Gergics Enikő: A realitás súlytalansága

Mi történt Vegasban – Centrál Színház
2019-12-12

Egy nagyhírű magazin a nyomtatott sajtó válságában sorsfordítónak vélt cikket készül megjelentetni, csakhogy a tényellenőrzést végző gyakornok rájön a finisben, hogy az írás alapját képező valós eseményeknek a fele sem igaz. Az eset megtörtént, könyv és színdarab készült belőle, amit a Broadwayn tavaly mutattak be. Pedig ez a történet igazából nem is olyan nagy szám, és az előadás sem győz meg a relevanciájáról. Amiben ennek ellenére is remekel a Centrál Színház bemutatója, az a három szereplő, akikről szinte semmit nem tudunk meg, de a személyiségüket mégis olyan precizitással tárják fel a színpadon, hogy az előadás végén felvetített eredetijeik is stock fotóknak tűnnek mellettük.

Lehet, hogy épp attól tudnak olyan izgatóak lenni, hogy alig derül ki róluk valami. Az előadás ugyanis a történet elmondásának eszközeként kezeli és külső nézőpontból mutatja meg karaktereit, akiket egyetlen szerepükön, a munkájukon keresztül látunk: az író, a főszerkesztő és a gyakornok mintha nem is létezne, amint kilép az irodából és/vagy befejezi a home office-t. Hogy kik ők valójában és mi mozgatja őket, takarásban marad. Jim, a gyakornok egyből az előadás elején komplett önéletrajzot mond fel a főszerkesztőnek, hogy meggyőzze a tényellenőrzői pozícióra való alkalmasságáról, mégsem tudunk meg róla semmi olyat, amit a személye szempontjából lényegesnek éreznénk, sőt bizonyos szempontból még a másik két szereplőnél is távolabbi marad. Így tehát ránk marad a profilozás, hármójuk élő és virtuális interakciói során a rezdüléseikből és reakcióikból kell kitalálnunk, kik ezek az emberek.

Fotók: Horváth Judit

Ezeket a morzsákat bőkezűen adagolja a színészek teljesítménye, de kiemelt a szerepe Kárpáti Enikő érzékeny jelmeztervezői munkájának is. Rada Bálint (Jim) túlkontrollált, csupa feszültség mozdulatait, szorosan összezárt lábát, ideges gesztusait, karótnyelt testtartását és eminens hadarását tökéletesen kiegészíti a nyakkendő-ing-könyékfoltos zakó kombinációhoz párosított kitaposott sportcipő és a bénácska laptoptáska, amit következetesen a vállán átvetve hord. Jim kockasága és szociális csetlés-botlása végig az előadás humorának biztos bázisa, de Rada Bálint kiállásának hála mégsem válik önmaga paródiájává. Balsai Móni (Emily) könyörtelen, keménykezű vezetőként irányítja a magazin gépezetét, a Jimmel való konzultációk alatt szimultán konferenciabeszélgetésben ordítozik az alkalmazottaival, de a sokszor bosszantó gyakornokkal, aki leginkább rászorul a támogató bánásmódra, már-már anyai türelemmel bánik. Az elegáns, androgün nadrágkosztüm és lesimított haj kontrasztjaként a magassarkú hangsúlyos nőiessége egészíti ki Balsai Móni lendületes játékát, még a fejére csavart törölközőben és földig érő szaténköntösben is van valami királynői összeszedettség, csak amikor a nagy visszaszámlálás megfeszített munkája közben elcsigázottan leveti a tűsarkút, akkor látszik szinte meztelennek.

D’Agata portréja tartalmazza a legtöbb személyes információt: hátrányos gyermekkora volt, jelen volt édesanyja halálánál, és tudja, milyen, amikor az ember a konyhapadlón vinnyogva nem bírja tovább és meg akar halni. De ez is alig tompítja a nárcisztikus, agresszív, magának való figura ellenszenvességét. A konzervatívan férfias szedett-vedettséggel öltöztetett László Zsolt igazi mizantrópot játszik, akinek láthatóan semmiféle emberi kontaktusra vagy visszajelzésre nincs igénye, és olyannyira nem tűri a kritikát, hogy képes akár fizikailag is fojtogatni az őt megkérdőjelező gyakornokot. Nehéz róla elképzelni, hogy lelkisegélyvonalon dolgozott volna. Nagyon lassan bontakoznak ki a színészi játékból azok a hangsúlyok, amik mégis hitelességet adnak annak az öngyilkosságról szóló történetnek, amelyet D’Agata valamiért szenvedélyesen el akar mondani az esszéjében. És végül nem tudjuk meg a nagy miérteket, ahogyan Emilyről is csak sejtéseink lehetnek a könnyekkel küszködve elejtett mondatok alapján, és nem derül ki, miért ennyire fontos neki épp ez a cikk, épp ez a téma. Kettejük jellemrajzához az is hozzájárul, hogy betekintést nyerünk az életterükbe, egy telefonbeszélgetés alatt villanásnyira látjuk Emily otthonát, D’Agata háza pedig egyenesen az előadás egyik helyszínévé válik.

Nagyon gazdaságosan bánik a kisszínpad terével mind a rendezés, mind a látvány. A kisebb díszletelemek helyszínsemleges tárolókból kerülnek elő a félsötét szakaszok alatt – míg Jim a laptopján a munkával küzd, a képernyő fényének derengésében átrendezik körülötte a színpadot. Michac Gábor díszletét Varga Vince videótervezése egészíti ki, a főszerkesztői irodában a mappelt háttér a nagy üvegfalú irodaházak panorámáját idézi meg, aztán lakás- és házbelsőt, és kivetítve látjuk a munkahelyi emailezést is. D’Agata házában túlmutatnak magukon a díszletelemek, a puritán teakonyha legalább olyan sokat mond róla, mint az igénytelen kardigánja és a keresetlen stílusa.

A történet még Jim szabódásaival tördelve is nagyon pörgős. A filmszerű látványvilág adott dinamikája mellett a határidőig való visszaszámlálás is feszes ütemet szab a cselekménynek. Egyre több és több részletről derül ki, hogy nem felel meg a valóságnak; korrektül építkezik a feszültség, de aztán nem sikerül elérni egy igazán átütő csúcspontot. A Jim által felsorakoztatott adatok többnyire idegesítően lényegtelennek tűnnek, és ha nem lenne D’Agata alakja annyira ellenszenves, akkor egyáltalán nem is tudnánk komolyan venni. Így viszont az írói tekintéllyel szemben a fiatal, de ambíciózus gyakornoknak nem kell az igazság hősévé válnia, viselkedhet sután, lehet harvardos, programozós háttere, kérhet D’Agata lepattant konyhájában „kézműves sört”, és így is úgy érezzük, neki van igaza. Az erős alakítások és Ujj Mészáros Károly rendezése tehát inkább az író és a gyakornok tekintély vs. kompetencia párharcát helyezi az előtérbe. A történet eredeti problematikája, amely a tények és a művész igazsága vagy a részletek és a nagy kép igazsága között keresné a nagybetűs igazságot, mellékessé válik. Aztán az alkotók a valós történettel szembehelyezkedve mintha mégis megpróbálnák letenni a voksukat a művész igazsága mellett, és korrekt válasz is lehetne ez a mértékletes, nyitott befejezés – amit azonban egyből zárttá tesz az a dramaturgiailag sem túl megnyerő megoldás, hogy a végén rövid vetítés formájában még megismerkedünk a darab alapjául szolgáló igaz történettel –, csak ehhez nem sikerül előbb feltenni egy kérdést.

Jó humorú, magas színvonalú szórakoztatást nyújt a produkció, végig azon gondolkozom, mi a baj vele mégis, miért tűnik érdektelennek a színpadon a konfliktus, ami a színlapon még egész jól hangzott. Mert Balsai Móni remekül játszik, és Emilyként bőven van annyi tekintélye, hogy számítson, mit mond a döntéshelyzetben: megjelenjen-e a cikk.  Az aggodalma a következmények miatt mégis neurotikus túlaggódásnak tűnik, főleg, hogy D’Agata torzításainak többsége olyan kaliberű, mint a leadben érdekességként bedobott csirke neve, a fal színe, vagy hogy hány másodpercig tartott a végzetes zuhanás. Még a legmegfoghatóbbnak az tűnik, amikor Jim azt hozza fel érvként, hogy az író utolsó publikációi óta megváltozott a világ, és a fanok ma már darabokra szednének minden bizonytalan részletet a Redditen. Ezt értjük. De nehezen értelmezhető, hogy a magazin és a szerző felelősségre vonható lenne ezekért a publicisztikában tálalt – tény, hogy a valósághoz képest ferdített és csúsztatott – történetekért. Az sem hihető, hogy ezek a csúsztatások egyáltalán megütnék az olvasó ingerküszöbét. Amennyire meglepően relevánsan beszél az előadás az öngyilkosságról még ennyire indirekt formában is, annyira nem tud hozzányúlni a tényhűséghez.

A Mi történt Vegasban ettől még nívós, jó közérzetű előadásként zár. De míg a történet Amerikában játszódik, az előadás közege mégis a mi valóságunk marad, és úgy tűnik, ebben a valóságban épp a realitásról szóló lényegi mondanivaló nem tud hitelesen, súlyosan szólni.

Hol? Centrál Színház, Kisszínpad
Mit? Jeremy Kareken – David Murrell – Gordon Farrell: Mi történt Vegasban
Kik? Szereplők: Balsai Móni, László Zsolt, Rada Bálint; jelmeztervező: Kárpáti Enikő, díszlettervező: Michac Gábor, videótervező: Varga Vince, dramaturg és fordító: Baráthy György, rendező: Ujj Mészáros Károly

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.