokat, egyenlően képes akár a nem tetsző végeredményről is velük vitatkozni. Ezek a húszas éveikben járó alkotók önállóbbnak és felnőttebbnek, nagyobb fokú önrendelkezéssel bírónak tűnnek számomra, mint mi itthon, budapesti harmincasok. Megijeszt, és egyúttal felszabadít ez a ránk nézve nem annyira hízelgő felismerés. Persze logikus, hogy a környezet szabadsága sokat jelentsen, de hogy ennyit? Kolozsvár most egy lehetséges szabadságfoltnak tűnik nekem.

Imecs-Magdó Levente, Váróterem Projekt, Kolozsvár

Az évad szomorúsága
Az örök bizonytalanság. S ez sajnos állandó.

Az évad öröme
Egyértelműen a ZUG kifűtésére szervezett közösségi adománygyűjtés sikere. Egyrészt az, ahogy a csapat összefogott és kitalálta valamint lebonyolította a kampányt, másrészt pedig a nézőink azonnali támogatása. Köszi nekik innen is.

Az évad meglepetése
Felfedeztük, hogy próbák után az előtérben hajnalig lehet bulizni.

Kovács Bea szerkesztő, esszéíró, Kolozsvár

Az évad szomorúsága
A felszínesség. Egyre inkább a mélységet keresem a színházban, és egyre könnyebben felismerem a felületességet. Elszomorít, amikor azt látom, hogy a rendező vagy az alkotócsapat vagy a színész nem mert, nem volt képes vagy nem is akart elég mélyre nyúlni. Nem szeretek épp csak végiggörgetett adaptációkat nézni, csuklóból odavágott darabokat. Elszomorít, ha egy színház alkalmazkodni akar az internethez, ha a nézőjét hülyének nézi, és be akar etetni valamit neki ahelyett, hogy lélegezni, gondolkodni és érezni hagyná.

Az évad öröme
Bár a tavalyi évad legvégén mutatták be, én idén láttam Nagyváradon Botos Bálint rendezésében az Apátlanult (Platonov). Hosszú előadás volt, bele tudtam helyezkedni, volt alkalmam színészeket figyelni munka közben, és azt gondolom, a rendezőnek sikerült valami egészen különöset kihozni a Szigligeti Színház társulatából. Fontos számomra, hogy a színházban ne érezzem azt, hogy elvesztegetem az időt, és itt úgy töltöttem el több, mint négy órát, hogy nem számoltam a perceket. Öröm az is, hogy a nagyváradi színház csapata mindent megtett, hogy színházi szakíróként ott lehessek és előadást nézhessek. A HolnapUtán Fesztivál ugyancsak öröm volt, úgyhogy mondhatom azt is, hogy idén Nagyvárad okozott nekem sok színházi örömöt.

Az évad kellemes / kellemetlen meglepetése?
A Kolozsvári Állami Magyar Színház Las Meninas előadása Andrei Măjeri rendezésében egy olyan élmény volt, ami után csak azt hajtogattam magamban, útban hazafelé színház után, hogy „gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű”. Kellemes meglepetés volt, hogy valami lehet még egyszerre szép és tartalmas is. Kellemetlen meglepetés vagy inkább megállapítás az, hogy bár a centenáriumi évet ünnepelte Románia, és számtalan (aktuál)politikai téma kínálkozik fel minden nap, nincs éles, valódi politikai színház Erdélyben. Ez a legnagyobb hiányérzetem, s bár észérveim vannak rá, kellemetlen számomra a színházi bátortalanság, a kockázatvállalás hiánya, és a romániai magyar közbeszéd művészi kezdeményezésekkel való megbolygatásának teljes kikerülése. Sokat gondolkodom azon, hogy miért van ez így, és mi a teendő, és egyre inkább valami alulról szerveződő, enyhén anarchista, de szakmaiságában kifogásolhatatlan és esztétikájában újszerű, talán per pillanat nem is létező színházi közösséget tudok elképzelni, akinek mersze és inspirációja lenne beszélni arról, hogy mi is történik ma a romániai magyarokkal. Ez jövőre kellemes meglepetés lehet.

László Ferenc kritikus

Az évad szomorúsága
Eperjes Károly Néri Szent Fülöp szerepében

Az évad öröme
Valerij Gergijevék Jolántája a BTF programján

Az évad kellemes meglepetése
Tóth Péter Tóték című operája

Az évad kellemetlen meglepetése
A Szente Vajk-féle Liliomfi elképzelése a nyelvi humorról

Megyeri Léna kritikus

Az évad szomorúsága, hogy a tao-támogatás eltörlése utáni rendezetlen és bizonytalan finanszírozási helyzetben számtalan független színház, alkotó, előadóművész és háttérmunkás került nehéz helyzetbe (sokkal több, mint ahányan azt nyilvánosan is felvállalták). Meggyőződésem, hogy ez még csak a kezdet, és a mostani helyzet és annak következményei a következő évadban vagy még hosszabb távon fognak igazán sok szomorúságot és bosszúságot okozni.

Az évad öröme, hogy a fentiek ellenére a kortárs táncos szcéna nagyon pörgött az elmúlt évadban, főként az Imre Zoltán Programnak köszönhetően, valamint az új Nemzeti Táncszínház megnyitása is adott egy löketet. Pici üröm az örömben, hogy ennek ellenére kevés volt a kiemelkedő produkció; különösen az IZP esetében tartanék indokoltnak szigorúbb szelekciót, hogy a mennyiség helyett inkább a minőségnek örülhessünk.

Az évad kellemes meglepetése, hogy a Magyar Nemzeti Balett Sharon Eyal Bedroom Folk című koreográfiájának bemutatásával végre a repertoárjára vette egy nemzetközileg is releváns és kurrens, kiváló kortárs koreográfus művét. Biztató, hogy a következő évadban is folytatódik a „trend” Wayne McGregor és Alexander Ekman egy-egy darabjával.

Az évad kellemetlen meglepetése: nagy csalódást okozni csak az tud, akivel szemben nagy elvárásaink vannak. Az általam nagyra becsült és szeretett Sidi Larbi Cherkaoui szinte minden évadban vendégszerepel a Budapestről is könnyen elérhető St.Pöltenben, idén azonban egy közepes (Egy kiállítás képei) és egy megdöbbentően gyenge (Tűzmadár) darabjával okozott kellemetlen meglepetést az általa vezetett Ballet Vlaanderen. Ettől függetlenül töretlen lelkesedéssel várom az októberben a Trafóban vendégszereplő koreográfiáját.

Nagy Klára kritikus

Az évad szomorúsága
A színházi TAO hirtelen megszűntetése bármiféle szakmai egyeztetés nélkül történt. Felháborítónak és méltatlannak tartom, hogy jelentős műhelyek kerültek szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetbe, hogy többek között a Stúdió K-nak és az Átriumnak adományokat kell gyűjtenie fennmaradásuk érdekében, és hogy még most, cirka nyolc hónappal a TAO megszűnésének híre után sincs a kiesett támogatást transzparensen és általánosan pótló rendszer.
Egy másik szomorúságom az, hogy az évad legtöbb bemutatója teljesen elrugaszkodott a magyar valóságtól, lényegtelen, hogy milyen társadalmi vagy térbeli környezetbe helyezkedik bele az adott előadás, és különösen ritka, hogy lokális, az adott nézőközönségnek elsődlegesen releváns problémákat vetnének fel.

Az évad öröme
Szerencsére nagyon sok jó dolog is történt az idei évadban: megalapult a Halász Péter-díj, Urbán András Magyarországon rendezett, Kulka János visszatért a színpadra. Nagyon örülök, hogy olyan izgalmas, aktuális, és (ön)reflexív előadásokra sikerült eljutnom, mint a Felnőttkorunk ’89, #MINDENKITÖRTÉNET, Megfigyelők, IITTHHOONN, Árvácska, A tünetegyüttes, Az angyali üdvözlet, a bábszínházas Vihar vagy a katonás A Platonov.

Az évad kellemes / kellemetlen meglepetése
Bevallom, én az egész évadban akkor lepődtem meg legjobban, amikor Szabó Veronika a Dino coming out előadásában megjelent egy dínó jelmezben.

Ördög Tamás, Dollár Papa Gyermekei

Az évad szomorúsága
Az elmaradt rendezésem a Rózsavölgyiben a Tao miatt.

Az évad öröme
Az apáca felújított verziója az OSZMI-ban.

Az évad kellemes meglepetése
Hogy jövőre rendezhetek a Színműn a Pelsőczy-Rába osztálynak.

Pressburger Csaba kritikus, Újvidék

Az évad öröme
Egészen elképesztően jól sikerült az idei 18. Vajdasági Magyar Drámaíró Verseny. Sok éve figyelem ezt az embertelen tempót követelő megméretést, és állítom, hogy már régen nem volt olyan jó a mezőny, mint az idén – mind a drámaszövegek, mind azok színpadi megvalósítása tekintetében.

Az évad bánata
Béres Márta 12 év után elhagyta a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházat. Kétségkívül ő volt a színészi társulat legmeghatározóbb és legtehetségesebb tagja.

Nehéz eldönteni, hogy

kellemes vagy kellemetlen meglepetés,

de kezd előfordulni, hogy az Újvidéki Színház magyar nyelvű előadásain nem sikerül vastapsot generálni, ami annak a biztos jele, hogy a magyar nézők számaránya nem éri el a vastaps kialakításához szükséges kritikus tömeget (lévén, hogy a vastaps fenoménje a szerb kultúrkörtől idegen). Pesszimista megközelítésben: fogy a magyar! Optimista megközelítésben: egy határon túli magyar színháznak sikerült kitörnie a kisebbségi burokból és szert tennie számottevő szerbajkú törzsközönségre.

Turbuly Lilla kritikus

Az évad szomorúsága
A tao-ügy miatt előállt helyzet, a független színházak bizonytalanságban tartása, kivéreztetése. A kiszámíthatatlan pályázati rendszer, amelynek a független színházak mellett a színházi lapok is a kárvallottjai. Június közepén még nem tudjuk, kapunk-e támogatást az idei működésünkhez. A határon túli színházaknál pedig a fontos és színvonalas temesvári TESZT Fesztivál „félbevágása” a megvont támogatás miatt.

Az évad öröme
Kicsit közelebbről megismerhettem olyan vidéki, határon túli és/vagy független társulatokat, akikről méltatlanul keveset hallunk. Ilyenek például a győri RÉV Színház, a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház vagy a budapesti Trainingspot Társulat. Köszönhető mindez a független színházakat bemutató két fesztiválnak, az RS9 OFF-nak és a celldömölki Soltis Lajos Színház által szervezett SLOSZT-nak is.

Az évad kellemes meglepetése
A nagyváradi színház évről évre javuló teljesítménye. Idén a Platonovjuk kiemelkedően jól sikerült, de a Napnyugat Expressz és a Szentivánéji álom is jó emlék marad. Ha a rendező korábbi munkáit ismerve nem is mondható váratlannak, de igen kellemes meglepetés az Ódry Színpadon Nagy Péter István Octopus-rendezése, Krisztik Csabával az egyik főszerepben.

Az évad kellemetlen meglepetése
Egyedi tiltakozások, szolidaritási akciók előfordultak, de nem sikerült széles körben összefogni és a kormányzat felé képviselni az egész színházi szakma érdekeit. Igaz, ez meglepetésnek nem nagyon mondható.

Ugrai István, Átrium

Az évad szomorúsága
Hogy mivel a hatóságok és az állam – szándék, akarat, kompetencia hiányában? ki tudja? – képtelenek voltak a taóval kapcsolatos jogellenességeket kezelni, erre hivatkozva a szakma szinte háborítatlan csendje mellett le lehetett kaszabolni a teljes rendszert, tehát az Átrium fél évig bizonytalanságban létezett, majd a 2018. november 18. előtti törvény alapján megszerzett jogosultságának mindösszesen 23%-át kapta meg, már ha lesz rá forrás, és több részletben – ezzel pedig a színház működését lehetetlenítette el a kulturális kormányzat.

Az évad öröme
Hogy művészeink, alkotó- és munkatársaink mellett a közönség, a hétköznapi nézők milyen nagy számban álltak ki az Átrium mellett, az általuk küldött üzenetek, levelek, amelyek számunkra egy életre bizonyították ennek a munkának az értelmét. Hogy hányan küldenek kisösszegű támogatást, kiszorítva éppen hogy nélkülözhető néhány ezer forintot a jövedelmükből, nyugdíjukból, csak azért, hogy a színházunk szelleme ne vesszen el. Nem tudjuk eléggé megköszönni nekik, és talán nincsenek is tudatában, milyen erőt adnak a munkánkhoz. Ki tudja, ha nem történik az Átriummal, ami történt, kifejeződik-e, nyilvánvalóvá válik-e valaha az, hogy mit jelent, hogy milyen fontos az, amit működtetünk, sok-sok ember számára, akik nem egyszerűen jegyvásárlók, hanem valóban a magukénak érzik ezt a színházat.

Kellemes / kellemetlen meglepetése?
Egyszerre kellemes és kellemetlen meglepetés, hogy ami az előadásainkban 3-5-7 évvel ezelőtt groteszknek és abszurdnak hatott, az ma valóság. Hogy tényleg ennyire képes alánk csúszni a történelem.

Urbán Balázs kritikus

Írhatnám, hogy nem a meglepetések évadja volt ez, majd hozzátehetném, hogy novemberben azért elég sok színház meglepődhetett, nem éppen kellemesen. A TAO-tól és egyéb kultúrpolitikai kérdésektől elvonatkoztatva írhatnék jó formában lévő, illetve egyre érdektelenebbé váló társulatokról, az erejét a nehéz körülmények között összeszedni próbáló független szféráról, az egyre izmosodó tehetségű fiatal alkotókról, vagy éppen az üres, tét nélküli bemutatók soráról is. De úgy érzem, mindezzel csak magamat ismételném. Megtaláltam a két évvel ezelőtti, hasonló jellegű körkérdésre adott válaszaimat. Az akkori évad kellemes, illetve kellemetlen eseményeivel kapcsolatban ezt írtam: „Művészi szempontból nem várt revelációra éppúgy nem emlékszem, mint rettenetes csalódásra (nem robbantak be a teljes ismeretlenségből géniuszok, jelentős művészek nem felejtették el a szakmát, az egyes társulatok, alkotóműhelyek érése, formálódása pedig hosszabb távú folyamat). Ami pedig a színházi életet illeti, az utóbbi évek sok történése nyilvánvalóvá tette, hogy felesleges váratlan, elképzelhetetlen stb. eseményekről beszélni.” Nem tölt el túl nagy örömmel, hogy a fenti mondatokat az idei évadra visszagondolva is változtatás nélkül leírhatom.

Facebook Comments