Még két órája sem vagyok Szegeden, de már bekötött szemmel kell futnom katonák elől, akik lelőtték az apámat. Erősen kezdődik az első Thealterem. Bár nem kerültem többet olyan szélsőséges helyzetbe, mint a bOdyssey Escape című előadásán, az izgalmak megmaradnak. Mert ami az idén 29 éves Thealter fesztiválon töltött három napom alatt történt, az soha nem jó vagy rossz volt, hanem valamilyen, olyasmi, amit nem lehet vélemény nélkül hagyni. És azt hiszem, jelenleg semmit se értékelek ennél jobban.

A bOdyssey project Escape-jének elején családokra osztanak minket, majd egy-egy látó kísérővel kiegészülve, bekötött szemmel kell menekülnünk Pirezisztánból a sose látott Westlandig határőrökön, embercsempészeken, kerítésen és jóindulatúan rasszista civil segítőkön keresztül. Nem véletlen, hogy az utazás toposza van legerősebben kihangsúlyozva, talán ehhez tud az egyszeri, európai jólétben élő néző legkönnyebben csatlakozni (Mundruczó menekültekkel foglalkozó Winterreise rendezése is erre az ötletre épült). A folyamatos úton levés mellett a védtelenség a legerősebb motívuma az előadásnak, mert bár képtelenség átadni a menekültek kiszolgáltatottságát, a vakság elemi erővel hat.

Escape. Fotók: thealterphoto2019

Az előadás fő tétje azonban az, hogy mennyire kapunk kárpótlást kiszolgáltatottságunkért, hogy valóban résztvevőké válunk-e, és nem csak a döntés lehetőségének illúziójával gazdagodunk. Ez természetesen a személyes segítőkön is múlik, hisz velük állunk folyamatosan kapcsolatban, és a fő cselekmény vázlatából ők dolgozzák ki a történetet egy-egy „család” számára. Nekem szerencsém volt: például amikor a darabbeli testvérem kijelentette, hogy nem hajlandó beszállni az embercsempészek furgonjába, a kísérőnk félrevont minket, és addig nem mentünk tovább, amíg meg nem győztem a társamat. Ám a döntés lehetősége nem érvényesült mindig: egy lány olyan hatékonyan akart kiszabadulni a furgonból, hogy majdnem megelőzte a történet szerint segítségünkre érkező civileket, és ekkor leállították. A valódi részvétel tehát nem sikerült, mégis zsigeri élménnyel távozhattunk az előadásról.

A különleges térkezelés a FAQ Színház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem A per c. előadását is jellemezte: Josef K.-t a színpadról az előcsarnokon át a nézőtérig követjük. Tárnoki Márk rendezésében az amúgy is mozaikos történet még inkább szétszabdalódik, a visszatérő motívumok jelentősége erősödik meg az érthető történetmeséléssel szemben. Inkább mi, nézők helyezkedünk bele a történet valóságába és idejébe, mintsem fordítva, Josef K.-tól meg is kapjuk, hogy kukkolók vagyunk. A filmes világot behozó sárgás fény ugyancsak a történet múltba helyezésének lehetőségét erősíti. Ez azonban nem következetes, az előadás befejezése ellentmondd ennek a narratívának, elhagyja a kafkai világot. Az Orbán Borbála által mondott záró monológ rendszerbírálata – bár a szöveg egy 16. századi filozófushoz köthető – erősen aktualizál; a közönség pedig a meglehetősen fenyegető konyhakést kezében tartó Messaoudi Emina mellett hagyhatja el a nézőteret.

A per

A főszerepet – színműs előadásoktól megszokott módon – többen játsszák, a váltások minden esetben logikusak és pontosak. Ugyanez igaz az alakításokra: a hat színész játékából egyszerre rajzolódik ki egy nyugtalanító embertömeg, de mindenki visz a szerepeibe valamiféle állandóságot, Georgita Máté Dezső például mindig szexualizált, György Zoltán Dávid szorongó, széttöredezett és valahol mégis egységes individuum. És hát nem lehet kihagyni a női karakterek pozícióját se: az összes nő gyorsan vagy lassan K. szeretőjévé válik, hasonló topjuk által egységesülnek: ők még az egyre lejjebb csúszó K.-hoz képest is alárendelt szerepben vannak. Ez a szál az idén női témákkal hangsúlyosan foglalkozó Thealter kontextusában még jobban megerősödik.

Míg az eddigi előadások a közéletre fókuszáltak, míg a későbbiekben a magánéleti tapasztalatok kerültek előtérbe. Ez a két dolog azonban csak látszólag áll szemben egymással, hisz a személyes problémákat nem lehet leválasztani a  strukturális tényezőkről. Igyekszem nem elhasználni ezt a mondatot, de hát egyszerűen túl pontosan fogalmaz: Ami a legmélyebben személyes, az egyben a legáltalánosabb is.[1]

AfterEverAfter

Apropó, ha már felmerültek a női témák: az AfterEverAfter című, Imre Zoltán programos előadásban is erősen tematizálódnak a genderszerepek. Az két táncos, Oberfrank Réka és Horváth Nóra két, egymással párhuzamosan haladó kollázst mutat be a női sorsokról. Szexualizálás és ingyen reproduktív munka: valójában ezzel a két fogalommal össze is foglalható a jelenlegi társadalmunkban kialakult elvárás a nők irányába. De az alkotók még erről a nyomasztó témáról is tudnak humorral beszélni: itt szó szerint szétrázódnak a szépségipar természetellenes pózai, de az erotikus önsodrófázásnál is kevés viccesebb dolgot láttam magyar színpadon.

Beat

Aznap este egy másik Imre Zoltán programos előadást is láthatunk, a Horváth Nóra és Ivanov Gábor által Porteleki Áron zenéjére előadott, friss Lábán Rudolf díjas Beatet. Két ember keresi egymást az előadás elejétől fogva, és nem kérdés, hogy meg is találják egymást évtizedek táncain keresztül. A jól ismert formákon keresztül – mert kinek kellene bemutatni a twerket vagy a csárdást – alakul a ritmus, felcserélődnek a tradíció által diktált szerepek, hogy az egész egy házibulikról meghatóan ismerős, bénácska lassúzásba csúcsosodjon ki. És csak slusszpoén, hogy Ivanov Gábor „Parental Advisory Explicit Content” feliratú, azaz a megtekintést csak szülői felügyelet mellett ajánló pólóban táncol.

As Long As Holding Hands

Az As Long As Holding Hands ugyancsak egy párkapcsolatban rejlő variációkkal foglalkozik. Szerencsétlen eset történt az előadást megelőzően: a duó nő tagja, Tereza Ondrová lesérült, helyére Lukáš Záhorák ugrott be, így végül két férfi viszonyát láthattuk. Ám ez semmin sem változtatott: a szerelem ugyanaz, a heteronormativitás pedig a meleg párkapcsolatokban ugyanúgy megtalálható. Viszont mi sem áll távolabb az előadástól, mint egy szép szerelmi történet. Egymással és magukkal küzdenek a felek, összeverődnek a testek, még a csók is fullasztó és önfelszámoló, hisz percekig egymás szájából lélegeznek. Az előadás nagy részében nincs zene, így csak még hallhatóbbá válnak a szenvedés, a fáradás jelei. A meglepően felszabadító őszinteség azonban egy idő után nem viszi el a hátán az estét, az előadás monotonná válik, a jelenetek ad hoc módon követeznek egymás után.

99,6%

A kolozsvári Reactor 99,6% című, friss Halász Péter díjas, román-magyar együttélésről szóló előadása azért radikális, mert alapjaiban kérdőjelezi meg a status quót. No de senki se gondoljon itt polgárpukkasztásra, épp ellenkezőleg, az előadás radikalitása épp abban rejlik, hogy  felismeri: ő is az általa kritizált rendszerben létezik. Az önreflexió nem sokat ér, ha nem követi valódi változás, ha hierarchikus alkotói folyamaton keresztül van megfogalmazva a szolidaritás eszménye. A demokratikus, horizontális alkotásra való törekvés már azelőtt egyedivé teszi az előadást, hogy az elkezdődne.[2]

 A 99,6% azért is radikális, mert egy több szempontból terhelt téma kapcsán nem csak a toleránsokkal szemben toleráns: mély rokonszenvet ébresztő jelenet, amikor a szereplők egy láthatatlan, elnyomó alakhoz beszélnek, ám a monológok végül a „nem vagyok jobb nálad” fordulattal zárulnak. Így a szolidaritás nem csak egy annak hiányában a másiknak felróható jóemberkedő képesség lesz, hanem valódi szándék. Végletekig intim előadást láttunk, személyes történetekre építve. Mivel a színészek felváltva beszélnek románul és magyarul, illetve körbeüljük a színpadot, minden nézőhöz más előadás jut el. Kicsit olyan, mint a Thealter: úgy izgalmas és kísérletező, hogy közben nem szakad el a környezetétől, figyelmes a nézőivel.

 

[1]Carl R. Rogers, Valakivé válni: a személyiség születése, ford. Simonfalvi László (Budapest: Edge 2000, 2004), 54.

[2] Érzéstelenítés nélkül éreztünk minden egyenlőtlenséget. A Halász Péter-díjas 99,6% alkotóival Kovács Bálint beszélgetett

Facebook Comments