Hegymegi Máté, Pass Andrea, Szenteczki Zita és Kovács D. Dániel előadása a mesék világát olvasztotta egybe a természettel, míg Boross Martin és a STEREO AKT produkciója az Európai Unió magától értetődő értékeiről való gondolkodás lehetőségét kínálta fel a résztvevőknek.

Az idei Bánkitó Fesztivál középpontjában a – társadalmi, színházi, zenei, emberi, szellemi, fizikai, stb.) – buborékok és e buborékok kipukkasztásának lehetőségei álltak: hogy legalább a fesztivál idején ne koncentráljunk arra, ami külön buborékokba választ szét minket. Hogy lépjünk ki a komfortzónánkból, és ne féljünk közös élményeket szerezni másokkal, hogy merjük tágítani zenei, színházi és mindenféle ízlésünk határait. Az általam ott töltött két nap alapján úgy tűnik, a fesztivál üzenete nagyon is átment a résztvevők, a fellépők és a fesztiválozók számára egyaránt. Más kérdés, hogy a Bánkitó Fesztiválra – remélhetőleg − eddig és talán ezután sem a buborékjukban hermetikusan elzárt fiatalok és idősebbek jártak és járnak.

Az általam látott két előadás is „buborékpukkasztónak” bizonyult. Hegymegi Máté, Pass Andrea, Szenteczki Zita és Kovács D. Dániel előadása a mesék világát olvasztotta egybe a természettel, míg Boross Martin és a STEREO AKT produkciója az Európai Unió magától értetődő értékeiről való gondolkodás lehetőségét kínálta fel a résztvevőknek.

Gyermekké tettek minket

Tizenegy színész és négy rendező kb. egy héttel a fesztivál előtt lementek a Bánki-tóra, hogy egymásból és a helyszínből inspirálódva létrehozzanak egy előadást. Így született meg Hegymegi Máté, Kovács D. Dániel, Szenteczki Zita és Pass Andrea rendezésében a Mítosz manufaktúra, amely egyben az alakulófélben lévő csapat első közös munkája is. Az előadás helyszínéül szolgáló nagyréten, Kovács D. Dániel bevezetője, instrukciói és a zseblámpák átvétele után lépünk be a Birodalomba. Így máris közösséggé, egyben az előadás világítóivá válunk. Ugyanis csak annyit látunk a mesékből és mítoszokból ismert jelenetekből felépült előadásból, amennyit együtt megvilágítunk. Ily módon kellemesen kísérteties, gyermekien izgalmas atmoszférát teremtünk magunknak és a produkciónak.

Fotók: Szemerey Bence

Ahogyan a Terhes Sándor, Hajduk Károly, Egger Géza és Tóth Zsófi által megtestesített kikiáltók tiszteletteljes, de könyörtelen megfogalmazásából megtudjuk, a Birodalomból szerencsére eltávolítottak minden tündérmesei figurát, mert ugye, ki az a barom a közönség soraiból, aki még hallgat néha ilyenfajta badarságokat?! A kérdésre bátortalanul teszik fel a kezüket páran a közönségből. A kissé protokolláris jelenet fegyelmezettségét Lengyel Benjámin enyhíti a néha ellenforradalminak ható bekiáltásaival, ugyanakkor ellenpontként folyton ott járőrözik,figyel az aggódó arckifejezést vágó Vilmányi Benett.

Kiderül, hogy néhány mesefigura még mindig maradt a Birodalom területén, és a teljes likvidálásuk előtt még megtekinthetjük őket. A szénabálákkal körbevett TM-ben, azaz Tündérek és Manók rezervátumában anderseni, távol-keleti, perzsa, ismert és kevéssé ismert mesék és mítoszok szereplőit látjuk, ahogyan próbálják elmesélni elő- vagy utó-, esetleg háttértörténetüket. Mi pedig izgatottan, lámpánkat ide-oda mozgatva nézzük, ahogyan Hüvelyk Matyi keresi az időközben hazugsággal megvádolt és bíróság elé állított anyukáját, vagy ahogyan az államtitkárrá előlépett török császár megtagadja a kiskakastól a gyémánt félkrajcárját. A minimális kellékhasználatnak és a bozótossal körbevett, holdsütötte rét sejtelmességének köszönhetően épp a legfontosabb mesei kellék indul be: tudniillik, a fantáziánk.

Őszinte, már-már katartikus Vilmányi letargikus bohóca. Barna Lilla magát egykönnyen nem adó, szilárdan törékeny perzsa lánya emlékezetes alakítás. De nem feledkezhetünk meg a virtuóz Kárpáti Pálról, az egyszerre drámai és humoros Piti Emőkéről, a megkapóan lágy Pető Katáról vagy a csibészes Kurta Nikéről. A sűrű növényzetből, a szénabálák mögül vagy a nézők közül előbukkanó színészek játékán érződik a mesélés öröme, ahogyan a közönségen is a mesehallgatás odaadó figyelme.

Pukkadjon ki a buborék felnőtt és gyerek között is! Erről is szól az utolsó jelenetek egyike, amikor a brémai muzsikusok saját magukat különböző hangszereken kísérve azt éneklik üvöltve, hogy gyerekek akarnak lenni, gyerekek akarnak maradni. És hiába hallgattatja el őket Terhes durván, és hiába kapcsoltatja le zseblámpáinkat. A gyerekek és mítoszok tudják csak igazán, amit Szabó Lőrinc versében Buddha mond (többek között) Piti hatásos és energikus (igaz, telefonról felolvasott) előadásában:

„És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság […]”

A frissen összejött csapat mítoszokat alakított át azért, hogy megalkothassák saját induló meséjüket, eredetmondájukat. Az általuk feldolgozott, különböző kultúrákból származó történetekben az a közös, hogy kíméletlen őszinteséggel, megalkuvás nélkül beszélnek az életről és a világ rendjéről – hiszen a mítoszok, mesék mindig is útmutatókként szolgáltak az emberiség fejlődésével, eredetével, miheztartásával kapcsolatos kérdésekben. A frissen alakult csapat előadása érthetően, játékos formában, gyermeki, nyers őszinteséggel beszél a világról úgy, ahogyan ők látják – a színház segítségével.

Európa az európaiaké

A STEREO AKT munkáit a közös ügyekért való felelősségvállalás és az aktív állampolgári jelenlét kérdéskörének feszegetése, új szempontok alapján való megközelítése jellemzi – nincs ez másként az először Németországban debütált részvételi színházi előadásuk, a European Freaks esetében sem. Boross Martin rendező és alkotótársai abból a felvetésből indultak ki, mi lenne, ha az Európai Unió jelenlegi helyzetéről az állampolgárokat kérdeznék meg a politikusok helyett. A European Freaks valójában egy színházi-kutatási projekt, amelynek magyar nyelvű változatát először itt, a fesztiválon mutatták be.

Fotó: Marko Knab

A színészek felolvasásában elhangzó uniós hírek hangfelvételére vonulunk be. Stephan Potengowski díszlete olyan, mintha egy konferenciaterembe csöppentünk volna. És valóban: a kék-fehér-sárga színű, Raissa Kankelfitz által tervezett kosztümökben rendelkezésünkre álló euro-humanoid robotok egy konferenciára, pontosabban egy velünk és egy fókuszcsoporttal elvégzendő közös kutatásra hívnak meg bennünket. A fókusz csoport tagjai javarészt Bánkon élő civilek, akik előző nap részt vettek egy a feladatokra felkészítő workshopon: a kutatást moderáló, olykor beakadó, hibásan reagáló vagy programhibás robotok tényleg az átlagos európaiak véleményére kíváncsiak. De kik is az átlagos európaiak? Mi is az az európai identitás? A fókuszcsoporttal és a közönséggel történő interaktív részeket összekötő, megkoreografált és fizikailag intenzív színházi jelenetek főleg ezekre a kérdésekre összpontosítanak.

Érzékszerveink, valamint intellektusunk is aktív szerepet kap a különböző jelenetek során. Az élő kamerás felvételeket és vizuális vetítést is tartalmazó előadásban különböző számadatokat látunk az átlagos európairól, miközben a robotok catwalk-szerűen vonulnak fel a fehér páston. Egy másik jelenetben ezek a robotok háztartásbeli feladatokat látnak el, mint a „jó európaiak zöme”. Ily módon az euro-humanoidok egyszerre válnak minket reprezentáló, (ön)ironikus gesztusokká, ugyanakkor folytonos rendszerhibájuk miatt a technológia és a robotika fejlődésének fricskáivá is. Jelzésértékű az is, hogy legtöbbször csak az előre beprogramozott válaszokat és reakciókat adják a fókuszcsoport tagjainak mondataira.

A darab egyik fontos momentuma, amikor a színészek jelmeze alatt vezetett, világító vezetékszerűség bekapcsolásával betekintünk a humanoidok rémálmaiba, melyek vizuálisan is megjelennek a hátul kifeszített vásznon a grafikus-animátornak, Ásmány Zoltánnak köszönhetően. Ezek szerint robotként élt hétköznapjaink során mégiscsak elhatolnak hozzánk a külvilágból érkező ingerek és információk, legalább álmainkban. Vagy annyira fejlett már a technológia, ugye, hogy egy robot is képes álmodni. Méghozzá rémeket.

Fotó: Boross Martin

Az előadás „főszereplői” valójában az önmagukat a nyilvánosság elé táró fókuszcsoport tagjai, akik elgondolkodhatnak, sőt, dönthetnek arról (is), hogy megváltoztassák-e az Európai Uniót reprezentáló attribútumokat. Vagy megjósolhatják az Unió jövőjét. A közönség pedig új mottókat, kiáltvány-szerű mondatokat fogalmazhat meg. Mindeközben a robotok félmeztelenül, köredzés formájában, különböző szlogeneket kiabálva mozognak. Színpadon a cselekvő robotok, a széken pedig a fizikailag passzív alkotók. Van ebben valami bizarr.

Borsos Luca euro-humanoidja egyszerre emberszerű és vérfagyasztóan robotikus, mozgásban és hanglejtésben egyaránt. Julia Jakubowska Suzija természetellenesen kedves, túl gyorsra programozott és állandóan mozog. A két fiú ugyanakkor sokkal emberszerűbb: Göndör László mimikája és fejmozgása nyomokban tartalmaz robotot, ahogyan a hangulatingadozással küszködő, igen okos Vass Imre színpadi jelenléte is. Mindehhez az elektronikus zene és a géphangok egyvelege is biztosítja az elszemélytelenedés atmoszféráját.

Az Unióhoz tartozó fogalmak buborékjai pukkadnak ki Boross rendezése során. Például amikor a fókuszcsoport egy kattintással delfinekké változtathatja az EU zászlóján levő tizenkét csillagot. Vagy amikor tarott kártyák segítségével és azok értelmezésével megjósolja az unió jövőjét.

Az uniós hírek szalagcímei újra elhangzanak, mi pedig kivonulhatunk azzal a tudattal, hogy eleget tettünk európai állampolgári kötelességünknek. Pedig dehogy elég ez! Az (el)gondolkodás, az egymáshoz intézett mondatfoszlányok sora csupán a kezdet. Jó lenne, ha az átlagos európaiak tényleg beszélgetnének egymással – ezekről a témákról vagy úgy egyáltalán.

Facebook Comments