…aktív vagy passzív móddal állunk-e szemben, azaz ők akartak eltűnni, vagy mi tüntetjük el őket; érezzük a hiányukat, vagy azt sem tudjuk, hogy nincsenek.

Bécs, 2019. június 12. Tarr Béla Missing People című munkájának bemutató előtti vetítése a forgatáson résztvevő stábtagoknak, szociális munkásoknak és szereplőknek. Kíváncsi vagyok, hogy is állt össze egy nagy egésszé az a sok jelenet, aminek a felvételén részt vettem szociális munkásként: áprilisban az első nap kétszázötven, a másodikon százötven, a harmadik-negyedik nap pedig nagyjából húsz emberrel dolgoztunk. Ők – Bécsben élő, igazi hajléktalanok – vagy önállóan vagy a stáb által biztosított busszal érkeztek minden reggel a helyszínre. El sem tudom képzelni, hogy mi lett mindebből, pedig a helyszín, a kellékek, az emberek ismerősek, és a közös munka után már a filmes világ sem áll tőlem annyira távol – de még mindig a hajléktalanellátásban dolgozó szociális munkás szemével látok mindent. (Szerzőnk, Herczog Noémi cikkét Tarr Béla alkotásáról lást ITT – a szerk.)

Fotó: Nurith Wagner-Strauss

A terem úgy néz ki, mint a forgatás alatt: a földön színes konfettik, a térben magas asztalok piros terítővel, rajtuk feldöntött üvegek, félig teli (vagy félig üres) poharak, csikkek, tányérok: egy fogadás helyszíne, ahonnan az úri közönség már elment. Ismerős a piros függöny is, a forgatás helyszínének határvonala, emögött volt a pihenő, a tartalék dolgok, a várakozó emberek. A terem két oldalán fekete anyaggal letakart lépcsős sor fut végig, rajtuk a felvételekről jól ismert mankók, járókeretek, hálózsákok, kabátok – mindaz, amiről azt gondolhatjuk, egy hajléktalan „alapfelszerelése”.

Egyedül érkezem, de sokakat ismerek. Egy Bécsben dolgozó magyar szociális munkással az oldalt lévő vászonnal szemben ülünk le. Valahogy az egész programnak ad egy bájt, ahogy sorra érkeznek a vendégek, köztük az ügyfelek is. Örülök, hogy meghívták őket is, és hogy láthatják a végeredményt. Várunk, egyelőre nem tudjuk, mire. Majd kiderül, hogy egy bolgár bácsira, aki igazi egyéniség hajlott korával, fehér kötött sapkájával, kötéssel borított lábszáraival, papucsával és az elmaradhatatlan rollerével. Neki mindez nem a kosztüme, hanem a napi valósága. Nélküle nem lehet elkezdeni a vetítést, egyénisége mindvégig főszereplővé tette, egyértelmű, hogy itt kell lennie.

Elkezdődik a vetítés, először a függöny előtt leeresztett nagy vásznon. A kamera bejárja a teret, lassan, szinte minden pohárra kitekintve. Megszólal a zenei aláfestés, amit a forgatás alatt annyit hallottam, hogy talán sosem tudom kitörölni a fejemből. Az első részben a hajléktalan emberek jönnek be a térbe, szépen, lassan. Látom, ahogy a feltöltött sor előtt elmegy a kamera, meg-megállva az arcukon. A legtöbbjük ismerős, és pontosan tudom, melyiküknek volt nehéz egy helyben állni, melyikük sietett mindig előre, és melyikük vonult be szó nélkül a sokadik felvétel alkalmából is. Azt is tudom, melyiküknek mi az anyanyelve, sokaknak az élettörténetét is ismerem, hiszen sok időt töltöttünk együtt.

Az egyik jelenetben egy férfi fújja le magát ezüst festékkel, emlékszem, hogy elsőre megcsinálta tökéletesen. A festéket egyébként a citromos tusfürdő hozza le a legkönnyebben, és amikor elkísértem a személyzeti mosdóba ezt az embert, mosakodás közben elmesélte az életét. Ismerős a táncjelenet, a körbe-körbe futó arcok, a tűz, a bolgár férfi egyenletes tempójú, fáradhatatlan rollerezése, a sminkelős rész, és ahogy a kerekesszékes ember elhalad is a földön fekvő társai közt. Vannak olyan jelenetek, amiknek a felvételénél nem voltam benn, így teljesen új élmények is érnek: két nő táncol, az egyikük mosolyog, talán kicsit zavarban van, a másikuk mintha egyedül lenne, mintha át akarna törni a falon, felrúg egy sörös üveget, mások esznek egy asztal körül. Tudom, milyen jelenetek maradtak ki a filmből.

Szociális munkásként három jelenet válik nekem különösen fontossá. Egy pár beszélget, egymáshoz nagyon közel van az arcuk, és csókolóznak. Ismerem annyira az ügyfeleket, hogy sokat tudjak a köztük lévő intim kapcsolatokról, arról, hogy mennyire nem igaz a közvélekedés, miszerint a nők keresik és érzelmek nélkül is fenntartják a párkapcsolatokat, mert ez jelent számukra védelmet. Ez a két ember őszintén szereti egymást – a kamerán kívül is. Kicsit zavarba ejtő, hogy ilyen közel vannak hozzánk, egy átlagember talán sosem mutatja meg a kapcsolata ilyen mélységét közterületen. De ez egy fordított helyzet, hiszen ki van kinek az intim szférájában? Ha ez a jelenet az utcán játszódik – mint ahogy ez sokszor történni szokott –, akkor ők vannak szem előtt, vagy én vagyok az ő nagy nehezen kialakított személyes terükben? Sejtjük egyáltalán, hogy van módja két hajléktalannak együtt lenni? Az alkotás címe Eltűnt vagy Hiányzó emberekként fordítható, de talán lehetne Láthatatlan emberek is. Minden verziónál ott motoszkál bennem, hogy aktív vagy passzív móddal állunk-e szemben, azaz ők akartak eltűnni, vagy mi tüntetjük el őket; érezzük a hiányukat, vagy azt sem tudjuk, hogy nincsenek.

Egy másik jelenetben idősebb férfi fekszik arccal a földön, kezében fekete kukászsák. Körülötte emberek, csak a lábukat látjuk. A kamera körbemegy a férfin, a lábakon, az egyik remeg, ahogy a hozzá tartozó bot is. Megtámadták a földön fekvőt? A körbenállók voltak? Meghalt? Az elefántok állják körbe és gyászolják elhullott társukat. A férfin nincs cipő. Sokaknak talán az jut eszébe először hogy a körülötte állók leütötték, és még a cipőjét is elvették. Mert a hajléktalanok „ilyenek”. Én több ügyféllel is találkoztam már, akinek társa, ismerőse, barátja elhunyt: gyászolnak, mind gyászolnak. És nem bántják egymást: az életet sosem vennék el egymástól.

Egy férfi öltöztet egy játékbabát. Hatalmas kezében eltűnik a baba, az apró gombocskákat alig tudja begombolni. Talán az jut rögtön a kívülálló eszébe, hogy ő csak egy pedofil, bántalmazó, beteg ember lehet. De aztán látjuk, hogy a férfi szeme könnyes. A legtöbb hajléktalannak volt egy olyan élete, amiben a saját gyermeküket öltöztették, gondozták. A férfi nem beszél, de a szemében látszik, hogy ez most fáj, ez most megrázza, emlékezteti: hatalmas kezeibe vágyja vissza a saját pici gyerekét.

A vetítés közben egy férfi járkál a helységben. Kalap van rajta, rövid nadrág, póló és egyszer használatos, szállodában osztogatott papucs. Néha megáll, nézi a vásznat, néha elunja. Megy körbe a teremben. Egy idő után minden üveget megnéz, ha talál valamit, felhajtja, a poharakkal ugyanígy jár el. Aztán előremegy, egészen közel a nagy vászonhoz. A teremben lévők mind úgy látják a filmet, hogy egy felsőtest van benne. Senki nem hajtja el. Megunja ezt is, elindul a vörös szőnyegen hátra. Nem érdekli, amit lát. Elkószál a tekintetem a vászonról, őt nézem. Kilép a papucsából, mezítláb megy tovább, lassan. Felhangzik a Miatyánk, egy magyar nő mondja, magyarul. A férfi megáll, megfordul, térdre ereszkedik, leemeli a kalapját, és imádkozik a nővel. A nő szeme könnyes. Elhangzanak az imádság utolsó szavai, a férfi is mondja, összetett kézzel, ahogy imádkozni tanítanak bennünket, szépen, térdelve. A férfi hangosan áment mond, majd keresztet vet. Így marad egy darabig. Ő térdel, a vásznon pedig a nő könnyes arcát látjuk. Majd jön egy újabb jelenet, a férfi feláll, járkál tovább. Nem megrendezett reakció volt, hanem valami nagyon élő, természetes, tudom, hogy senki más nem látja majd rajtunk kívül.

A vetítés után elsötétül a terem, majd a reflektorok egy-egy kupacot világítanak meg a hálózsákokkal, járókeretekkel és egyéb kellékekkel. És nézőket is, akik így maguk válnak kivilágított kellékké, hiszen mit sem sejtve ilyen fókuszpontokba ültek. Miközben az ismerős kupacokat és a zavarban lévő megvilágított embereket nézem, arra gondolok, hogy aki végignézte a filmet, talán megért valamit abból, hogy ő is kerülhet ilyen helyzetbe, hogy bárkiből válhat haljéktalan vagy általában Eltűnt, Hiányzó ember. Mert én pontosan tudom, hogy a forgatás alatt ezeket a fókuszpontokat egy-egy szereplő foglalta el. És mindegy is: ki, hogy és miért került oda, ahol van, a hajléktalanság egy állapot, amiből nehéz kilépni.

A vetítés után kicsit még maradok. A pulthoz megyek, a kuponnal almalevet iszom. Egy nagyon kedves hölgy integet nekem, aki csak németül beszél, én pedig csak németül nem, de mozdulatok segítségével mindig értettük egymást. A kutyájáról kérdezem, akit mindig engedett megsimogatni. Boldog, hogy emlékszem a nevére. Közben a nagy vásznon arcokat látunk egymás után. Mind-mind ott voltak a forgatás alatt. Tudom a történeteiket, és szépnek látom őket. A fekete-fehér már-már szénrajzzá változtatja őket, de közben pislognak, ami biztos jele annak, hogy valóságosak, élők. Az előadás végén a láthatatlan emberek láthatóvá válnak, egyesével. Jó látni, milyen sokan jelennek meg így a vásznon. Kár, hogy mind ismét a láthatatlanságba süllyednek tíz perc múlva.

Hazafelé azon  gondolkodom, mások hogy látták a filmet. Hogy az egyes jeleneteknek vajon sikerült-e megmutatni valamit abból a láthatatlan világból, amit szociális munkásként látok? Vajon a nézők megerősítették önmagukban a sztereotípiákat? Hiszen több jelenetben is alkoholt fogyasztottak a szereplők, koszos volt a ruhájuk… Vagy látták azt a másik világot is, amiben az embernek egyetlen szatyorban van mindene, amiben a férfi apaságát gyászolja, és a sorstársak összefognak? Amiben gyermekként lehet rollerezni, és egy dal visszarepít a régi szép időkbe?

Facebook Comments