A Thealter tehát nyit, s nemcsak esztétikai tekintetben, ugyanis szubjektív módon is észlelhető, hogy egyre több a Thealter-turista: ahogy a függetlenek egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, úgy lesz ez a fesztivál egyre népszerűbb és izgalmasabb.

Néhány éve, de még tavaly sem gondoltam volna, hogy a vajdasági színházi szcéna hiányozni fog a Thealterről. Egyébként sem vagyunk eleresztve határon túli vendégjátékokkal, s éppen ez a bő egyhetes szegedi esemény (amit bátran nevezhetünk a jelenlegi legprogresszívabb színházi fesztiválnak) oldott valamicskét ezen a zárkózottságon, és elhozott egy csokornyi előadást a közeli Balkánról. Ezúttal  fix nevek – a határon túlról Urbán András, Magyarországról a Forte Társulat és Pintér Béláék – is kimaradtak a programból, amit az előző évek műsorát átlapozva azért sem neveznék komoly bajnak, mivel éppen a Thealter az a fesztivál, ami valamilyen módon mindig a másra figyelt, s arra volt érzékeny, hogy hol örvénylenek a mainstreamen túli energiák.

Urbán mégiscsak repertoár-előadást készített a Stúdió K-ban (Sacra Hungarica), amivel ugyan még nem lett a  fősodor része, de közelebb került a centrumhoz, s ezzel ki is került abból az egzotikus körből, amelybe a vendégjátékai nyomán eddig besorolták. Folytatva a sort, Pintér Béla idén készített előadást saját alkotói válságáról, valamint a társulat köré épült buborékszerű rajongói táborról, a Forte pedig mindig is kapcsolódott némiképp a kőszínházi struktúrához (ami manapság nagyon más asszociációs mezőket nyit meg, mint korábban), a társulatvezető Horváth Csaba pedig – bár nem a társulattal – az idei évadban a Pesti Színházban rendezett.

A  Thealter mintha szeizmográfként érzékelné ezeket a mozgásokat, s egyből reagálna arra is, ha a hangsúlyokat máshová kell helyezni: az idei fesztivál, aminek programját idén először nem válogatás útján, hanem a társulatok előzetes jelentkezése nyomán állították össze, még távolabbra nyújtotta csápjait, hogy megtalálja azt a bizonyos mást (értsük ez alatt a játékstílust, a fogalmazásmódot és a tematikát). Így jött idén Szegedre a kolozsvári Reactor Műhely 99,6% című előadása, a szlovéniai Moment Társulat Hős 2.0-ja, a szintén szlovéniai Ifjúsági Színház 6című munkája, de ide sorolnám Szabó Veronikáékat a Queendommal, illetve Kelemen Kristófot is a Megfigyelőkkel.

Önmagában ez a csokor is tekintélyes, de eköré még odasereglettek a MASZK koprodukciós előadásai, továbbá figyelemreméltó volt az idei komoly merítés a szegedi színházi termésből is (ez egy következő cikk témája lesz). Ismét jöttek a színművészetisek, egyszer a FAQ Társulattal közösen, ez utóbbi szólóban is játszott. A Thealter tehát nyit, s nemcsak esztétikai tekintetben, ugyanis szubjektív módon is észlelhető, hogy egyre több a Thealter-turista: ahogy a függetlenek egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, úgy lesz ez a fesztivál egyre népszerűbb és izgalmasabb. Nem véletlen, hogy Nagy Klára kollégám első Thealtere is erősen kezdődött, lásd erről kitűnő írását.

Kutyaportéka. Fotók: thealterphoto2019

Ami kilencnapos előadásdömping részleteit illeti: a tömény előadásfröccs egyfelől üdítő a szegedi hőségben, másfelől megdolgoztatja az idegszálakat, így ha ennyi személyes megengedhető: van az ernyedtségnek egy olyan foka, amikor a színpadon elhangzó tekintélyes szövegmennyiség felkelti a kritikusi gyanút a formanyelvi kidolgozottság hiátusaival kapcsolatban. Fentebb ezért is emeltem ki a fesztivál számomra legradikálisabb darabjait, mert azok bármilyen külső és belső körülmény ellenére is kiemelkedtek a kínálatból, s megdöbbentő módon követelték a megfeszített figyelmet.

De a lelkesedést ellensúlyozandó, kezdjük inkább a másik kategóriával. Az idei fesztivál – Balog József megnyitó-performanszát követően – Gábor Sára Kutyaportéka című darabjával indult (rendező: Barcsai Bálint), ami kitűnően megadta az alaphangot, s tematikailag is kirajzolt egy új csapásirányt a függetlenek kapcsán. A vidéki kórkép alcímű előadás rávilágít arra, hogy a magyar színház (legalábbis egy kicsiny szelete) egyébként is küzd a fővároson kívüli élet (értsd: „vidék”) színpadra emelésével, mintha centrumlétéből fakadó frusztrációját úgy próbálná kompenzálni, hogy a középosztálybeli közönség számára felmutatja a vidéki szegregátumokban uralkodó élethelyzeteket. Tavasszal láthattunk erre sikeres példát a Jurányiban (Schwechtje Mihálytól Az örökség), a Kutyaportéka azonban a kitűnő színészek ellenére mégsem volt igazán működőképes.

Gyanítom, nem ez volt az alkotók szándéka, azonban a teljes előadáson érezni lehetett egyfajta kitartott távolságtartást, az empátia és a gyarmatosító tekintet furcsa és nyomasztó egyvelegét, ugyanis az alaptörténet és a játékstílus ahelyett, hogy lebontaná, inkább felépíti a „mi” (alkotó) és az „ők” (ábrázolandó „vidékiek”) közti hierarchiát. Tablóképek suhannak el előttünk, nagyjából úgy, ahogyan a városból elképzeljük a Büdöskútnak nevezett települést, benne a cigánysorból kitörni akaró roma családról (Szabó Zola, Békési-Szombati Anett, Hartai Petra), az faluban maradt utolsó zsidó cukrászasszonyról (Bánfalvi Eszter) és a disznóvicceket mesélő közmunkásokról (Martinkovics Máté, Horváth Dániel Dudu). Nem éreztem, hogy az alkotók fogást találtak volna ezen a kétségkívül izgalmas és feldolgozásért kiáltó alapanyagon, pedig  a cselekmény szerkezetileg tartalmazott figyelemreméltó megoldásokat (például a körkörös mesei szerkesztést), a szöveg pedig tartogatott néhol megkapóan költői, tragikus színezetű passzusokat is (kiemelném azt a jelenetet, amikor a főszereplő hallucinációja szerint beleesik a kútba, aminek mélyén megtalálja a zsidók 1944-ben odarejtett vagyonát).  Mégis a fő cselekményszálat megszakító közjátékok didaktikus kiszólásait hallva felmerült bennem a kérdés, hogy kinek is szólhat ez az előadás, hiszen fonák módon éppen a városlakó, színházba járó középosztályt nem csapja arcon. Mélyen megérintett az a mondat a mindennapi rasszizmust bemutatni hivatott jelenetből, amikor a roma család szomszédja megjegyzi: „könnyű Budapestről, az elefántcsonttoronyból ítélkezni, miközben mi együtt élünk velük.” Az előadás látószöge ahelyett, hogy árnyalná a földrajzilag értett centrum-periféria viszonyt,, inkább abban erősít meg, hogy valóban nincs jogom beleszólni a „vidéki” történésekbe, mert azt a páholy kényelmes pozíciójából is meg tudom figyelni, így a naiv rácsodálkozáson túl alig van más lehetőségem kapcsolódni a tematizált problémakörhöz. (Régre visszanyúló hagyomány ez, lásd Babits Mihály 1936-os írását a Puszták népéről.)

23 perc

Persze sokszor érezhetjük (főleg a határon inneni nézőtereken ülve), hogy egy előadás hozzánk beszél, de mégsem rólunk. Hogy a nézőre zúduló, remekművekből származó szövegmennyiségre visszatérjek: a Thealter alapján úgy tűnik, újabb hulláma van a regények színpadi adaptálásának (Az üvegbúra, A per, Krapek), amelyekből nem törvényszerűen születik érdektelen előadás, ám a tekintélyes szöveg(mennyiség) a jelek szerint mégis korlátot szab a színrevitel horizontjának. A három megjelölt előadás mindegyike kitűnő munka, ám az adaptálás motivációja – tippem szerint az alkotói olvasmányélményen túl – főként Az üvegbúraesetében nem tűnt kellően definiáltnak.

Ez volt az érzésem Dennis Kelly darabja, a 23 perc kapcsán is. Magát az alapszöveget a traumát piacosító irodalmi szövegtermelés hagyományához érzem közelállónak: inkább a történet bulvárszerű brutalitása van középpontban a benne szereplő egyéni tapasztalatok ábrázolásával szemben. Járó Zsuzsához eközben nagyon passzol ez a szerep, ám megnyerő és vagány kisugárzása nincs kellően összefésülve a megélt borzalmakkal, a szöveg nagyjából azonos stílussíkon zúdul ránk – zavarba ejtően sok sematikus közhellyel megspékelve. Elmesélhető egy ilyen típusú történet, benne az otthagyott, majd bosszút forraló exférjjel, s a Járó által megformált főszereplő megannyi szenvedésével, ám a dialógus bezáródik a játék terébe, s nem is akar a téma hazai kontextusával foglalatoskodni.

99,6%

Az egyik fesztiválnap felhozatala éppen a szövegtartalmi (látszat)radikalizmussal szemben mutatott számtalan lehetőséget arra, hogy a társadalmi és egyéni konfliktusok vagy akár az együttélés kérdései színházilag miként tehetők átélhetővé a szövegszintű azonosuláson túl. A keddi napon a kolozsvári Reactor Műhely 99,6% című előadása a csend, illetve a szemkontaktussal járó arcfürkészés megérintően intim dramaturgiáját választva tematizálta a román-magyar együttélés aktuális kérdéseit. A színészek által teremtett atmoszféra már az előadáskezdéskor vákuumszerűen magába szippantott, ugyanis nem verbális szinten, hanem a rítus nyelvén beszél a címbeli állításról, miszerint az etnikai különbségek dacára genetikai állományunk 99,6%-a közös.

99,6%

Az első jelenet során a színészek folyton változtatják pozíciójukat és megpróbálnak szemkontaktust felvenni a szín szélén ülő nézőkkel. Ez a közös egymásra nézés éppen a másik arcának megtapasztalása nyomán bizonyult számomra kivételes színházi pillanatnak, hiszen laboratóriumi körülmények között adott teret a másik arcának kifürkészésére. Kitartott pillanattá vált ez a közös tekintet a Régi Zsinagóga csendjében, a verbalitás pedig csak ezután jelent meg, amikor a színészek a körülöttük ülőknek bemutatkozva mesélni kezdtek magukról. Emmanuel Lévinas filozófiájában éppen az arcmegtapasztalás jelenti a Másik megközelítésének zálogát: mielőtt bárki megszólalna, előttünk van az arca a maga teljességében, etnikai hovatartozásától függetlenül. Ezért is tudott nagyon közel jönni ez az előadás, mivel a színészek ebben a mederben kezdtek bele az együttélésről szóló személyes történeteik elmesélésébe, ráadásul a nyelvi keveredés miatt (magyar, román, angol) a különbségek folytonosan relativizálódtak és feloldódtak a közös zenélésben és a mozgásalakzatok játékos megvalósításában.

Hős 2.0

Teljesen más tematikai síkon, de szintén a kendőzetlen személyessége miatt nevezném a fesztivál legjobb előadásának a szlovéniai Hős 2.0 című produkciót. Az előadás lenyűgöző, önreflexív humorral leplezi le a színészség és a teljes színházi üzem megcsináltságát. A két kiváló színész, Uroš Kaurin és Vito Weiss játéka nem elrejti, hanem láthatóvá teszi a színpadi hatást biztosító elemeket a dialógusok dialógusának és a monológok monológjának eljátszásán keresztül. A klasszikus drámairodalomból ismert általános helyzetek válnak humor tárgyává, közelről látjuk a mindenkori főszereplő és mellékszereplő közti konfliktusok modelljét, a színészi beleélés technikai fogásait (az ordítások mértékét, a kidülledt szemeket és az indulatoktól fröcsögő nyálat). Apropó: a jegyeinket szintén a két színész kezelte, ők állították a fényeket (egyszer még ki is szóltak, hogy maguktól nem állnak át), továbbá az első jelenettől végig meztelenül játszottak, amivel maga a test mint a színész legszemélyesebb kelléke vált szintúgy láthatóvá, méghozzá a maga természetességében, mindennemű öncélúság nélkül.

A leleplezés-vonalon maradva: a Thealter utolsó napján Kiss István önálló estje, a Csütörtököt mondok a színház belső működését övező titokzatosság oly régi mítoszára erősített rá. A főszereplő Kisspista a kaposvári színház kellékeseként mesélte el életét, autentikus módon, emlékezetes tónusú önmegfogalmazásban. Előadás-felvételeken és természetesen csattanós sztorikon keresztül tárul fel a magyar színház hőskora, a híres Kaposvár-jelenség, amelyet a három évtizeden át a kulisszák mögött szolgáló kellékes narratívája árnyal. Kisspista visszaemlékezéseiből nem maradtak ki a szexista poénok, a szakállas viccek, ahogy a „nagy” rendezőkkel folytatott csatározásokról szóló sztorik sem: a nagyotmondó kópéság őszintesége teszi végtelenül emberivé a Kiss István által megformált Kiss István történetét. Ami egyébként az idehaza mai napig rendkívül népszerű a „színház nem szelíd intézmény” bon mot-t újfent sikeresen visszaigazolja.

A Thealter alapján egyébként a gyanútlan néző azt is gondolhatná, hogy a független szcéna él és virul, hiszen ez a fesztivál összeszedi azokat az előadásokat, amelyeknek radikális véleményük van a világról, ez a radikalizmus pedig nagyon is komoly erőt sugároz, és némileg el is feledteti a nagyon is fennálló financiális gondokat. Na meg azt se felejtsük el, hogy a Thealteren nem a mainstreamhez, tehát nem a kőszínházi struktúrához képest vannak jelen a függetlenek, hanem a saját névértékük miatt.

Ezért is jó, hogy van Thealter.