Ezekkel a talányokkal, kérdésekkel, dilemmákkal a grúz bemutató keveset törődik. Dimitri Khvtisiashvili rendezése nem az egyes szereplők érzelmeit, hanem a fiatalok érzéseinek heves, nemigen kontrollált, sokszor önmaguk számára sem tisztázott kavargását ábrázolja.

Alig néhány óra leforgása alatt két társulat is eljátszotta a Sok hűhó…-t Gyulán, a XV. Shakespeare Fesztiválon. Vagy legalábbis két előadás futott ezen a címen. A Tellabor Társulat táncszínházi bemutatója szerencsére nem kívánta a dráma történetét elmesélni. Mondhatnám, inkább a mű atmoszféráját adta vissza, de ez sem egészen pontos, hiszen az érzelmek és a hormonok tombolása, amelyet a Kulcsár Noémi koreografálta produkció hamvasan ifjú táncosai oly magával ragadó erővel, lendülettel és szuggesztivitással érzékítettek meg, számos más történetet is eszünkbe juttathat – és még a Shakespeare-drámák közül sem a Sok hűhó…-é ugrana be először. De az előadást nézve eszembe sem jutott ezen meditálni, annyira megkapó volt a fiatalok odaadása, a játék dinamizmusa, sokszínűsége.

Fotók: Kiss Zoltán

Akkor még nem tudtam, hogy az esti bemutató, a Nodar Dumbadze Professional State Youth Theatre hagyományos, drámai előadása is hasonló erényeket mutat majd, a Tellabor produkciójánál jóval több hiányérzetet keltve. Igaz, e hiányérzet jórészt a gyulai tradíciókból fakad. Mert ha elfelejtjük, hogy a Shakespeare-fesztiválra meghívott külföldi vendégjátékok eredeti rendezői víziók vagy legalábbis egy sajátos rendezői gondolkodás lenyomatai szoktak lenni, s emlékeztetjük magunkat arra, hogy a grúz bemutató szereplőinek többsége nem is olyan sokkal idősebb a Tellabor táncosainál, a társulat nevében pedig nyilvánvalóan nem véletlenül szerepel a „youth” szó, akkor a hiányérzet akár tova is tűnhet.

A játék kezdetén a stilizált térelemekkel szellősen dekorált térbe valósággal berobban a jórészt fiatal színészekből álló csapat, megszólal a mindvégig domináns zene, s az első perctől érezhető, hogy a lendület, a szerepformálások dinamikája fogja előre vinni az előadást. Dimitri Khvtisiashvili rendezését nem eredeti alkotói vízió vagy az egyes karakterek személyiségének mély pszichológiai elemzése működteti, hanem a koreográfia. És a koreográfia alatt nem csupán Gia Margania karakterekhez simuló, együttesen pedig atmoszférateremtő erejű mozgássorait értem, hanem a játék ritmusának precíz megtervezését (egyes szerepek és szituációk kiemelését, hatásossá tételét, a problematikusabb szálak és cselekménymozzanatok háttérbe szorítását, a gyors jelenetváltásokat, a jó tempót).

Tény, hogy a Sok hűhó…-t minden rendezői vízió nélkül is lehet ennél mélyebben, árnyaltabban színre vinni, de a Shakespeare-drámák jelentős részének örvendetes vonása, hogy sokféle kottából játszhatóak, és a kevésbé mély/eredeti/izgalmas, ám karakteres, következetesen és precízen megvalósított interpretációk is érvényessé és hatásossá válhatnak. A Sok hűhó semmiért Shakespeare érett, összetett komédiái közé tartozik, amely a mester több kedvenc vígjátéki motívuma és karaktere mellett súlyos, már-már tragédiába hajló elemeket is felvonultat. A két főszál egyike a makrancos szerelmesek egymásra találásának legteljesebb shakespeare-i kidolgozása, a másik egy a szerelem elárultatásának sötét cselszövéssel fűszerezett, egyes szereplők motivációit illetően több kérdést is felvető és ambivalensen értelmezhető története. S miközben ismerős komikus figurákkal találkozunk (Lasponya Shakespeare egyik legszórakoztatóbb és legkimunkáltabb nem hivatásos bolondja), az események középpontjában ott találjuk az egyik legtalányosabb shakespeare-i figurát, a látszólag teljesen passzív, valójában valamilyen formában szinte mindenért felelős Don Pedro herceget – az ő motivációinak felfejtése, meghatározása alighanem kulcskérdés minden olyan interpretáció esetében, amely pszichológiai alapon próbálja értelmezni az eseménysort. (Láthattunk már előadást, amely kegyetlen zsarnoknak láttatta, olyat is, amelyben cselekedeteit Hero iránti érzelmei motiválták, sőt, olyat is, melyben szerelmének tárgya nem a lány, hanem az ifjú gróf volt.)

Ezekkel a talányokkal, kérdésekkel, dilemmákkal a grúz bemutató keveset törődik. Dimitri Khvtisiashvili rendezése nem az egyes szereplők érzelmeit, hanem a fiatalok érzéseinek heves, nemigen kontrollált, sokszor önmaguk számára sem tisztázott kavargását ábrázolja. A háborúból érkező fiatal férfiak élvezni próbálják az életet: gátlás nélkül tréfálkoznak egymással, másokkal, és egyik-másik tréfa törvényszerűen durvábbra sikerül. A rendezés a tragédia lehetőségét is minimalizálja: Herót csak a Herceg és Claudio hihetik halottnak, a néző egy percig sem – így a játék a sötétebb tónusoktól mentes, hagyományos komédia szintjén marad. A szereplők indulatai néha ugyan hevesek, de több az ugratás, a móka, mint a túl komolyan vett, túlcsorduló szenvedély. S ezt az érzelmi-érzéki állapotot igen meggyőzően ábrázolja a zenére, a mozgásra, a kifejező gesztusokra nagyban támaszkodó előadás, főképp az ensemble jelenetekben, illetve a fiatal főurak egymással folytatott dialógusaiban.

Maga Don Pedro sem különösebben rejtélyes figura: ő a bandavezér, aki imád bohóckodni, kevés dolgot vesz komolyan, aki hagyja, hogy ugrassák, hátba vágják, de azért elvárja, hogy a többiek végül igazodjanak hozzá – a kritikus szituációkban pedig kimutatja a foga fehérjét. Ezt a kevéssé bonyolult szerepfelfogást viszont Nika Faikridze igen magas színvonalon, színesen és szuggesztíven valósítja meg – annak ellenére is ő áll az események középpontjában, hogy nem Don Pedro akarata határozza meg a történéseket. És a megkoreografáltsága mellett ez a másik kulcsa az előadás hatásának: az egyszerű alkotói elgondolást többnyire igazán színvonalas színészi alakítások töltik meg erővel, élettel.

A Herceg kezdetben egyívásúnak látszó két bizalmasát Giorgi Jikuridze és Nika Nanitashvili szép fokozatosan távolítják el egymástól. Giorgi Jikuridze Claudióként igen meggyőzően játssza a mindig a vezér kedvére tevő másodhegedűst, aki vélhetően keveset látott még a világból, és akit bűnének súlya megérint ugyan, de a szerencsés végkifejlet után nem sokkal alighanem elfelejti azt. Nika Nanitashvili Benedettója pedig a folyton tréfálkozó, komolyan venni látszólag semmit nem képes, érzései elől pózokba menekülő férfi vígjátéki sablonjából meggyőzően bontja ki az érzelmeit felvállaló, az igazságért barátaival is szembefordulni képes ember karakterét. A két női főszerepet talán éppen az enyhe alkati eltérések teszik izgalmassá: a Beatricét játszó Nino Shishiashvili inkább érződik naivának, mint a Herót adó Tamar Tskvitinidze – így Shishiashvili finoman érzékeltetheti, hogy Beatrice „makrancossága” csupán a szenvedélyt takargató álca, míg Tskvitinidze a szokottnál életrevalóbb, árnyalatnyival titokzatosabb Herót formálhat.

A többnyire korrekt alakítást nyújtó mellékszereplők karából a társainál több generációval idősebb Davit Khakhidze emelkedik ki, aki a többiek kortársi öltözetével szemben régies szabású ruhát viselve, minden túlzástól óvakodva játssza Lasponyát, illetve a Lasponyát alakító dilettáns színészt. Merthogy az előadás egyetlen markánsabb ötlete szerint a darabot egy színésztrupp adja elő, amelynek tagjai néha veszekednek kicsit a szerepeken, néha reflektálnak egymás teljesítményére. Lasponya szerepét viszont a társulatvezető nem színészre, hanem a szponzor apjára bízza, ami eleinte kisebb felzúdulást vált ki, ám a játék során a színészek igyekeznek mindent megtenni a „kolléga” sikere érdekében.  Ez az ötlet is jól illusztrálja az előadás hatásmechanizmusát: távolról sem eredeti, de következetesen kidolgozott, így nem marad meg a gyenge poén szintjén, a megvalósítása pedig elkerüli a harsányság kínálkozó csapdáit; Khakhidze képes egyszerre, mulatságosan és elegánsan eljátszani a shakespeare-i figurát és a műkedvelő színész karaktersablonját. És a „szponzor apjához” hasonlóan a grúz társulat is célt ér, köszönhetően a mindent átható erőnek, energiának és lendületnek; a játék fiatalokról, fiataloknak, fiataloktól fiatalosan és hitelesen szól.

Mi? William Shakespeare: Sok hűhó semmiért
Hol? Nodar Dumbadze Professional Youth Theater Tbilisi Gyula, XV. Shakespeare Fesztivál
Kik? Szereplők: Nika Nanitashvili, Nino Shishiashvili, Giorgi Jikuridze, Tamar Tskvitinidze, Irakli Gogoladze, Nika Faikridze, Vano Dugladze, Nino Mamulashvili , Davit Khahidze, Vachtang Nozadze, Giorgi Shavgulidze, Shalva Antelava, Tamar Tkemaladze, Irakli Gogoladze.
Díszlet: Lomgul Murusidze. Zene: Zurab Gagloshvili. Koreográfus: Gia Margania. Rendező: Dimitri Khvtisiashvili.

Facebook Comments