A Bérczes László rendezte előadásban könnyű helyzetgyakorlatokat látunk, meg vehemens lelki feltárulkozásokat, egymáshoz való közeledést, távolodást, óvatos érintkezéseket.

A csillagos ég alatt két pár üldögél a kanapén. Szomszédok, az egyik pár nemrég költözött ide, az (amerikai) kisváros kispolgári miliőjébe. Túl vannak a megismerkedésen, már bemutatkoztak valamelyest újdonsült ismerőseiknek, de épp csak annyira, hogy több maradjon köztük a titok, mint amit a kölcsönös megismerés és empátia diktálna.

Fotók: László Dorina

Párbeszédeik nyomán hamar felmerül az örök kérdés: van-e átjárás lélektől lélekig, testtől testig, pszichétől pszichéig. Az igencsak sikeres amerikai Broadway-szerző, Will Eno érdekes válaszokat kínál nézőinek. Műve afféle jól megírt, gyorsan pergő dialógokat görgető opus, amely nem hatol túl mélyre az emberi viszonyok ábrázolásában –tán nincs is ilyen ambíciója –, ám mint problémadráma tehetségesen gyűjti csokorba korunk kispolgári hőseinek ügyes-bajos gondjait. Maga a szituáció ismert a drámairodalomból: valakik megérkeznek, s jelenlétükkel feldúlják az épp aktuális emberi viszonyokat, átrajzolják az erőtereket. S mivel ezek a viszonyok sokszor alapvetően megváltoznak, közben feltárulkoznak a karakterek, a jellemek mozgatórugói, az érzelmi hátország, amely persze sokszor meglepő fordulatokat is felmutat.

Will Eno színművében nincsenek markáns drámai konfliktusok, inkább csak az életformák és életesélyek feszülnek egymásnak. Hőseink alapvetően amerikai átlagemberek, de lehetnének akár európaiak is, valamely kisvárosból, kertvárosi régióból. Bob és Jennifer, John és Pony – és mindannyiuk családneve Jones. És ezzel máris felrajzolódik a drámai alaphelyzet, a szereplőknek nemcsak a családneve azonos, s nemcsak tulajdonságaik, viselkedésformáik hasonlóak, hanem tulajdonképpen a karakterük is felcserélhető, behelyettesíthető. Fiatal-középkorú párokról van szó, akik élik a megszokott, begyakorolt életüket, napi konfliktusokkal küzdenek, társadalmi beilleszkedéssel, helykereséssel, identitáskereséssel, kisebb-nagyobb testi nyavalyákkal, még némi pszichés problémákkal is, amelyeknek mélyén mindig a rossztól, az ismeretlentől, s a háttérben földerengő lelki-fizikai megsemmisüléstől való félelem lappang.

A Bérczes László rendezte előadásban könnyű helyzetgyakorlatokat látunk, meg vehemens lelki feltárulkozásokat, egymáshoz való közeledést, távolodást, óvatos érintkezéseket. Bob (Scherer Péter) tipikus kisvárosi egzisztencia, szabványos, nem túl különleges életúttal. Csak a férfi viselkedése mutat némi zártságot, merevséget, disszonanciát. Hamarosan szóba kerülnek a betegségek és a lehetséges gyógymódok, de ebből sem szikrázik fel igazi feszültség a játékban, inkább egy társalgási színmű epizódjai peregnek, amelyekben tétova vágyak, talajtalan útkeresések, kitörési kísérletek és semmibe hullott akaratok jelölik ki a cselekvések koordinátáit. Scherer Bobja darabos, nyers, rusztikus férfi, amolyan magának való figura, aki tüskés páncéllal védi személyiségének titkait. Szüntelenül védekezik, akkor is, ha visszatámad. A másik pár férfi tagja, John (Katona László) talányosabb, humorosabb, magabiztosabb. A nők, Jennifer (Mészáros Sára) és Pony (Parti Nóra) határozottabbak, kategorikusabbak, mondhatni, nyersebbek.

A játéktér a lehető legegyszerűbb (díszlettervező: Cziegler Balázs, jelmeztervező: Pirityi Emese). Hőseink hatalmas, festett paraván előtt cseverésznek egy kanapén, az előtérben néhány gondosan megválogatott használati tárgy, rozzant hűtő, kidobott lámpa, egyebek. A jelenetsor kitüntetett pontján elfordul a színtér, a hátteret látjuk megelevenedni; a dialógok könnyedén csordogálnak egészen addig, míg a pár egyik tagja, Mészáros Sára Jennifere el nem jut valamiféle felháborodásig, dacos ellenállásig. A váltakozó felállásban zajló párbeszédek korunk divattémáit érintik, lelki kínokat, pánikbetegséget, fóbiákat, depressziót. Mindezek mögött pedig ott a masszív identitás- és jelenlétvesztés, a személyiség mozgásterének beszűkülése, az autonómia korlátozottsága.

Az egész előadást át- meg átszövi a szöveg finoman tünékeny lebegése; a reálszituációk könnyedén fordulnak át abszurdba, becketti, ionescói karakterű komédiába. Katona László Johnként, mint annyiszor, az elemelt, lebegtetett s rendre kifordított szituációk mesteri játékosának bizonyul. Sosem tudni, mikor mond vagy gondol valamit komolyan, jelenlétének, figyelő tekintetének kétértelműsége, apró gesztusainak dupla fenekű rajza kimeríthetetlen humorforrás. Scherer Bobja lakonikus, rövid tőmondatokban válaszolgat a dialógokban, miközben láthatóan nem csekély benső feszültségek hordozója. Mészáros Sára fiatalasszonya empatikus, aggódóan érzelmes, legalább olyan nyitottsággal fordul szomszédjai problémái felé, ahogy megoldani igyekszik partnere dilemmáit. Parti Nóra Ponyja kicsit karcos, nyegle, de ugyancsak empatikus figura; amilyen gyorsan kinyílik, ugyanolyan gyorsan be is tud zárulni.

Az előadás, akárcsak a színmű, a drámai kollíziók helyett inkább az életérzések, a pillanatnyi lelkiállapotok megjelenítésére koncentrál; paradox módon ez egyszerre erénye és fogyatékossága a játéknak. Upor László pompás fordítása kortársi beszédmódokról, élethelyzetekről tudósít. Több humort, némi iróniát elbírt volna még a jó ritmusú produkció, amely persze így sem több, s nem is kevesebb könnyed életképek sorozatánál, amelyből a néző egy-egy pillanatra a saját életére ismerhet. Az ott és az itt sokszor, sokféleképpen érintkezik.

Hol? Thália Színház, Arizona Stúdió
Mi? Will Eno: Jóéjt, szomszéd!
Kik? Szereplők: Scherer Péter, Mészáros Sára, Katona László, Parti Nóra
Fordította: Upor László. Díszlettervező: Cziegler Balázs. Jelmeztervező: Pirityi Emese. Dramaturg: Kiss Mónika. Rendezőasszisztens: Fábián Ilona. Világítástervező: Mervel Miklós. Rendező: Bérczes László

Facebook Comments