Saját társulata 2013 óta immár negyedszer jár Budapesten, de művészi munkájával a hazai közönség másfél évtizeddel ezelőtt találkozhatott először. Egy koreográfiája (a Nederlands Dans Theaternek 2015-ben készült Bedroom Folk) a Magyar Nemzeti Balett repertoárjára is felkerült 2018 októberében: Sharon Eyal, az 1971-es születésű izraeli koreográfus napjaink táncművészetének világszerte ünnepelt alkotója egyre közelebbi ismerősünk.

A roppant eredeti, egyszerre kivételesen árnyalt, mégis közérthető nyelvet beszélő Eyal sistergősen izgalmas, ízig-vérig modern, ellenállhatatlan sodrású művekből épülő művészete, formanyelve napjaink s az elmúlt két-három évtized egyik legmeghatározóbb táncművészeti műhelyében formálódott, nőtt és kristályosodott ki. Sharon Eyal tizennyolc évig volt táncosa, később pedig művészeti társvezetője és koreográfusa az Ohad Naharin irányítása alatt (ismét) a világ egyik vezető tánctársulataként számon tartott Batsheva Táncegyüttesnek. Szimbolikus, hogy Ohad Naharin vezetői mandátumának első évében (1990) lett a Batsheva tagja az akkor tizenkilenc éves, kezdő táncos Eyal: Naharin huszonnyolc évet töltött posztján, Eyal táncosként pedig tizennyolcat az együttesnél. Az 1964-ben Batsheva de Rotschild bárónő által (Martha Graham hathatós és elkötelezett művészeti tanácsadói közreműködésével) alapított együttes először 1989-ben jött, jöhetett Magyarországra. Egyetlen évvel a Naharin-korszak beköszönte előtt. Második látogatásukra csak 2004-ben került sor: addigra Naharin a kritikusok szerint meglehetős provincializmusba süllyedt, jelentőségében megkopott Batshevát a világ élvonalába helyezte vissza, kidolgozva világhíres technikáját, az e lapban is bőséggel tárgyalt gagát. 2004-ben rendhagyó helyen, a Mafilm Róna utcai III-IV. stúdiójában, a Budapesti Őszi Fesztivál vendégeként járt Budapesten a Mamootot (Mamutok) című darabbal az izraeli társulat: a Naharin-mű színlapján Eyal az előadókkal együtt már alkotótársként szerepelt. A négyfelől körbeülhető, különös atmoszférájú, szuggesztív előadást követően másfél évvel, a 2006-os Budapesti Tavaszi Fesztiválon járt ismét Magyarországon a Batsheva: a Müpa Fesztiválszínházában játszott kétrészes estjük első darabját, a Love-ot a színlapon „a társulat koreográfusaként” (angol verzióban, egyértelműbb jelentéssel: „house choreographer”) említett Sharon Eyal jegyezte, sőt, az est táncosaként is találkozhattunk vele. Eyal 2012-ig működött a társulat állandó alkotójaként: a 2003-ban született Love az ötödik műve volt a Batshevának, melyet távozásáig további kilenc követett (a „nagy” együttes és az ifjúsági társulat, a Batsheva Ensemble számára).

Fotó: André le Corre

Távozása évében alapította meg saját társulatát, a L-E-V-et alkotótársával, Gai Beharral: Eyal és Behar számára a 2011 és 2013 közti rövid időszak igen intenzívnek bizonyult – a koreográfus három év alatt tíz művet mutatott be Chicagóban, Göteborgban, Oldenburgban, Amszterdamban és szülőhazájukban. Ekkorra, egy évtizednyi alkotómunkával a háta mögött, nemzetközi szinten a legkeresettebb koreográfusok mezőnyében foglalta el méltó helyét. Eyal és a nála hat évvel fiatalabb zeneszerző, multimédia művész, producer Behar vadonatúj társulata már 2013 őszén bemutatkozott Magyarországon: a Trafóba Eyal az eredetileg a Batsheva számára készült utolsó, saját együttese repertoárjába is beemelt alkotását, a House-t hozta el. A letaglózó remeket felidézve világosan látszik: az izraeli koreográfus munkássága egyetlen, fényesen csillogó tömb – ahogy a nevezetes bon mot szól: egész életében ugyanazt az egy könyvet írja –, ilyen szempontból is izgalmas összevetni a mindössze két év különbséggel született Love Chapter 2 és a Bedroom Folk egymással igencsak egybecsengő szerkezetét, hangulatát, építkezését.

A House, majd a másik négy, Budapestre elhozott munkája, a Sara és a Killer Pig (2015), az OCD Love (2017) és a most látott, 2017 nyarán a Montpellier Danse táncfesztiválon bemutatott Love Chapter 2, illetve a tőle itthon elsőként látott, korábban tárgyalt Batsheva-darab, a Love, valamint a Magyar Nemzeti Balett műsorára került Bedroom Folk összesen egy másfél évtizedet reprezentáló szeletet láttat Eyal alkotói munkásságából. Ez a Mamootottal (mely alapvetően Nahariné, de vegyük figyelembe a színlap kitételét) együtt összesen nyolc produkció. Nem rossz arány – kevés élvonalbeli nemzetközi koreográfus munkáját ismerheti ennyire a hazai közönség, mely igazi hűséggel hálálja meg mindezt. A terület ismeretében elmondható-tapasztalható, hogy Eyalnak mára komoly rajongótábora alakult ki itthon.

Elég, ha csak Eyal fentebb említett műveinek címét nézzük, azonnal feltűnik a love szó felülreprezentáltsága – s ehhez persze hozzá lehet csapni a bedroomot is: az érzékiség nem csupán a címadás tekintetében jelenti az œuvre toposzát. Elnézve az Eyal-művek hazai és nemzetközi sajtóját, sűrűn ismétlődnek (természetesen teljes joggal) az ezt leíró jelzők: fülledt, lüktető, zsigeri, izzó, állatias, megbabonázó, szenvedélyes – egyfelől. Másrészt pedig a hangvétel, a stílus (olykor hűvös) eleganciájáról értekeznek-értekezünk. „Azonos anya meglehetősen különböző gyermekei” – fogalmazott alkotásairól Eyal, akinek koreográfiáját, pompás táncosait igazán különleges élmény viszontlátni például a Christian Dior divatház 2019-es párizsi Ready-to-Wear divatshowjában – ha már eleganciájáról esik szó.

Eyal művészete kiváló példa az asszociáló-asszociáltató alkotói készség és késztetés nagyszerűségére. Táncosai múzsái is egyben: ihletők, modellek, emblémák, akiknek figuráira kivételes szellemiséggel, mozdulati és vizuális műveltséggel épít táncot. Kipróbált, remekül válogatott társulatában állandó (vándor)motívumok sorakoznak gesztusban és testben. A koreográfus műveinek vitathatatlanul állandósult központi alakja Gon Biran, a még mindig csak huszonéves Eyal-idol, e kopasz, éteri, androgün varázskobold, aki a klasszikusan eszményinek tartott táncosi férfitest egyfajta antitézise, s mégis mindentudó fővarázslóként ejti foglyul a tekintetet.

A Love Chapter 2 a leírás szerint „az elveszett, eltűnt szerelem utáni érzelmek kavalkádjára koncentrál”, egyfajta traumafeldolgozás, gyászmunka, vagy mindaz, ami ezt a folyamatot körülveszi. Nyitányában halvány derengésben tűnik fel öt táncosa (itt kell megjegyeznünk, hogy a mű, amint ez a színlapról is kiderül, eredetileg hat táncosra született – Clyde Archer váratlan sérülése miatt sajnálatosan hiányzott az előadógárdából). Eyal alakjai monoton kattogásban sorakoznak előttünk, égnek emelt kezekkel, kidüllesztett mellkassal: sziluettjük őskori idolokat idéz. Profilból komótosan szembefordulva, lassított felvételként mozognak, s még mindig csak fekete kontúrjaikat látjuk. A ritmus, az előadás zenei szövete (a komponista, Eyal állandó alkotótársa, Ori Lichtik élőben játszik) rafinált fokozatossággal vastagszik, sűrűsödik, kap újabb rétegeket, vesz olykor váratlan kanyarokat. A lassan felderengő súrlófényekben rajzolódik ki Eyal pompás vadjainak láthatatlan tengelyen feszülő-ernyedő teste. Az egyszerű, semleges, uniszex dresszekbe bújtatott nők és férfiak sejtelmes hullámokban billennek-lendülnek ki helyzetükből. A finom morajjal gazdagodó hangzás, a végletekig lassított mozdulatok drámai feszültséget adnak a képnek. Mintha egy tóban álldogáló, a kívülálló számára ismeretlen ösztönök, csak általuk érzékelt ingerek mozgatta, hullámoztatta, éberen figyelő, fekete zoknis flamingócsapatot látnánk lassított felvételen. Az Eyalra oly jellemző mágikus erővonalak, kisüléshullámok járják át a közösség tagjainak testét: a lassú mozdulatokban ott bujkál a titok, a játszó karakterek rejtelmessége, csábítása, zártsága és pompás összhangzata. Borzongatóan izgalmasak az egyes játékosok mozgásának sajátos ízei, a finom eltérések, a párhuzamosság varázslata, a jól és korrekten, illetve megbabonázó tehetséggel táncolás közti különbségek bűvereje – az ember szeme mohón fal minden egyes mozdulatot. Zsigeri világot látunk, emberi és állati határán nyugtalanítóan egyensúlyozó közeget: hol madárrajt, hol a táncparkett izgatott gerjedelemmel partizó, magakellető falkáját. Üzekedő vadakat vagy virtussal mulató vadembereket. Szilajul, embermód égnek emelt vagy ormányként, agyarként, hattyúnyakként ágaskodó karokat. Sétát, vonulást, őrjáratot, emberiként vagy állatiként is nézhető csordalétet, a művészi magasba emelt-ágyazott köznapi mozdulatok csodálatos áradását. A Love Chapter 2 az emberen túli, váratlan és jószerével szabályozhatatlan ösztönös érzelmek sokirányú megközelítése: egyszerre áraszt magából buja melankóliát, post coitum vagy post festa szomorúságot, valami szinte megfoghatatlan, de végtelenül ismerős, bűnös-élveteg nosztalgiát. Az össztáncok, az azokból másodperces hősként kiváló-kiszakadó egyén rövid röptéi és visszazuhanása a csoportba, a tartós elkötődésre való képtelenség drámai képtöredékei, a csodálatosan érzéki, hipnotikus mozgáshullámokat korbácsoló, tudattal szabályozhatatlannak látszó áramlások – ellenállhatatlan szépségű, rejtelmes képek, melyeknek az ember akkor is a hatása alá kerül, ha nem feltétlenül táncban művelt ínyenc. És ebben (is) áll Eyal zsenije, s ezen alapszik népszerűsége: képes virtuóz módon rabul ejteni szinte megragadhatatlan hangulatokat-érzeteket, adaptálni az illékony színeket, szagokat, érzelmi rebbenéseket – művei, mint egy lélektani pillangógyűjtemény gombostűerdőre tűzve, mozdulatokra konvertálva. Az illogikus, rendhagyó, formabontó szerkezet buja szépsége, mozgás és hangzás szakadatlan, dús áradása, a koreográfia különös építkezése, a dekonstrukció, a virtuóz és látványos szokatlanság a magasba rántja az álmélkodó elmét, ismerősségével megbabonáz. A bravúrosan precíz játék váratlan neszei, zenei és látványbeli váltásai, a test groteszk és misztikus hangjai, a klattyogás és cuppogás, az elharapott kiáltások, az óvatosan és biztos kézzel adagolt, finom és szellemes mimikai játékok – mind zavarba ejtő és költői szépségű jegyek. Ori Lichtik zenéje önmagában is rendkívüli: a hátborzongató, egyszerre hűvös, katedrális-akusztikát idézően fenséges és ritmust dobolni ingerlő, érzékien megragadó, kozmikus hangzás megdelejez. A fénytervező, Alon Cohen rafinált váltásai, a hol a végtelenbe táguló, hol bezáruló, foglyul ejtő tér illúzióját keltő látványa tökéletesen rendezi be és át a teljesen üres színpadot. A játék utolsó harmada elején felcsendülő spanyol muzsika, énekesének szárnyaló szépségű hangja újfajta érzékiséget lop a színpadra. A vokális zene a mozgásanyagot is átrendezi, szenvedélye újraír és gyógyít, elnyugtat, hogy lecsengésével aztán újból előtörjön a kontrollálhatatlan kín, s a korábbi hangzással övezetten csatasorba rendeződő táncosok falkába verődve kezdik újra rögeszmés masírozásukat a színpadon: lábujjhegyen körbemenetelő csoportozatuk a menthetetlenség, esendőség költői szimbóluma. A monoton kattogássá visszaalakuló hangzás és az újból rájuk ereszkedő sötét, majd a függöny egy tökéletes szerkezetű, egyetlen felesleges mozdulatot, taktust sem tartalmazó egyórás örökkévalóságra csapja rá a lélektani szarkofág fedelét.

Mi? L-E-V by Sharon Eyal & Gai Behar: Love Chapter 2
Hol? Trafó
Kik? Gon Biran, Rebecca Hytting, Mariko Kakizaki, Keren Lurie Perdes, Darren Davaney / Zene: Ori Lichtik / Fény: Alon Cohen / Jelmez: Rebecca Hytting, Gon Biran, Odelia Arnold / Alkotók: Sharon Eyal, Gai Behar

Facebook Comments