A formáció neve: Laboratorium Animae. Valóban laboratóriumszerűek a körülmények, a kezet kesztyűvel takaró fehér jelmezhez pedig azonnal hozzákapcsolhatjuk a kutatók képzetét, azokét, akik válaszokat keresnek, újra és újra megismétlik a kísérleteket, a próbát ellenpróbával igazolják.

A nagyravággyal nincs semmi baj. Sőt. Az élethez nagyon is kell. Muszáj próbára tenni magunkat, hogy kiderüljön, bírjuk-e. És az se baj, ha elbukunk. Bár e tárgykörben Samuel Beckett „Try again. Fail again. Fail better”-ének impaktfaktora magasabb, mint a „Mondottam, ember: Küzdj, és bízva bízzál!”-é, Madách itthon semmiképp nem panaszkodhat idézetszámok tekintetében, különösen ballagástájt. A drámai költemény színházi megvalósításait tekintve azonban a szerző már protestálhatna. Látszólag nem lenne oka panaszra, mert játsszák Az ember tragédiáját, a nemzetidráma-triász egyik darabjaként kirobbanthatatlanul ott a repertoáron, ám kevés bátor, koherens világképet megfogalmazó, kortársi olvasatú előadást őriz belőle a nézői emlékezet. (Pláne olyat, ami a középiskolás közönségnek nem kötelezőolvasmány-megúszásnak hat, hanem számára is releváns kérdéseket tesz fel.) Tegyük gyorsan hozzá: egyfajta szent tehén a kész mű, igen, amihez a többség nézői elvárásaként nem annyira a fenti: kortárs, stb. jelzők tapadnak. Mintha rendező nem vizsgálódhatna luciferi alapállásból, hogy az Ádám-közönségnek a történelem különböző létstratégiáit felmutassa, hanem kizárólag Úrként nyilatkoztathatná ki, didaxist sem nélkülözve, mi az egyetlen helyes út.

Fotók: Deim Balázs

Szóval a nagyravággyal tényleg nincs semmi baj. Pláne fiatalon. Olyankor az ember mindent tud, sőt, mindent jobban tud, nem akarja a járt utat, hévvel veti bele magát az ismeretlenbe, keresi az új formákat, amit tényleg nagyon kellenek, és kompromisszumokat elvető egészséges kivagyisággal áll oda, hogy lássuk, uramisten, mire megyünk ketten.

Álomszerű tárlatvezetést ígérnek az alkotók. Stílszerűen, hiszen múzeumban vagyunk. Úgy is indul a délután: egy mini Tragédia-kiállításon hangolódhatunk rá az előttünk álló órákra, színháztörténeti időutazásra indulhatunk, miközben a közel- és a régmúlt előadásainak álló- és mozgóképeit nézegetjük. Két vezetőt kapunk, egyikük (Nagyabonyi Emese) még fehérre festetlen arccal is olyan, mintha megelevenedett kőszobor lenne, másikuk (Béres Miklós) meg mintha egy 19. századi festményről lépett volna le. Elmondják a játékszabályt vagy, ha úgy tetszik, a produkcióhoz tartozó használati utasítást. Két kitűzőt is felajánlanak, Ádámok vagy Évák lehetünk.  Aminek egyébként az égvilágon semmi funkciója nem lesz.

Együtt vonulunk le a Ferenczy Múzeumi Centrum Barcsayról elnevezett termébe, ahol múzeumokban vagy vörös szőnyeges eseményeken használt elegáns kordon mögött ülnek a sokfelől, Kolozsvárról, a Vajdaságból, magyar kőszínházakból és független szcénából, a pályát épp csak kezdőkből és már néhány éves tapasztalattal rendelkezőkből összeverbuvált szabadcsapat tagjai (plusz hangfelvételről Hegedűs D. Géza mint az Úr szava). Mintha egy white partyra érkeznénk, ahol még az arcok is fehérre festettek. A maszk homogenizál és uniformizál, de amikor a későbbi színekben lemossák, a jelmezt különb-különb színes ruhákra cserélik (hogy aztán Londonra visszakerüljön az arcra a festék), a színészi egyéniséget akkor sem érzem, és nem azért, mert az érzékeim eltompultak.

A kordon tehát elzár, és klasszikus szemlélődővé teszi a nézőt. Éppen úgy, mint egy múzeumban. (A hely szelleme tehát működik!) A tér falai szintén vakítóan fehérek, néhány Madách-idézet olvasható rajtuk semleges tipográfiájú, fekete betűkkel. A formáció neve: Laboratorium Animae. Valóban laboratóriumszerűek a körülmények, a kezet kesztyűvel takaró fehér jelmezhez pedig azonnal hozzákapcsolhatjuk a kutatók képzetét, azokét, akik válaszokat keresnek, újra és újra megismétlik a kísérleteket, a próbát ellenpróbával igazolják. Madách Ádámjára tökéletesen illő leírás ez.

Ádámot és Évát váltva, és vannak színek, amikor többen is játsszák. Az indoklás mélyrétegeiben biztosan az emberi személyiség összetettségéről van szó, de Madách Ádámja és Évája ezekben a színekben semmiféle bonyolultságot vagy töredezettséget nem mutat. A keretszínekben és az eszkimó színben (itt csak Évánál) ez mindössze annyit jelent, hogy felosztódik a színészek közt a szöveg. A falanszterben az álruha csak-csak ad rá magyarázatot, hogy Lucifert és Ádámot ketten alakítják, de nem vagyok abban biztos, hogy az azonos színészre osztott Ádám és Lucifer, Lucifer és Tudós, illetve Ádám és Tudós nem okoz zavart az egyszeri nézőben. (Okozott, tapasztaltam. Teljesen elvesztették a fonalat a mellettem ülők, hogy ki kivé alakult át és miért.)

A Madáchhoz külsőre kissé hasonlító (s erre a hasonlóságra jelmezzel még rá is erősítenek) Béres Miklós lenne az állandóság ebben a zűrzavarban. Az egyik kordon mögött kis 19. századi enteriőr, lehet, hogy az író sztregovai dolgozószobája ihlette. Itt áll ő, aki mintha real time írná a drámai költeményt, a gondolat erejével előttünk teremtené meg karaktereit, magára Lucifert osztva. (Hogy aztán az űrben Ádámmá váljon. Mivel ez egy néma filmes bejátszás, amin csak az arcokat látjuk, a szöveget feliratként olvashatjuk, észre se vesszük, logikailag semmilyen zavart nem érzünk az erőben.) Egyszerre látunk bele az író fejének belsejébe, amint létrehozza művét, és követjük végig a bukott angyal munkálkodását, aki egyfajta Frankensteinként formálná az Úr ellenében a maga képére Ádámot. Ennyiben az előadás joggal kapcsolható a fölsőbb szinteken látható szürrealista kiállításhoz is.

Akad néhány szellemes geg a nettó hét és fél órányi játékidő alatt – már csak emiatt is becsúszik jó néhány erőltetett –, de helyzetek nem teremtődnek. Ezek a fiatalok becsülettel elmondják az összes Madách írta sort, még a szerzői utasításokat is. Teljesen mindegy, hogy suttognak, mikrofonba beszélnek vagy ismételgetik a sorokat, azok mögött nincs semmi. A mondatok nem válnak tükörré. Esélyük nincs, hogy eljussanak hozzánk. Egyszerűen nem kerül mögéjük tartalom. Még nem érzik a szöveg erejét, még nem értik a súlyosságát – hogy is értenék –, ám viszi őket a diákszínjátszós hév meg az önszuggesztió, első körös illusztráció szintjén maradó gesztusokkal.

Az élő zene, a zongora és a vonósnégyes elemel és szalonszerű intimitást, eleganciát kölcsönöz az előadásnak, ez utóbbit bizonyos jelmezek is erősítik. Ettől viszont még távolabb kerülünk az alapanyagtól, az esemény exkluzivitása, nem pedig inkluzivitása kap hangsúlyt. Ami elhangzik, kissé közhelyes, az Ave Mariától a Casta Diván át a Marseillaise-ig és tovább terjed, és egyáltalán nem üdítő, mivel a zenei pastiche vokálisan a társulat többségnek problémát okoz.

Az előadás rendezője, Sardar Tagirovsky azt mondja, a „mesteri módon konzervált múzeumi tétel” – milyen pontos definíció! –, azaz a Tragédia „egy letűnt korszak nyomait” hordozza, „melyekben saját korunkat is felismerhetjük”. A nagyravágy nem bűn. A méret nem lényeg. A hosszúság meg a teljesség önmagában nem érdem, ez a fajta ortodox konzervativizmus meg nem az új radikális. A 21. századi látogatók igényei a múzeumok elé is egészen más követelményeket támasztanak.

Hol? Ferenczy Múzeum, Szentendre
Mi? Madách Imre: Az ember tragédiája
Kik? Szereplők: Béres Miklós, Fekete Edda, Horváth Julianna, Mészáros Márton, Nagyabonyi Emese, Nagyhegyesi Zoltán, Szacsvai István, Tóth Szilvia Lilla, Verebes Andrea, Vincze Erika.
Dramaturg: Bíró Bence, Oláh Tamás. Zeneszerző: Bartók György. Zene: Monarchia Vonósnégyes, Bartók György. Filmrendező: Nagy Bianka. Operatőr: Tóth Márton. A rendező munkatársa, irodalmi munkatárs: Ernyei Bea. Rendezőasszisztens: Molnár Dávid Márk, Tóth Szilvia Lilla. Ügyelő: Révész Margit. Grafika: Erdélyi Sarolta Ágnes. Rendező: Sardar Tagirovsky

Facebook Comments