Jellegzetes arc és hang, egyszer is elég látni a színpadon, hogy beégjen. Talán türelmetlen is, nehezen viseli, ha a dolgok csak úgy vannak. Jó előadásokhoz, izgalmas rendezőkhöz szerződik, bár lelke mélyén lenne újra társulati tag, ha… Kaszás Gergővel beszélgettünk.

Fotók: Szarka Zoltán

Két alkalommal is a Katona Kantinjába beszéltük meg a találkozót. Főiskolásként itt voltál gyakornok, majd társulati tag, hat év után évad közben, kicsit balhésan álltál föl. Nem rossz érzés itt találkozni?

– Nagyon fontos hely volt, Zsámbéki Gábor szakmailag nagyon fontos ember az életemben. Örömmel megyek vissza előadásokat nézni, nincs bennem semmiféle rossz érzés.

Elsimult a viszonyotok Zsámbékival?

– Bár voltak találkozásaink, ilyenkor röviden beszélgettünk, azt látom, talán érdekli, mi van velem, de kibeszélni soha nem tudtuk ezt. Makacs ember vagyok, Zsámbéki is, emellett ő még „elefánt-alkat” is, őrzi a sérelmeket. De nincs bennem siránkozás, hogy így történt, meleg szívvel emlékszem az ott töltött hat évemre. Helyette sok minden más kinyílt.

Lehet, hogy már jóval korábban megérett benned, hogy eljöjjél?

– Aznap nem azzal a szándékkal mentem be Zsámbéki Gáborhoz, hogy felmondjak, de végül lett egy helyzet, s úgy éreztem, nincs más választásom. Így, huszonöt év távlatából szinte biztos vagyok abban, hogy egy ideje már érett, de akkor ezt nem tudtam.

Nehéz katonásnak lenni?

– Éppen azért mentem el akkor lótenyésztést tanulni, mert elkezdtem unni magamat. Jókat játszottam, de mindig ugyanazokkal s ugyanarról beszélgettem, belterjesnek éreztem. Nagy bajaim nem voltak a Katonával, de kicsit azt éreztem, hogy ott állok huszonkilenc évesen, és hat év után valahogy nem történnek új dolgok. Amikor odakerültem, minden próba és előadás után átmentünk a Pilvaxba, rengeteget beszélgettünk, minden a színházról szólt, ami később kezdett lanyhulni, érdektelenebbé válni. Le lehet élni egy egész színészi életet egy színháznál, de veszélyes. Szükség van a váltásokra, az új környezetre, mert kellenek az új impulzusok. Óriási szerencsém volt, mert nagyon sok jó és izgalmas dolog történt s történik velem azóta is.

Hosszú évekig Csizmadia Tibor vezetése alatt az egri színház tagja voltál. Most többek között a salgótarjáni és a nyíregyházi színházban játszol. Mennyire látszol ebből a távolságból? Egyáltalán ez fontos?

– Kis ország, kis szakma. Nagy szerencsém volt, hogy amikor harmadévesként Balikó Tamással megcsináltuk a Teljes napfogyatkozás c. előadást, a szakmában hirtelen ismert lettem. Persze el is tűnhet az ember, de amikor a Katona után egy évre Németországba mentünk Mucsi Zolival, ettől nem féltem. Nem érdekel, hogy mennyire látszom, ha valami izgalmasat csinálok, úgyis odafigyel a szakma. A Bárka Színház után is egy ideig fityegtem erre-arra, három vígszínházi előadásban szerepeltem, de végül nem szerződtem oda, mert úgy éreztem, nem vagyunk egymásnak valók.

Milyen színházakban, társulatokban érzed jól magad?

– Emberekhez kötődőm, a személyes kapcsolatok fontosak számomra, azok, akikkel egyfele jár az agyunk. A Stúdió K néhány ember miatt fontos, ahogy Salgótarján Tarnóczi Jakab miatt, aki fantasztikusan tehetséges fiatal rendező. A nyíregyházi előadásra Szikszai Rémusz hívott. A Vígszínházban valahogy úgy éreztem, hogy minden kicsit burkolt, a beszélgetések nem őszinték, nem éreztem, hogy az a hely, ahol szívesen vagyok. Szeretek sokat agyalni, gondolkodni azon, amit csinálok. A létrehozás, a szellemi izgalom érdekel, amikor olyan emberekkel találkozom, akikkel öröm együtt dolgozni. Nem érzem jól magam az országban, nem érzem jól magam a szakmámban, nem egyenesek a dolgok, nem az értékek mentén működnek, rengeteg minden nincs kimondva, de mindezt felül tudja írni egy jó munka, mint Tarnóczi Jakab Eltört korsó, vagy Vízkereszt-előadása.

Hozzád hasonlóan sokan darabok, rendezők után mennek. Mostanában nem színházak, inkább izgalmas előadások születnek. Ez átírja a korábbi színházi térképet?

– A legnagyobb bajom éppen az, hogy nem. Semmi sem változik. Szakmailag nagyon érdekes dolgok vannak, de ez még kavics se a vízben. Megengedhetetlen, hogy Pintér Béla Újpesten, Schilling és Bodó külföldön dolgozzanak.

Miért nincsen jelentősebb áttörés?

– A döntéshelyzetben lévők nem feltétlenül értékek mentén döntenek, a szakma pedig bátortalan, mindenki védi a saját kis portáját, ami részben érthető, de tehetséges fiataloknak nincs színháza, ami rossz kultúrpolitikai döntés. S a szakma, ha vannak is kis gesztusok, nem áll ki. Azt is pazarlásnak tartom, hogy Csizmadia Tibor a tíz nagyon izgalmas egri év után nem kapott nagyobb lehetőséget. Vannak színházak, amelyek kisebb-nagyobb alkukkal a fővárossal biztosították a létüket, de veszélyes lenne mások érdekében nagyon szót emelniük, mert hátha akkor ez a biztonság veszélybe kerülne. Ezért túl nagy a csönd. Értem, de közben igazán fontos dolgok tűnnek el. 2010-ben, amikor elkezdődött a kultúrpolitikai váltás, negyvenöt éves voltam, egy színész életében a legerősebb időszak: sok tapasztalattal rendelkezel, de még erejed teljében vagy. Jókat dolgozom, de azt érzem, elment ez a tíz év.

Fontos, jó előadásokban játszol. Mi az, amit hiányként élsz meg? A társulat hiánya? Az állandóság? Hisz rengeteg energiát vihet el az ingázás.

– Kicsit mindegyik igaz, de a legnagyobb bajom, hogy nem igazán fontos, amit csinálunk. Apám és anyám a hatvanas években átlagos életet éltek, édesanyám röntgenasszisztens volt, apám testnevelési főiskolára járt, de az egyértelmű volt, hogy rengeteget jártak színházba. Valahogy hozzátartozott az értelmiségi léthez, hogy Darvas Iván Egy őrült naplóját, Gábor Miklós Hamletjét meg kell nézni. Ma rétegdolog lett a színház. Ráadásul a kultúrpolitika érdektelensége, sokszor hozzá nem értése miatt úgy hozzák meg döntéseiket, hogy azok gyakran köszönőviszonyban sincsenek a valódi értékekkel. Egy időben nagyon komolyan gondolkodtam azon, hogy elmegyek Új-Zélandra – szeretem a jó bort meg a lovakat, de mivel fertőzött vagyok a színházzal, nem tudok elmenni. Függő vagyok a színháztól. Az sosem zavart, hogy keveset forgatok, azt a fajta elmélyült munkát, ami a színházban van, a filmezéskor nagyon ritkán tapasztalom. A film sokszor a vágóasztalon alakul, nem a te kezedben van, mint egy színházi szerep. A színházzal vagyok hűségi viszonyban, roppantul szeretek egy papírra leírt szövegből valami élő dolgot csinálni. Imádom a pontosan elemző, nagyon jól gondolkodó rendezőket. Ezért vagyok teljesen oda Tarnóczi Jakabért, aki huszonévesen, nem tudom, honnan tudja mindezt. Nagyon izgalmas egy előadás héttől tízig tartó útját néhány hét alatt megpróbálni felépíteni. Mert a próba lényege az, hogy az idegrendszeremet rátegyem egy héttől tízig tartó sínre, hogy mindenről legyen gondolatom, hogy megértsem, mi miről szól, miért mondom. S egyszer csak – nehéz megfogalmazni, pontosan mitől – elkezd élni a leírt szöveg. Nagyon ritkán gondolom ki előre, hogy milyen lesz az a karakter, amit játszom, de a próbaidőszak vége felé érzem, hogy belémköltözik a szerep. Az évek során kialakult, hogy én hogyan vagyok színész.

Hogyan?

– Kívülről a legizgalmasabb az energiaösszpontosítás lehet. Hogy oda kell nézni, mert valami energia jön ki egy emberből. Zsámbéki annak idején úgy fogalmazott, hogy expresszív színészi létezés. Ugrásra kész idegrendszer és nagyon éles jelenlét. Én ilyen vagyok.

Ez mennyiben határozza meg, hogy milyen szerepekben működsz jól?

– Egerben mindenfélét játszottam, zenésektől a bohózaton át mindent. Székely Csaba Bányatrilógiája is más karaktert kíván, mint az I. Erzsébetben Medici Katalin. Inkább úgy gondolom, hogy nem tudok másképp dolgozni. Nem viselem el a renyheséget a színpadon. Ha álmos színészt látok, szívem szerint provokálnám, belecsípnék.

Azt mondtad, konfliktuskerülő vagy. Valóban?

– A színházat kivéve igen. De a színházban nincs mese, ott éles vagyok, meg is szoktam bántani embereket. Ebben azonban soha nincs személyeskedés, csak a munka. A színház olyan, mint egy sebészműtét, kinyújtom a kezem egy szikéért, de ha abba pemzlit tesznek, a beteg meghal. Nagyon egymásra vagyunk utalva.

Nem szokták szeretni azokat a figurákat, akik mindig rámutatnak a hibákra, akik maximalisták.

– Igen, de én alapvetően kedves ember vagyok. És azt is megtanultam, hogy a konfliktust azonnal utána valahogy oldani kell. Általában nem romlik meg körülöttem a levegő, szoktak kedvelni. Most Nyíregyházán sok olyan kollégával dolgoztam, akikkel előtte még nem, nagyon szerettem ott lenni, úgy érzem, elfogadtak. Amúgy új emberekkel dolgozni mindig jó.

Nyíregyházán Dragomán György Kalucsni c. előadását mutattátok be, ami egy erdélyi család életén keresztül mutatja be az ottani nyolcvanas éveket. Fontos előadás, de kevesekhez ért el.

– Egy nagyon szép előadás született Szikszai Rémusz rendezésében, márciusban mutattuk be, lement belőle a bérlet, még életben tartjuk, de nem játsszuk. Talán jövőre a Deszka Fesztiválra elvisszük. Szomorú, hogy egy ilyen szép munka ennyi kiváló színésszel tízegynéhány előadást tudott csak menni.

Egyensúlyba tudod hozni, hogy úgy játszol jó előadásokban, hogy mégis marad egy feleslegesség-érzés?

– Ez nem tud egyensúlyba kerülni, nagyon rossz.

Feszít?

– Nem esik jól, nehéz megszokni, de meg kell szoknom, hogy így van. Jó lenne az értékekre jobban vigyázni. Verebes Istvánnal beszélgettem nemrég erről, hogy amikor ő igazgató volt Nyíregyházán, Debrecenben Lengyel György, Miskolcon Hegyi Árpád Jutocsa, azzal próbálkozott, hogy a három színház ilyen fontos előadásokból évente egyet a másik két színházban is játsszon el néhányszor, hogy több néző láthassa, hogy a színészek ne érezzék azt, hogy beletettek rengeteg munkát, ami két hónap múlva elillan. Nem jött össze.

Milyen társulat lenne, ha egyáltalán igen, ahova leszerződnél?

– Egyértelmű, hogy leszerződnék. Társulatban érzem magam a legjobban. Egerben az volt nagyon izgalmas, hogy minden évben változott egy kicsit a társulat, jöttek és mentek emberek, folyamatosan alakult, s ez évről évre ott tartott. Hogy most milyen társulathoz mennék?  Legyenek őszinte, akár bántásig is szókimondó, tehetséges, gondolkodó, szándékkal rendelkező emberek, akik nem szórakoztatóipari terméket akarnak létrehozni és abból jól élni, hanem kutatni, hogy mivégre jöttünk a világra, minek vagyunk itt, hogy működik, amiben élünk. Közölni emberekkel fontos dolgokat. Ilyen módon én Rémusz és Tarnóczi Jakab virtuális társulatához tartozom a lelkem mélyén. De kevés esélyt látok arra, hogy a közeljövőben ők színházat vezessenek. Pedig valószínűleg anno Pozsgay Imre részéről is merészség volt azt mondani, hogy legyen Székely Gáboré és Zsámbéki Gáboré a Katona. Még nem töltötték be a negyvenet, de már mögöttük volt a Nemzeti Színház pár évig tartó vezetése. Nem volt zökkenőmentes a nagy bölényekkel való együtt dolgozás, de Kállay Ferenc élete végén elmondta, hogy legkomolyabb színészi munkái a Zsámbéki rendezte Úrhatnám polgár és Székely Gábor Dantonja volt.

Facebook Comments