Kolozsi László: Wagner digitálisan felújítva

Budapesti Wagner-napok, Müpa
2019-08-21

Látszólag nem sokat változott a bemutató óta a budapesti Wagner-napok legfontosabb előadása, a Ring. A rendező ugyanaz: Hartmut Schörghofer, és most is Fischer Ádám állt a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának élén. A színpadkép is hasonló: egy negyvenöt fokos szögben megdöntött rámpa fölött és mellett állnak a szereplők. Ám mögöttük, a LED falon, már nem ugyanazokat a képeket látjuk, mint az első alkalommal. Az efféle, aprónak tűnő változásoknak köszönhetően egy egészen más előadást láthatott a közönség most: a rendezés – a korábbihoz képest – sokkal jobban áttolódott a mitológiába. 

Kétségtelen, hogy az elmúlt időszakban a kultúrafogyasztó európai – egy megbízhatóan magas jövedelemmel rendelkező réteg – számára valóban legalább annyira fontossá vált a Wagner-napok, mint Bayreuth meglátogatása. Kiss Imre, a Müpa egykori, első vezetője éppen azért támogatta Fischer Ádám ötletét (hogy négy egymást követő napon adják elő a teljes Ringet), mert tudta, hogy ez az előadás prémium közönséget vonz be,  rangot és egyediséget ad az intézménynek. (És az sem volt számára szempont, hogy akkoriban a Magyar Állami Operaház is rendesen működött még. Azóta az Opera mint játszóhely is kiesett, és azt sem túlzás kijelenteni, hogy történetének legrosszabb korszakát éli meg – tehát ma még inkább van létjogosultsága egy Müpa-Ringnek.)

A Rajna kincse. © Posztós János, Müpa

Ám az is kétségtelen, hogy Bayreuth-tal nem tud a Müpa versenyre kelni. Egyrészt valóban Bayreuthba kell zarándokolni ahhoz, hogy Wagner tetralógiáját a maga teljességében megismerjük, másrészt a Müpa nem alkalmas színházi teret igénylő ötletek kivitelezésére. Nincs helye nagyobb díszletcseréknek, nem tudnak a játszók a függöny mögé, a háttérbe elbújni, kimenni, a színváltozások során jobbára csak arra van lehetőségük, hogy leüljenek. Vagyis a szereplők elhelyezését csak – háttámlás, fekete – székekkel lehet megoldani, amitől nagyon nem színházivá válik a tér, és ami erősen beszűkíti egy rendező lehetőségeit. Láthattunk egyébként arra példát (Trisztán és Izolda, A bolygó hollandi), hogy a tehetséges rendező könnyedén átlépi ezeket az akadályokat, és színházilag még fel is használja azt, ami kényelmetlenné teszi az előadást, de – és szögezzük le, ez nem feltétlenül baj – Hartmut Schörghofer nem rendelkezik olyan fantáziával, mint a Parditka–Szemerédi páros vagy Kovalik Balázs.

Hartmut Schörghofer Ringje egy jól funkcionáló, illusztratív, a zenét és az énekeseket a messzemenőkig szolgáló, őket kínos vagy számukra szokatlan helyzetbe nem hozó előadás – ahogy Fodor Géza írta annak idején, szerintem némi bíráló éllel is, nem az újdonság akarása mozgatta őt, hanem az alkotóhoz, az alkotáshoz való hűség. Ennek a Ringnek a terében –­ Schörghofer nem mellékesen díszlettervező – a szereplők kényelmesen megtalálhatják a helyüket, nem feszengenek. A rendező akarata már csak azért is nehezebben tud érvényesülni, mert a Wagner-napok Ringje váltott előadókkal fut. Vannak ugyan olyan manírok, beállítások, melyek  ismétlődnek, de olyasfajta énekes betanításról, mint mondjuk Kovalik esetében, nem beszélhetünk.

A walkür. © Csibi Szilvia, Müpa

Különösen a korábbi előadások gegei élnek tovább. Illetve megfigyelhető, hogy azok, akik már korábban is szerepeltek a Fischer nevéhez köthető Ringben, hogyan ismétlik meg bevált, a szerephez fogódzót adó, biztonságot jelentő gesztusaikat. Jó példa erre azon magyarok alakítása, akik már többször is feltűntek egy szerepben. Az egyre magabiztosabb Kálmán Péter például nagyszerű Alberich. Termetét tekintve csak komikus állítás lehet, hogy ő gonosz törpe, és erre rá is játszva egy nagyon szánalmas, kicsinyes alakot formál a karakterből. Ugyanakkor, mivel Kálmán nagy formátumú hang tulajdonosa, hatalmas elánnal énekel, így azt is eléri, hogy ne egy nímandnak lássuk, és még sajnáljuk is őt.

Azonban ez a nagyszerű alakítás nem illeszkedik az egészbe – és ez Schörghofer rendezésének, különösen ennek a mostani változatnak a rákfenéje. A 2008-as előadáshoz képest számos elem átalakult, elsősorban a jelmezek és a háttérképek, a LED falon megjelenő, vetített elemek. A korábbi változatban ugyanis megjelent a hétköznapi: Schörghofer napjainkhoz, napjaink valóságához is kötötte Ringjét. Nem emlékszem, sajnos, minden előadásra pontosan, de úgy rémlik, 2019-ig például A walkür első felvonásában Sieglinde és Siegmund szerelmének alakulását követve egy szobabelsőt láttunk, egy társasházi lakást, egy nőt az ágyon, mellette lelkiismeret-furdalással küszködő, járkáló férft. Ezeket a hétköznapi zsánerjeleneteket, melyek a modern, mai élethez vezették vissza a konfliktusokat, a Supermodern Filmstúdió alkotói (Fazakas Péter rendező és Bederna László producer) alpesi tájképekkel váltották ki. Vagyis az imígyen megváltozott rendezés áttolta Schörghofer alkotását a mitologikus szférába, és kevesebbet mutatott meg abból, hogy Wagner a polgári életforma kritikusaként is értelmezhető, hogy ez a dráma nem csupán mitologikus, de eleven emberi dráma is: férfi és nő konfliktusa, élethelyzetei legalább annyira megjelennek benne, mint apa és lánya kibékíthetetlen ellentéte.

Siegfried. © Kotschy Gábor, Müpa

Ezért állítom, hogy – bár örömteli, hogy az SD-ben készült képeket nagyon jó minőségű, sokkal hatásosabb 4K képekre cserélték – ez a mostani rendezés nem csak hogy nagyon különbözik a 2008-astól, de nem is ugyanolyan minőségű. Csak egy jelenetet kiemelve, hol sínyli meg a változásokat az előadás: bár Johan Botha Wotan- és Evelyn Herlitzius Brünnhilde-alakításával négy évvel ezelőtt nem voltam teljesen elégedett, hangjukat e szerephez vagy már túlérettnek vagy nem elég erősnek éreztem, kettősük, apa-lánya kettőse A walkürben mégis működött, és hozzájárult ahhoz, hogy két évvel később James Rutherford és Iréne Theorin duettje ugyanebben a színben a Wagner-napok egyik legcsodálatosabb epizódja legyen. E színben ugyanis nem csupán egy mitológiai történetet láthattunk, hanem egy igazi, megejtő drámát: az apa szíve szerint engedne már lázadó lánya kérésének, nem szívesen büntetné meg, de erősebb benne a méltóságát őrizni kívánó Isten, a tiszteletreméltósága látszatából nem engedő háziúr, mint az apa. A büntetés, amit kiszab, rendkívül modern: hiszen azt mondja lányának, hogy legyen büntetésből egy férfi kiszolgálója, egy átlagos, gyerekkel a suliba rohangáló, minden napra remek ebédet rittyentő nő. És az is megjelent ebben a jelenetben, mennyire tisztában van lánya adottságaival, és hogy Wotan mennyire becsüli Brünnhildét, hogy a szeretet azt is jelenti: tudjuk, mivel tudnánk igazán ártani a másiknak, és mégsem tesszük. Ez fejlődött aztán egy olyan jelenetté Iréne Theorin jóvoltából, ami egyszerre játszódhatott volna a családi villa amerikai konyhás nappalijában és fenn az alpesi csúcsokon. A 2019-es előadásban Catherine Foster nem szólalt meg olyan őserővel, mint Theorin, a hangja, különösen Az istenek alkonyában, a felső kvartban mintha nem szólt volna olyan tisztán. Ettől függetlenül Brünnhilde-alakítása nagyszerű volt, a fent említett jelenet mégis majdnem unalomba fulladt. Veszekedésnek tűnt egy Alpes-gigantposzter előtt, nem drámai ütközetnek. És ez nem elsősorban az énekeseknek, hanem a mitológiába áttolt rendezésnek is köszönhető.

Istenek alkonya. © Hirling Bálint, Müpa

Tulajdonképpen minden apróbb és nagyobb változás, beleértve a koreográfiát, a mitológiai szálat erősítette fel: a rúnák megjelenése, a rúnákból kifolyó vér, a négy elem erőteljesebb hangsúlyozása, a sok tűz és a kissé koszos folyó (a Duna alakította a Rajnát), a rajnai sellők csini, kis strassz-pikkelyekkel kirakott harisnyája, a nibelungok békaemberformává alakulása. A gibichungok menedzservilága helyett hegyeket láttunk, formás csúcsokat. És a jobb minőségű képek miatt az olyan, az eredeti verzióból maradt jelenetek, mint a rajzolt sárkány, most sutábbnak hatottak.

Azok közül, akik még nem énekeltek korábban a Wagner-napokon, kiemelkedett a Siegmundot alakító, ausztrál Stuart Skelton fényes, szárnyaló tenorjával. Oldalán Camilla Nylund makulátlanul, ám kissé érdektelenül énekelt. A két szerepben is feltűnő Albert Pesendorfer inkább Hundingként állt helyt, mint Az istenek alkonya Hagenjaként, Allison Oakes a Siegfriedben Brünnhildeként lépett elénk, nagy hang és a szerephez kellő kitartás birtokosának mutatkozva. Megannyi remek hang, megannyi nem összetartozónak tetsző alakítás. Kíváncsian várjuk, hogy mi lesz akkor, amikor ebbe a rendezésbe tér vissza jövőre Iréne Theorin.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.