A 30 éves múltra visszatekintő bécsi ImPulsTanz Fesztivál workshopjai révén is jól ismert és jegyzett esemény a profi táncosok körében – de mit ad(hat) a nem profi táncosoknak és helyi érdeklődőknek? Érdemes-e Magyarországról útra kelni akkor is, ha műkedvelők, „felfedezők”, kikapcsolódni vágyó érdeklődők vagyunk?

Egy héten át Novák Alexával jártam a fesztiváltréningek fő helyszínének számító Arsenal termeit és a nyilvános táncórákat befogadó parkokat. A végén kezdem: nekem, nekünk mindenképp megérte. Év közben, család, gyerekek és munka mellett elképzelhetetlen ez a fajta működésmód, amit a fesztivállét nyújt: tréningeken részt venni, kutatni, előadásjegyekre vadászni, mások táncóráira bekukkantani, majd újra és újra átbeszélni a látottakat, tapasztaltakat. Pedig, mint minden fesztiválnak, ennek is megkérik az árát. Az idei évben „korán kelőként” 190 euro volt egy heti kurzus, ehhez képest a második, harmadik kurzus ára már valamennyivel kedvezményesebb. Alacsonyabb díjat állapítottak meg a 27 év alattiak, illetve 55 év felettiek számára is, de ez minket nem érintett. Az első tanulság, amit levontunk: jövőre, ha tehetjük, két workshopra mindenképp jelentkezünk, mert napi egy táncóra mellett meglehetősen sok szabadidőnk maradt, így túl sok tréninget néztünk a partvonalról, amiért kifejezetten fájt a szívünk.

Mosdók az Arsenalban (a szerző felvétele)

Ugyanis a szervezők tényleg teljesítették, amit az információs füzetekben leírtak: ha egy óra nem kifejezetten zárt, akkor bárki megnézheti. Ezt – a hazai táncterek ismeretében – egészen addig nem vettem komolyan, míg rá nem csodálkoztam az Arsenal hatalmas tereire. Ekkora alapterület és belmagasság mellett valóban nem voltak zavaróak a külső szemlélők, akik hol csak bepillantottak a terembe, hol hosszabban is figyelték a bemutatott tánctechnikákat. Jómagam arra is használtam ezeket a hospitálásokat, hogy egy héten át megfigyeljem a tanár-résztvevő viszony alakulását. Az Ultima Vez-táncos Laura Aris profiknak szóló partnering óráját például nem csupán a technikai bravúrok, a napról napra szisztematikusan felépített és péntekre már egészen kiteljesedő gyakorlatsor miatt vártam, hanem erősen hatott rám az is, hogy az elsőre bizony érdesnek tűnő oktatói stílus és az instrukciók hogyan váltak egyre személyesebbé.

A workshopok besorolásánál a fesztivál megkülönböztet mindenki számára elérhető és profiknak szóló kurzusokat. A magamfajta tánc iránt érdeklődő civil látogató (milyen jó is lenne egy pontos, de nem degradáló fogalmat találni ránk: műkedvelő? amatőr? hobbi vagy nem profi táncos?) a mindenki számára nyitott programokból is bőven válogathatott, de úgy láttam, hogy a profik számára kiírt tréningek közül az intermediate (azaz tapasztalattal rendelkezőknek szóló) órák is vállalhatók azoknak, akik rendszeresen gyakorolnak egy adott táncstílust, technikát.

Vissza a saját élményhez: az óra, amin résztvettünk, Sabine Parzer Breath Body Contact workshopja volt, ami valóban bárki számára elérhető és befogadható. Hétfőn reggel a nyitó körben körülbelül 35-en ültünk: volt köztünk várandós kismama, a legidősebb résztvevő 70 év körüli lehetett, de Párizstól Ukrajnán át is sokfelől érkeztünk. A csapat másik felét bécsi lakosok alkották. Hasonlóan sokszínűek és beszédesek voltak a tréningvezető kérdésére érkező mozdulatok is, amikor azt mutattuk meg, mekkora a tapasztalatunk a kontakt tánc területén.

Archie Burnett workshopja. Fotó: Karolina Miernik

A sokszínűséghez való viszony már a regisztrációnál szembeötlött. Az első dolog, ami elénk került, a rendezvény házirendje, amelyben a következők voltak olvashatók. „Workshopjaink legnagyobb része mindenféle test és minden ember számára nyitott.” „A folyamatokban való közös részvétel, különösen azokban az esetekben, amikor érintéssel dolgozunk, kölcsönös megegyezés kérdése.” „Járj nyitott szemmel és lélekkel – tartsd tiszteletben és támogasd a többieket.” „Ha számodra elfogadhatatlan helyzetbe kerülsz, beszélj róla [konkrét nevek, kontaktok].” „Nincs helye a rasszizmusnak, a szexizmusnak, a bőrszín és életkor szerinti hátrányos megkülönböztetésnek, a homofóbiának.” Így talán már érthető, hogy a házirenddel való találkozás az egyik legmeghatározóbb élményünkké vált.

Az volt a benyomásom, hogy a benne leírtakra való törekvés nem csupán a szavak szintjén valósul meg. Más emberekkel, más testekkel találkoztam délelőttönként, mint a délutáni idősávban, munkaidő után. Míg itthonról a Coca Cola-kampányával kapcsolatos hírek érkeztek, Archie Burnett óráit nézve találkoztam először a waackingvoguing irányzatokkal. (A voguingot, ezt a modern house táncok közé tartozó stílust eredetileg a hatvanas években Harlemben élő afro- és latin-amerikai LGBT-kultúrát képviselő fiatalok táncolták. Az elnevezés a Vogue magazinban található modellek testtartásaiból, pózaiból és kifutón látott jellegzetes mozgásaiból ered. A voguing szeptember első hetében itthon is kipróbálható az L1 danceFest keretében.)

Szabadtéri táncórák az Anton-Benya parkban. A szerző felvétele

Ezeket a tréningeket nyomon követve arra gondoltam, hogy az itt tapasztalt tanítási folyamaton el lehetne magyarázni a művészi önkifejezés és a magamutogatás közötti különbséget – olyan apró részletekre gondolok, mint Burnett hófehér kesztyűje, hogy a résztvevők jobban követhessék az ördögien gyorsnak tűnő kézmozdulatait, vagy a szisztematikusan felépített láb-kar fejlesztéssorozata, melyek napról napra nagyobb magabiztosságot adtak a táncosoknak.

A leginkább mégis Koffi Koko Ecouter la Danse afrikai táncórái érintettek meg. Mikor az élőzene forrását keresve beléptem a terembe, három sorban, diagonálban haladva jöttek felém a táncosok – nagy részük ötven körüli nő! Olyan nők, akikkel idehaza leginkább a százforintos boltok vagy fájdalomcsillapító kenőcsök vevőiként számolnak – míg itt a teremben elképesztő (szexuális) energia áradt a résztvevőkből. Mikor legközelebb végignéztem a bemelegítésüket, feltűnt, milyen alaposan előkészítették a csípő- és medencetáji mozgásokat. Archie Burnett és Koffi Koko óráin olyan felszabadult örömöt és mozgásból fakadó önbizalmat láttam, ami a mai napig eszembe jut, ha jó minőségű, mindenki számára elérhető táncórákra gondolok.

Tánc az esőben – a Jesuitenwiese parkban (Christopher Matthews: Commercial Jazz). Fotó: Novák Alexa

Másik meghatározó élményem ezzel kapcsolatban a Jesuitenwiese parkban tartott nyitott programok látogatása volt. (A fesztivál ideje alatt naponta két közparkban is tartottak egy-egy ingyenes táncórát). Ez valóban a helyiek mindennapjaiba beágyazott táncesemény, ahol érdeklődők, baráti társaságok gyűlnek össze munka után egy kis testmozgásra. Fontos tapasztalat volt az is, hogy ImPulsTanz valós figyelmet fordított a tanárok kiválasztására – a köztéri órákat tartó tánctanárok láthatóan nem a „futottak még” kategóriából kerültek ki, viszont megvolt bennük az a plusz, hogy rövid idő alatt is bevonzzák az érdeklődőket. Első este Christopher Matthews Commercial Jazz órájába csöppentünk, a második nap pedig a Simon Mayer-féle Folk Trance Party volt műsoron – és akkor is tartott, amikor elkezdett esni az eső.

Az utolsó kép, ami hazafelé indulva az Arsenal udvaráról megmaradt, a kinti fürdőmedence, amit azon héten, a 30 fok körüli hőségben főként öt év alatti gyerekek használtak (és akikre feltűnően sokszor az apák vigyáztak, míg az anyukák táncórán voltak!). Most a gyerekek mellett ott relaxált az óráira készülődve Archie Burnett, illetve az afro-tréningekre várakozva néhány hölgy is. Akkor még nem tudtam, hogy hazafelé másféle fürdőben lesz részem a Bécs-Budapest vonaton, ahol nem működött a légkondicionálás, és az ablakok sem voltak nyithatók.

Facebook Comments