Tavaly Lenni vagy nem, idén pedig Életigen című darabjával nyerte el O. Horváth Sári a Színházi Dramaturgok Céhének Vilmos-díját. Most készül újabb drámája – a három darab együtt egy trilógiát alkot. A Jurányi teraszán üldögélve, különböző emberek beszédfoszlányainak sűrűjében rögtön az alkotási módszeréről kezdett el beszélni.

– Nálam működik az, ha egyszerre több témán, drámán tudok dolgozni, akár úgy is, hogy egyiknek már a szövegét írom, egy következőnek pedig a szinopszisát. Az agyamnak szüksége van arra, hogy több mindenre figyeljen párhuzamosan.

– Mi lehet ennek az oka?

– Állandóan azt érzem, hogy nincs idő, annyi mindenről kellene még beszélni. Talán ezért van. Meg persze praktikus oka is van, így jönnek ki időben a feladatok, munkák.

– Egy 31 éves embertől furcsán hangzik ez a mondat…

– Nem hiszem, hogy ez furcsa. Az idő valahol illúzió, rajtad múlik, hogyan bánsz vele, miként kezeled. Nem szeretem a tétlenség-érzést.

– Mindkét Vilmos-díjas darabod kapcsán felmerült bennem az a kérdés, hogy vajon miért vonzanak ezek a nagyívű tablók.

– Ez az elmúlt két évnek, ennek a két darabnak a sajátossága. A forma iránti kíváncsiságból született az egész projekt.  A Lenni vagy nem a születést, a létrehozást próbálta körbejárni, az Életigen pedig a hiányt, a halált, a hozzá kapcsolódó félelmeinket. Ráadásul nagyon jól lehet sűríteni, fókuszálni is egy olyan formával, amit ezek a szövegek követnek. 

– A szereplők állandóan reflektálnak egymásra, „belebeszélnek” a másik szövegébe az életükkel…

– Egyrészt így van, másrészt pedig élik a saját életüket, történetüket, és az rezonál a többiekére közvetetten és közvetlenül is. Az élet is ilyen, hasonló dolgok történnek velünk, egy életen belül is ismétlődnek különböző sémák. Azt érzem, hogy közösek a történeteink, csak nem tudunk róla. A valóság komplexitását próbáltam belerakni, megmutatni a szövegekben, főleg az Életigenben.

Múltkor kísérőként ültem a szegedi kórház sürgősségi részlegén nyolc órát. Először is fantasztikusan jó a tér, egy kész díszlet az egész, és a szereplők is ott vannak benne. Elképesztő ritmusa volt a mozdulatoknak, a fordulatoknak, a történeteknek. Ahogy a különböző szálak keverednek a drámáimban, az pont ilyen.

– Tehát nem arról van szó, hogy a dráma szerkezetéből adódóan a néző fokozatosan ki tudja rakni a puzzle-t. Azt akartad megmutatni, hogy lényegileg is „összeérnek” az emberi életek?

– A kettő nem zárja ki egymást, sőt. Én hiszek abban, hogy egy véletlenszerű találkozásnak mindig van valamilyen hatása a másik sorsának alakulására függetlenül attól, hogy közvetlenül utána előidéz-e valamilyen fordulatot vagy felismerést. Okoz valamit, csak lehet, hogy egy ideig nem vesszük észre, nem tudatosul.

– Hogyan keveredtél a színház közelébe?

– Messziről kezdem: kisgyerekkoromban nagyon sokáig nem mertem megszólalni idegenek előtt. A testnevelés tagozatos általános iskolában az osztályfőnökömnek köszönhetően sokat foglalkoztunk versekkel, irodalommal. Létrejött egy bábszínjátszó csoport is, és hát ott kénytelen voltam kinyitni a számat. A szakkör ötödikig tartott, felsőben jött helyette a sport, amit azután az általános iskola végén hagytam abba. Utána hosszú ideig nem jött semmi.

Voltam persze néha színházban, de sokáig nem történt bennem semmi különös ezzel kapcsolatban. Veszprémi lévén az ottani egyetem magyar-színháztörténet szakára felvételiztem. Már jó ideje egyetemista voltam, amikor elkezdtem érezni, nem elég az, hogy csak beszélünk a színházról. Hiányozni kezdett valami. De hosszú út volt, mire összeállt bennem, hogy mire vágyom: az írással kezdődött, aztán jött a rendező szak Bocsárdi László osztályában.

– De írhattál volna novellát vagy regényt is…

– Igen, de addigra már az is izgatni kezdett, hogy megírok egy szöveget, amivel utána történik valami, átalakul, keresztülmegy egy interpretációs folyamaton. Lehet tovább gondolkodni róla, megbeszélni másokkal, együtt alakítani.  Háromdimenzióssá válik. Amikor a térben újjászületik egy szöveg, akkor az egy jelen idejű interpretáció, ami nagyon más, mint amikor az olvasók keltenek életre magukban egy könyvet. Szeretek térben gondolkodni, amikor a tér, a díszlet szervesen kapcsolódik a történethez. És ez a színházban teljesül számomra.

– A Lenni vagy nem és az Életigen kapcsán felmerült, hogy megrendezd valamelyiket?

– A Lenni vagy nemnél megírtam a szöveget és elengedtem, mondjuk sűrűbb is volt az az év, amikor az íródott. Az Életigen sokkal jobban izgat rendezői szempontból, mint az első darab, amelynek valahogy már nincs titka számomra. Az Életigen helyzetei, a szélsőségek, a határok, ameddig elmennek a szereplők, ezekre mind kíváncsi lennék rendezőként. De már ott van a fejemben a harmadik rész is tematikailag: a kezdet és a vég után most az a szabályrendszer érdekel, ami a két végpont között az életet irányítja, a valóság-képeink. Tovább szeretnék kísérletezni a formával is, hogy az izgalom megmaradjon.

– A rendezői éned segít íróként?

– Persze. A dráma íve szempontjából mindenképp, egy-egy mondat szerkezetében pedig természetesen benne van már a tempó, a ritmus. Nekem ezek a rendezésből jönnek. A ködcímű előadás esetében, ami egy sorozat volt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, a második, harmadik résznél már volt olyan, hogy írás közben tudtam a két szereplő közötti távolságot is akár, és ez meghatározta mind a mondat, mind a figura dinamikáját. De ezt is a helyzet válogatja, váltogatja.

A jeleneteket most már csak hallom, nem akarom látni. Fontos, hogy a szöveg kihívás maradjon egy tőlem független rendező számára is, hogy inspirálni tudja.  A darabírás egy drámai valóság-alkotás, a rendező pedig a saját színpadi valóságát hozza létre.

– A POSZT-on felolvasószínházként már bemutatkoztak a szövegek, de színpadon is láthatóak lesznek?

– Ez egy hosszú és bonyolult folyamat: először bele kell szeretnie egy rendezőnek, és még utána is sok csillag együttállása szükséges ahhoz, hogy megszülessen egy előadás. Ha minden jól megy, ebben az évadban Nagyváradon színpadra kerül az első rész Gyerekjátékcímmel Szilágyi Bálint rendezésében. Most, amikor a harmadik részt írom, elgondolkodtam azon, hogy megpróbálok már közben keresni egy befogadó helyet. Mert nagyon hiányzik az azonnali visszajelzés, az a munkafolyamat, ami A ködnél volt, hogy a színpadra állítás közben alakult a szövegkönyv. Két hetet próbáltunk, azután hazajöttem két hétre, és megírtam a következő részt, majd visszamentem Vásárhelyre és már próbáltunk is.

– Az inspiráció hiányzik, amit a próbafolyamat adhat?

– Igen, és az írás jelen idejű folyamata is: az, hogy van egy terv, de egy teljesen spontán, triviális improvizációból megszületik például egy új figura, akit beleteszek a következő részbe. Ettől persze borul minden, de pozitív értelemben. Ez mindig egy téthelyzet, és a spontaneitásból fakadó energia nagyon fontos számomra. A felismerések, hogy nahát, ide még befér egy párbeszéd, mit is mondtál az előbb, az tök jó volt. Ilyenkor elkezdünk együtt gondolkodni a színészekkel, és szinte „a levegőben” íródik egy jelenet. A színház számomra  elsősorban közösség, amelyben ezek az egymásra találások és  a párbeszéd nagyon fontos.

– Az is ilyen sima ügy, amikor valaki más alakítja át a te mondataid? Mennyire nehéz „elengedni” egy darabot?

– Amikor egy szöveg megjelenik, akkor én elengedem, mint egy gyereket, hogy történjenek vele a dolgok. És ilyenkor az ember reménykedik, hogy a darab lényege megmarad.

Az Életigen és a Lenni vagy nem a Színházi Dramaturgok Céhének drámafejlesztő programjában születtek, tehát ott tudod, hogy a folyamatban mikor mi történik, és mire elérkezett a pécsi felolvasás szakasza, kifejezetten az érdekelt, hogyan és mit olvas ki belőle az adott rendező. Mind a két évben nagyon jó találkozások jöttek létre mind szakmailag, mind emberileg. A Nyílt Fórumot pedig egy fontos platformnak tartom. Nincsen megkötés, kipróbálhatod, mit is bír el a dráma, rajtad, szerzőn múlik minden. És mindeközben rengeteg figyelmet kapsz kiváló szakemberektől, a felolvasások során pedig a nézői reakciókat is le tudod mérni, nem is feltétlen azt, hogy tetszik, nem tetszik, hanem hogy minek mennyi lehet az ideje, mennyi energiát bír el, vagy mi az, ami kevés. Kellemes és hasznos egyszerre.