Soknyelvű világpolgár, előadásaiban sokféle nemzetiséget, kultúrát egyesít a látvány, a zene, a humor nyelvén. Szenvedélyes és politikus színházcsináló. Húsz éves sem volt, amikor színházi stúdiót alapított szülővárosában, Pratóban. Dolgozott Giorgio Strehler asszisztenseként, Harag György oldalán, Benno Besson és Pina Bausch meghívására. Szembesítő, társadalmi változásokat sürgető előadásokat rendezett jugoszláv nagyvárosok színházaiban. A Kusturica-filmek harsány balkániságát hozta legutóbb a Pesti Magyar Színházba, A maratonfutók tiszteletkört futnak rendezésével. Korábban Zalaegerszegen jegyzett emlékezetes Liliomot, Miskolcon pedig Ödön von Horváth Szép kilátását vitte színre.

– Olasz létére szláv eredetű német színházcsinálónak tartja magát. Honnan a vonzalom a kelet- európai, azon belül is a balkáni térség iránt?

Intellektuális, filozófiai értelemben vagyok német. Fiatal koromban egy ideig szlavisztikát tanultam. Egy kísérleti avantgárd színházi csoport tagja voltam, Roberto Benigni barátommal és Paola Villoresivel együtt csináltuk Pratóban a Teatro Studiót. Firenzében egy nagy nemzetközi színházi fesztiválon, a Rassegna Internazionale dei Teatri Stabilin találkoztam először a kelet-európai blokk színházával. Akkoriban, a 60-as évek végén teljes homályban éltünk a varsói szerződés országainak kultúráját illetően. Nyugaton néhány radikális politikai színházat leszámítva nem nagyon születtek releváns előadások. Éppen ezért meglepetés bombaként-hatottak rám a Bulandra, a Belgrádi Nemzeti Színház vagy a Deutsches Theater előadásai és olyan innovatív rendezők munkái, mint Lucian Pintilie, Mira Trailovic, Benno Besson. Így aztán, amikor az első színházi ösztöndíjamat kaptam, nem Párizst, Londont vagy Rómát választottam, mint a legtöbb évfolyamtársam a színművészetin, hanem Romániát. Marosvásárhelyen, Kolozsváron együtt dolgozhattam Harag Györggyel, és ennek a találkozásnak meghatározó következménye volt. Belgrádba hívtak rendezni, ezzel egy hosszú utazás vette kezdetét az ex-Jugoszláviába.

Fotók: Juhász Éva

– A 80-as években le is telepedett Belgrádban és Zágrábban. A balkáni háborút megelőzően háborús trilógiát rendezett Euripidész drámáiból. Megérezte az etnikai feszültségek előszelét?

A Balkán iránti vonzalmamhoz nagyban hozzájárult, hogy Belgrád az emberarcú szocializmus szimbóluma volt. A Tito-rezsim alatt a színház és összességében a művészetek a szabadság, a hitelesség útját keresték. Támogatták a kísérletező szellemiséget, a Moszkva vezérelte kommunizmustól való különbözőség, elkülönülés vágya hajtotta az alkotókat. Erkölcsi és anyagi megbecsülést élveztek a művészek, azoknak adtak teret, akik valóban értettek a színházhoz. A belgrádi BITEF akkoriban az európai avantgárd ütőerének számított. Ott ismertem meg Ljubimovot, Vasziljevet, Zadeket, Bessonnal és Pina Bausch-sal is ott kerültem szorosabb alkotói kapcsolatba. Meghívtak, hogy rendezzek a Volksbühnén és Wuppertalban. Félig-meddig ma is Zágrábban van az egyik otthonom. Valamiféle ösztönös tudatossággal nyúltam kedvenc szerzőmhöz, Euripidészhez, amikor három különböző évben és helyszínen színre vittem háborús trilógiáját. A Főniciai nőket egy dubrovniki kastélyban mutattuk be, az Elektrát Splitben szabadtéren, a Helénát egy tengerparti villában. Euripidész mindent elmesélt a maga korában a jugoszláv tragédiáról. A feszültségek, a nacionalista villongások már a 80-as évek végén érezhetően benne voltak a levegőben. Zágráb első bombázása idején éppen a Hit, remény, szeretetet próbáltuk. A bemutatóra este már nem kerülhetett sor, másnap délben játszottuk le az előadást. Aztán kitaláltam, hogy összehozok macedón, szerb, horvát, boszniai és montenegrói színészeket, akikkel létrehoztunk egy utazó előadást Gorkij Kispolgárokjából. Párizstól Dél-Amerikáig sokfelé turnéztunk vele még a boszniai háború idején.

– Ebben a művészi nomádságban mennyi szerepe volt annak, hogy Olaszországban nem találta a helyét?

– Világéletemben arra törekedtem, hogy ne rögzüljek egy adott térhez, intézményhez, városhoz. A színészekkel is az intellektuális cinkosságot, a kölcsönös érzelmi töltetet, energiát keresem. A vándorlásaim mélyén vélhetően a folyamatos kísérletezés vágya, az elmélyült kutatómunka, a különféle kultúrák, nyelvek, szokások találkoztatásának, ütköztetésének az igénye áll. Utazok átvitt és valós értelemben is, hogy elkerüljem a kényelem, a kommercializálódás veszélyét. Időről- időre visszatérek szűkebb hazámba, Toszkánába magánemberként és színházigazgató, művészeti vezető minőségemben is, de sem esztétikai, sem más értelemben nincs jó véleményem az olasz színházi kultúráról.

– Gyakran úgy fogalmaz, hogy nem hisz a társadalmi elkötelezettség nélküli színházcsinálásban.

– Mindenekfelett társadalmi szolgálatnak tartom a színházat, és nem letűnt korok múzeumának, ahová azért térnek be a nézők, hogy mások életébe bekukucskáljanak. A gondolkodó emberek társadalmában hiszek, akik mernek kérdezni, a miérteket keresni, és nem riadnak vissza a találkozástól a saját sötét oldalukkal sem. A szórakoztatás vagy az esztétikum szintjén megragadt színházak problémáját abban látom, hogy nem merik felvállalni a valóságot, a konfliktusokat. Sok rendező öncenzúrát gyakorol, amikor valamiféle hamis tiszteletből az általa elképzelt közönség kedvében akar járni, ahhoz igazítja az elképzeléseit. Ez pedig megöli a színházat. Egy alkotó embernek a saját elképzeléseit kell képviselni és artikulálni megalkuvások nélkül.

A maratonfutók tiszteletkört futnak balkáni fekete komédia a patriarchális társadalomról, a pénz mindenhatóságáról, a nők szexuális tárggyá alacsonyításáról. Szerzője, Dušan Kovačević leginkább Kusturica Undergroundjának a forgatókönyvírójaként ismert nálunk. Miért érezte adekvátnak a darabot a Pesti Magyar Színház társulatához?

– Régi ismeretség fűz Pál Tibor produkciós igazgatóhoz, Fülöp Ildikó művészeti főtitkárhoz. Kezdő rendezőként vendégszerepeltem a mostani színház elődjében, a Nemzetiben. Amikor a Pratói Teatro Metastasio igazgatója voltam, támogattam a Pesti Magyar Színház belépését az Európai Színházak Konvenciójába. Ami pedig a darabválasztást illeti, néhány éve láttam a Maratonfutókat  Zágrábban, és nagyon nem tetszett a rendezés. Kovačević még a kommunizmus alatt, 1972-ben írta a darabot a kapitalizmus metsző metaforájaként. Amikor újraolvastam, döbbenten tapasztaltam, hogy semmit nem veszített a modernitásából, sőt ma jobban működik, mint annak idején. Az áhítottnak hitt demokráciával a kelet-európai blokkra is rászabadult a tőkefelhalmozás, a szabad kapitalizmus, a könyörtelen profitszerzés összes tünete és következménye. Mindezekről hihetetlen cinikusan, mondhatni gonoszul, kíméletlenül beszél Kovačević. A szeretet, az erkölcs hiánya, az istenné magasztalt haszonszerzés mindannyiunkat érintő kérdések.  Utópiák, álmok nélkül élünk, triviálisak vagyunk esztétikai, filozófiai, kulturális, de legfőként politikai értelemben. Ennek a tökéletes züllésnek, alvilági módszerekkel történő meggazdagodásnak, macsó virtusnak a generációkon átívelő kortünetét kívántam a nézők elé tárni.

– Milyen jövőt szán a nemzetközi alkotócsapattal kivitelezett előadásnak?

– Az esetek többségében helyspecifikus előadásokat hozok létre, annak az országnak a társadalmi problémáira reflektálva, ahol éppen dolgozom. A Maratonfutókkal szeretnék majd Európa-szerte turnézni, elképzeléseim szerint jövőre Újvidéken, Triesztben és Bécsben játsszuk az előadást. Kovačevićet szinte mindenütt ismerik a régióban. Bécsben és Triesztben is számottevő szerb kisebbség él, csakúgy, mint magyar.

– Egyszerre látványos, költői, vad fizikai színházat csinált a Maratonfutókból, a vulgaritás határáig ábrázolva a verbális és tettleges erőszakot. Milyen módszerekkel sikerült a másfajta munkamódszerhez szokott színészeket kimozdítania a komfortzónájukból?

– Messzemenően hiszek abban, hogy a színház olyan hely, ahol kézműves alapokról kell építkezni ahhoz, hogy aztán valami művészi eredmény szülessen. Mint annak idején a reneszánsz mesterek tették, akik a színek, az ecset használatát sajátították el, mielőtt remekműveket alkottak. Az alkotói folyamat lépcsőzetes stációit nem lehet megkerülni. Minden azzal kezdődik, hogy amikor egy társulattal próbálok, arra az időre családdá válunk, részesei vagyunk egymás életének. A színészek nemzetiségtől függetlenül bármit képesek megcsinálni. A kérdés az, hogy sikerül-e eljutni velük oda, hogy maguktól is akarják megcsinálni. A konvencionális színjátszásra „trenírozott” színészektől nem kérik a rendezők, hogy a megszokottól valami eltérőt csináljanak. De a színész alaptermészeténél fogva kíváncsi, szeretné magát kipróbálni új helyzetekben. A színpad számomra kísérleti tér, és az a dolgom, hogy olyan állapotba juttassam őket, hogy merjenek felszabadulni. Soha nem könnyű, feszültségektől mentes folyamat, amíg megértetjük egymást, amíg megtörténik köztünk a találkozás.

– Azt a nézetet vallja, hogy egy nemzetet, egy társadalmat a legkönnyebb a színészein keresztül megismerni. Ez alapján milyen képe alakult ki Magyarországról?

– Egy szenvedő társadalom képe. A magyar társadalom szerintem kulturálisan sokat szenved. Amikor egy színész két próba között arra kényszerül, hogy ide-oda futkosson, a tévébe, a rádióba, más színházakba, hogy normális megélhetéshez jusson, az a társadalom nem egészséges. A művészeket rabszolgastátuszba kényszerítik. Szeretném, ha ebben az országban középpontba helyeződne az alkotóemberek méltóságáról, autonómiájáról folytatott diskurzus. A többi művészeti ág képviselőinek a helyzetét nem ismerem, de időszerű volna visszaadni az egzisztenciális és az alkotói függetlenséget, hogy a művészek ne a fogyasztói társadalomtól függjenek.

– Olaszországban jobb a színészek helyzete?

– Hét évig igazgattam a pratói színházat, és próbáltam megváltoztatni a színházi rendszert, sikertelenül. Nálunk főként kisebb létszámú mobil társulatok vannak, folyamatosan tájolnak, járják az országot. Kevés az állami fenntartású színház, holott szükség volna rájuk. A színészek felelősségét abban látom, hogy sokan ragaszkodnak a szabadúszó státuszhoz vagy rövid lejáratú szerződéseket kötnek. Az ismert színészek elégedettek ezzel a gyakorlattal, mert napi szinten 3 ezer eurót is keresnek. Talán a német és az orosz színházi rendszer működik a legjobban, főként Németországban az állam megbízhatóan garantálja a színházak fenntartását és társadalmi funkcióját. A kelet-európai országokban Horvátországtól Szlovéniáig azt tapasztalom, hogy a politika mindent megtesz azért, hogy eliminálja a kultúrát, így a színházakat is. Nem az intelligens, művelt, hanem az ostoba nép kinevelése a célja!

Facebook Comments