…a zsákutcába jutott férfiszerepek érdekelték Hajdu Szabolcsot: az Egy százalék indián alakjai hagyományos férfiszerepeket kaptak örökségül, ám az erre adott válaszaik nagyban eltérnek. Vagy nincs is semmilyen válaszuk, pontosabban rá se látnak saját magukra.

Hajdu Szabolcs független társulatával, a Látókép Ensemble-lal néhány évvel ezelőtt megtalált egy színpadi öntvényt, ami mellett következetesen kitartva létrehozott három magas színvonalú előadást, amelyek egymással tematikailag lazán függnek össze, de mégis egy nagy kérdést járnak körül. „A középosztály élete érdekel” – mondta a társulatalapító néhány évvel ezelőtt a Kálmán nap című előadás utáni közönségtalálkozón, majd hozzátette, hogy a magyar színházat mindig valami globális, elvont témakör foglalkoztatja: a rasszizmus vagy a politikai elnyomás, holott a lecsupaszított emberi történetek sűrítve képesek egy sokkal összetettebb egzisztenciális képet felmutatni a körülöttünk lévő világról. Például a családról, a párkapcsolatokról, a házasságról, de úgy, hogy Hajdu színháza nem a nagy szavakra, hanem az apróságokra összpontosít: mintha mikroszkóp lencse alá helyezné szereplőit, és a lehető legnagyobb szenvtelenséggel, minden sallangot kerülve mutatna fel összesűrített életszekvenciákat. Szenvtelen, határozott, lekerekített forma, pontos színészvezetés jellemzi Hajdu munkamódszerét, színházában nem a szituációk, hanem az egyes szituációkba bedobott szereplők gesztusaiból, mozdulataiból, az odavetett szavak intonáltságából áll össze az emberi létezés egyszerűségét felmutató tömör drámaiság.

A társulat eddigi előadásai immár egy trilógiát rajzolnak ki: először az Ernelláék Farkaséknál készült el, amiből aztán Hajdu filmet is forgatott (el is nyerte vele a fődíjat Karlovy Varyban). Ezután következett a Kálmán nap című előadásuk, idén ősszel pedig a legújabb, Egy százalék indián bemutatójára került sor. Mindhárom történetben közös motívum, hogy a cselekmény apropóját egy olyan, fontosabb esemény adja, ami megszakítja a szürke hétköznapok monotonitását. Az Ernelláék kiindulópontja Ernelláék hazatérése külföldről, a Kálmán napban egy névnapi mulatság hoz össze két baráti házaspárt, az Egy százalék indiánban pedig a főhős András (Hajdu Szabolcs) egyik barátjának temetése után gyűlik össze egy régi barátokból verbuválódott társaság. Utóbbiban a temetés mellett további fontos esemény, hogy András és felesége (Török-Illyés Orsolya) kivándorolni készülnek Mexikóba, így a gyász mellett a barátok részéről a búcsú, András és felesége kapcsolatát illetően pedig egy próbatétel jelentkezik cselekményalakító mintázatként. Hajdu Szabolcsnál ez is állandó: szereplői általában súlyos belső konfliktussal küzdenek, megrekedtség jellemzi adott életszakaszukat: érzik, hogy meg kellene érkezniük valahová, ám éppen az ehhez szükséges belső munkával küzdenek.

Ritka szépséggel jelennek meg a figurák belső harcai a színen, hiszen nem az egyén által, hanem a kapcsolati relációk metszetében éleződnek ki a belső drámai pillanatok. Most nem a házasságban való megrekedtség-érzés, a gyereknevelés és nem is a megcsalás pőre valósága, hanem a zsákutcába jutott férfiszerepek érdekelték Hajdu Szabolcsot: az Egy százalék indián alakjai hagyományos férfiszerepeket kaptak örökségül, ám az erre adott válaszaik nagyban eltérnek. Vagy nincs is semmilyen válaszuk, pontosabban rá se látnak saját magukra. A Gelányi Imre által alakított Rajmund képviseli ezt a csapásirányt, ő az autoriter férfiszerepben megmerevedett magatartásjegyek hordozója: egyfelől nagyadag önirónia árad Gelányi játékából, másfelől viselkedésének abszurditásán sokat nevetünk. Kedvünk lenne elkönyvelni annak ami, belehelyezkedni az erkölcsi kérdéseken felháborodó értelmiségi szerepkörbe, de ez a formanyelv nem engedélyezi a kényelmes beskatulyázást. Gelányi remekel, visszafogott, minimalista tónusban olyan, mintha saját magát tenné fel a színpadra: „ez vagyok én, a pőre valójában”, mondja minden mondatával és mozdulatával. Hajdu színpadi nyelve nem enged bennünket ítélkező szerepbe kerülni, hiszen a látottak lecsupaszítottan emberiek, árad belőlük a megindító esetlenség. Rajmundon eleinte nevetünk, már a megjelenése sejtet valamit személyiségéből, s miközben a hangzatos életmegfejtéseket halljuk tőle, az abszurd poénok közé beékelődnek a barátnőjét, a nála jóval fiatalabb, bőrnadrágos Csibit (Tankó Erika) ugráltató és megalázó megjegyzései, nem beszélve a Nikivel (Tóth Orsi) szembeni lekezelő stílusról. Hajdu kitűnő arányérzékkel fordítja vissza az abszurdot tragikumba, a kedélyes iszogatás közbeni anekdotázás felszíni rácsozata mögül hirtelen komplett életutak sejlenek fel. Csibi bőrén feltűnnek kék-zöld foltok, jelentéses lesz Niki állandóan visszafojtott hanghordozása, továbbá Andris feleségének, Zsuzsának (Török-Illyés Orsolya) színlelt kedvessége is előrevetíti a benne halmozódó feszültséget.

Ebben az előadásban szenvednek a nők az általuk választott férfiaktól, de nem tudják megfogalmazni a fájdalmukat. Bagatellizálnak, ahogyan Csibi is. Életszerű és életszagú, ahogy Niki eljut odáig, hogy szembesíti férjét, Árpit (Szabó Domokos) a felhalmozott adósságaival. Talán Zsuzsa lesz az, aki a legtovább merészkedik, s nemcsak nemet mond férjének, hanem saját érdekeit próbálja érvényesíteni. A tragédia pedig ott húzódik, hogy talán éppen András az, aki a legtöbbet küzd saját macsóságával. Mégsincs elméletszagú analízis, kiposztolható, frappáns megfejtés. Helyette az „ez van” leghétköznapibb érzete lengi át a barna falaktól ódon szobát. Zsuzsa bejelenti, hogy mégsem utazik el Mexikóba, és sorolja érveit a maradás mellett, s amikor erre András megkérdezni, hogy „Tudod, milyen kurva nehéz?”, abba a jelenetbe belefoglaltatik a pár teljes kálváriája. „Mire felismered, mire összerakod, eltelik tíz év. És akkor még csak ezután jön, hogy lebontsd magadban a beidegződéseket és kitalálj a helyükre valami mást. (…) Mire helyrebillensz, kész. Eltelt az élet.”

Ha van színház, ami ilyen minimalista egyszerűséggel képes felrajzolni az egyetemest, akkor Hajdu Szabolcsé bizonyosan az. A példaként idézett konfliktus kirobbanása valójában szikramentes, azaz a felfokozottan dramatizált színészi játékstílus helyett egyfajta stilizált realizmust látunk. Mintha a színészek önmaguk és az általuk játszott karakter között egy vékony hártyát húznának, ami ebben a színpadi konstellációban eleve jelentéses: nem engedhetem meg, hogy lássátok a valódi arcomat. Még ha nagyon banális is, Hajdu talán ebben láttatja a macsóizmus lényegét: a nagyfiúkat játszó kisfiúkban, akik a rendületlen keménységen túl gyermekien félnek a lebukástól, amint azt Árpi és Niki beszélgetése is példázza. Gelányi Imre hímsovén jegyekkel felöltöztetett Rajmundja mögött egy esendő, rokkantságában kiszolgáltatott bácsi rejtőzik. Hajdu Szabolcs szőrmekabátos Andrása a marcona férfiúi büszkeségtől átitatottan mintha az érzelgősségtől menekülne ebben a kompániában.

És ne feledkezzünk meg az eltemetett barátról sem, akinek portréja csak homályos történetekből rajzolódik ki, s aki szintúgy a már említett identitás-zsákutca lakója az általa képviselt fanatikus mélymagyarsággal. A sors iróniája, hogy nem érte meg a neten megrendelt, származást kimutató DNS-teszt eredményét.

Hol? HPS KultSzalon
Mi? Látókép Ensemble: Egy százalék indián
Kik? Szereplők: Tankó Erika, Tóth Orsi, Török-Illyés Orsolya, Gelányi Imre, Hajdu Szabolcs, Szabó Domokos. Szaxofon: Vereb Szabolcs. Fény: Bántó Csaba. Rendezőasszisztens: Rezek Borbála. Írta és rendezte: Hajdu Szabolcs.

Facebook Comments