A magyar színházi élet legizgalmasabb rendezőivel, csapataival dolgozik. Műfajt teremtett. Folyton tanul és tanít, keres és talál. NAGY FRUZSINÁval PROICS LILLA beszélgetett.

– A perifériáról dolgoztad be magad a centrumba: számos munkáddal arattál sikert. Mi az, ami érdekes ebből a pozícióból?

– Most annak az öröme, hogy ki tudtuk vinni a Tabu kollekciót a Prágai Quadriennáléra (PQ),[1] ami nagyobb is, mint az, hogy aztán ott a magyar tervezőcsapatunkkal díjat nyertünk a Végtelen dűne című installációnkkal, mert tudtam, hogy Prágában a Tabut olyan szakmai közönség fogja látni, amire itthon egyáltalán nincs lehetőség.

– Itthon nincs szakmai fórum?

– A PQ szakmai közönsége és az itthoni szűk szakmai közeg nemigen hasonlítható össze. Lényegében azokkal a tervezőtársaimmal vagyok érdemi kapcsolatban, akik egyébként is a barátnőim és barátaim. Ez a fellépés pedig azért is volt különleges élmény, mert senki nem tudta, kik vagyunk, és nem volt világos, mit látnak, mégis tomboló sikert arattunk. Sok szakmabeli személyesen gratulált, és tényleg felemelő volt, amikor odajött egy londoni professzornő, hogy elmondja, ő ezt oktatni fogja. Eddig félve viccelődtünk azzal, hogy létrehoztunk egy új műfajt az éneklő modellekkel, de most már tényleg elhiszem.

– És lesz következő előadás az új műfajban?

– Szerencsések vagyunk, hogy a Trafó a hátterünk, és tervezhetjük a következőt, aminek A keleti blokk a munkacíme. Addig beszélgettünk a cseh jelmeztervező barátnőmmel a régi kommunista időkről, hogy eldöntöttük, csinálunk Halas Dórival és a Soharózával egy V4-előadást: felkérek néhány cseh, lengyel, szlovák és magyar tervezőt.

– Szép nagy vállalásnak hangzik.

– Tényleg az, annyira, hogy újra is kell gondolni, mennyi mindent csinálunk kedvtelésből és szeretetből ebben a szakmában, amit bár honorálnak elismerésekkel, de nekem kifogytak a szívességtartalékaim. Számtalanszor könyörögtem, alkudoztam ki dolgokat, vagy én magam csináltam meg a jelmezt olcsóbb anyagból, ami persze tönkrement, és újra kellett gyártani. Ezt a munkát most igyekszem ebből a szempontból is tudatosabban felépíteni – kíváncsi vagyok, sikerül-e annyi pénzt szerezni, hogy azokkal a varrodákkal és kivitelezőkkel tudjunk dolgozni, akikkel szeretnénk, és úgy, hogy nekünk is jusson rendes gázsi.

Fotó: Nagy Gergő

– Egyébként amikor azt mondod, itthon nincs értő közeg, magamra ismerek, hiszen kritikusként egy előadás jelmezeivel kapcsolatban néhány egyszerű állításon és primer érzésen kívül tőlem sem telik több.

– Amikor annak idején, húszévesen elkezdtem ebben a szakmában dolgozni, még hangsúlyosabb volt a jelmezek szerepe az előadásokban, ezért érthető is, amit mondasz. Lehet ennek anyagi oka is, azonban a rendezők szemléletét érzem meghatározóbbnak, amivel megszólítani igyekeznek a fiatalabb közönséget. Így most szinte minden kortárs, legfeljebb retró, mert a hétköznapi viselet által is közvetlenebbnek gondolják a színházi nyelvet, amihez a néző jobban tud kapcsolódni. Ezzel akár még egyet is értek, így viszont sok előadás egy eszközrendszerrel szegényebb lesz.

– Iparművészeti tanulmányokkal a hátad mögött hogyan kezdtél színházzal foglalkozni? A bátorságodat a szakmai távolság hozta, vagy a személyiségedből jön?

– Volt bennem egy naiv hályogkovács is, de az általam megtanult módon kezdtem el dolgozni. Az alkalmazott munkák ugyanis elég konkrét feladatokat jelentenek, úgyhogy bátorságra inkább akkor lett szükségem, amikor 2002-ben Szabó György felajánlotta, hogy készítsek a Trafóban divatbemutatót. Az első ilyen munka az Átváltozások volt, amelyben negyvenöt ember szerepelt a színpadon. Utána nagyon meglepődtem, amikor egy kritikában azt olvastam, hogy én rendeztem.

– Hogyhogy meglepődtél?

– Mert elsősorban jelmeztervezőnek tartottam magam, eszembe sem jutott, hogy rendezzek. Megkerestem azokat az embereket, akikkel jól tudok dolgozni, utána már csak össze kellett szervezni mindent és mindenkit. Tulajdonképpen ez után a munka után jöttem rá, hogy valami irányvonalat követtem, és hogy a későbbiekben ezt is tudatosabbá kell tennem. Aztán amikor színészekkel kezdtem el dolgozni, kiderült számomra, hogy nekem nem megy a klasszikus értelemben vett rendezés, legfeljebb igyekszem valahogy boldogulni.

– Miért? Mi történt?

– Akkor azt éreztem, hogy nem tudok eleget a színházról, ezért sok mindenhez sokáig nem volt merszem. Bár az első néhány trafós munka után rengeteg támogató visszajelzést kaptunk, elbizonytalanodtam. Aztán a Recycled – amely a pályázati kiírás miatt filmes együttműködéssel készült, így Verebes Zoltánnal egymásra reflektálva dolgoztunk – visszaadta a szabadságérzetemet annak ellenére, hogy az előadás valamiért nem lett sikeres. Ezután következett volna, hogy Schilling Árpáddal dolgozom, akivel már vagy két éve készültünk közös előadásra, de mire eljutottunk volna a megvalósításig, őt már nem érdekelte egy látványközpontú előadás. Így felkértem Láng Annamarit társrendezőnek, ami nagyon jó döntésnek bizonyult: nemcsak nekem, hanem neki is új utat nyitott a PestiEsti.

– Azt mondod, sok rendezőt láttál dolgozni. Ha a próbát színházként nézed, akkor mit nézel, egyáltalán honnan nézed?

– Ez mindig attól függ, hol vagyunk, és milyen a próba. Amikor például olyan rendezőkkel dolgoztam, akik üvöltöztek, akkor a tér lehető legtávolabbi pontjára ültem, pedig velem nem szoktak kiabálni.

– Az üvöltősök csak a színészekkel üvöltenek?

– Nem, hallottam már rendezőt dramaturggal vagy hangtervezővel is kiabálni. Én viszont konfliktuskerülő vagyok, nem tudnék így dolgozni, sőt, nem is inspirál az ilyen közeg, és amint lehet, menekülök belőle.

– Mikor jó együtt dolgozni egy rendezővel? Milyen rendezővel jó együtt dolgozni?

– Akkor jó, ha van kihívás a helyzetben, amikor az adott rendező gondol valamit, és nem értünk egyet azonnal mindenben. Ha muszáj gondolkodni és vitatkozni, ha érzem, hogy nem kézenfekvő egy feladat. Persze lehet máshogy is inspiráló egy munka, mint amilyen Schilling Árpáddal volt a Mizantróp: annyit mondott, hogy csináljak egy saját divatot úgy, hogy vegyítsem Molière korát a retróval, Ágh Márton csíkos díszletét is figyelembe véve. Ez nagyvonalúan izgalmas feladat volt, hatalmas elánnal vetettem bele magam. Máshogy volt jó munka Bécsben Bodó Viktorral dolgozni A kis Zaches, avagy Cinóber-művelet című előadáson. Bodó az első jelmeztervre azzal reagált, hogy legyen sokkal modernebb és egyszerűbb. Vettem egy nagy levegőt, és megcsináltam. Aztán azt mondta, legyen mégis az eredeti, amivel ő ugyan nem tud teljes mértékben azonosulni, de bízik bennem. Ez rendkívül jólesett.

– A rendezővel való harmonikus együttműködésen kívül mitől sikerül jól egy jelmez?

– Ez elsősorban az elvégzett munkán múlik. A tanítványaimnak is mindig azt mondom, hogy azok a feladatok sikerülnek félre, amelyekkel nem foglalkozunk eleget. Lehet valaki rendkívül tehetséges, ha nem tudja beosztani az idejét, vagy addig halogatja a munkát, hogy nem készül el. Ebben a szakmában egy kevésbé tehetséges, ám megbízhatóan dolgozó ember többre képes. Aztán attól is jól sikerülhet egy munka, ha nagyon testhezálló. Nekem a Jógyerekek képeskönyve ilyen volt. Ráadásul ott az is stimmelt, hogy Ascher Tamás nagyon világosan kijelölte a kereteket, és azon belül teljes szabadságot hagyott. Vagy sokat adott Csizmadia Tibor Egerben azzal, hogy engedett teljesen szabadon kísérletezgetni, pedig néha szörnyű dolgokat is műveltem.

– Mi volt szörnyű?

– A Faustban, amelyben pedig voltak szépen megoldott részletek, az idősebb szereplőket motoros bőrszerkóba öltöztettem egy tivornyajelenethez. Ott például rettentő nagyot hibáztam – de rengeteget tanultam belőle.

– A hagyományos jelmeztervezésben nemcsak a rendezővel, de a színészekkel is szót kell értened, hogy jó jelmezek szülessenek. Tényleg, milyen a jó jelmez?

– A jó jelmez titkokat hordoz, és sok megfejtést. Húsz év alatt sok mindent megtanultam az együttműködés mikéntjéről. Némelyik színész hiába fogadta el, amit én erőltettem, nem tudta elég komfortosan viselni – azt pedig nem lehet elvárni egy színésztől, hogy erre fordítson extra energiát. Azt fogalmaztam meg magamban, hogy segítenem kell a színészeket, még annak árán is, hogy lemondok bizonyos dolgokról, amelyek az én szempontjaim szerint fontosak lennének. Már kompromisszumképes vagyok, és érdekes módon ettől sokkal nagyobb bizalmat is kapok, mint a pályám elején. Ez afféle lélektani gyakorlat is, mert mindenkinél rá kell jönnöm, hol a határ, hol nem szabad már tovább erőlködnöm. A színészek pedig rendkívül hálásak, hogy nem harcolok ellenük. Egyébként izgalmas, ahogy időnként egy jelmez ürügyén akaratlanul is mediátorrá válok rendező és színész között, és azon igyekszem, hogy úgy váltsam valóra a színész vágyait, hogy a rendező is elégedett legyen, és a megoldást sajátjának érezze.

– Számtalan rendezővel való együttműködés és sokadik önálló előadás után te hogyan próbálsz, amikor neked kell vezetni a munkafolyamatot? Gondolom, nem kiabálsz.

– Nyilván nem, de nem is ez tart távol az egyéni rendezéstől, hanem az, hogy én vizuális közegből jövök, az köt le, és nem mindig marad elég figyelmem másra, ami pedig lényeges egy jó színházhoz – még akkor is, ha az én vizualitásomnak például van dramaturgiája. Én inkább csapatjátékos vagyok, komfortosabban mozgok mint társrendező.

– Milyen a vizualitásod dramaturgiája?

– Nem vagyok ösztönös tervező, nekem muszáj strukturáltan és világosan gondolkodnom arról, amivel dolgozom. Nem értenek a rendezők, amikor olyan munkával kínlódom, amit már megterveztem, elfogadtak, mindenki elégedett, én meg azzal állok elő, hogy valami nem stimmel. Az én műfajom az alkalmazott művészet és a képzőművészet sajátos keveréke, és ha akár az egyik, akár a másik oldalra elbillenek, akkor baj lesz. A dramaturgiát a jelmezek rendszere adja. Egy átütően szép jelmez, ha nem kapcsolódik szervesen az adott előadáshoz, ha nem segíti a színészt, ne adj’ isten ellene megy a rendezésnek, akkor teljesen hiábavaló. Én úgy tartom, minden jelmez önálló műalkotás – amit nem az határoz meg, hogy például a Sirályban hányszor hangzik el, hogy Mása feketében van. Egy jelmeznek története, humora van, egyedi karakterisztikája, és viszonya minden máshoz. A testek, amelyekre tervezek, determinálnak, még ha igyekszem is feszegetni a határokat. A határ pedig ott van, ahol a színész zavartalanul érvényesül. A saját produkcióinkban pedig – ahol maximum anyagi korlátai vannak a kreativitásom kibontakozásának – a téma építi a dramaturgiát, amelybe óhatatlanul az is beszivárog, ami aktuálisan izgat a világból. Azonban nem csinálok politikai színházat, és nem gyávaságból, hanem mert engem egy direkt demonstráció eltérítene és korlátozna.

– Hogyan készülsz egy munkára? Jegyzetelsz, rajzolsz vagy fejben dolgozol?

– Sokáig minden csak a fejemben zajlik – ez a legjobb része –, és utána jön a feketeleves, amikor muszáj lerajzolnom. Ugyanis amit nem tudok megtervezni, mert, mondjuk, szembemegy a fizika törvényeivel, az nem lesz, hiába működött a fejemben tökéletesen az elképzeléseim szerint. A legkreatívabb időszakom az ébredés előtti félálom. Ezt arra is használom, hogy ha van egy megoldhatatlannak tűnő problémám, felébresztem magam hajnalban, ágyban maradok, és igyekszem fókuszáltan megoldást találni. Vagy ha egy unalmas előadást nézek, ami tereli kicsit a figyelmemet, el tudom magam foglalni az aktuális feladatommal.

– És vannak biztosan működő „megoldásaid”?

– Ha valami kísérleti megoldásom tetszik, akkor szeretem továbbvinni és jobban kidolgozni. Bár kérdés, helyes-e, vagy sem, ha az ember ismétli önmagát – de ha engem foglalkoztat valami, amit még szeretnék tökéletesíteni, akkor újra megcsinálom, és nem aggódom azon, hogy a kívülállók azt gondolják, nincs elég fantáziám, mert ilyet már láttak tőlem.

– Dialógushelyzetekben dolgozol – ami egyrészt adottság, másrészt mintha kedved is lelnéd benne.

– Igen, ezt a Halas Dórival[2] való közös munka nagyon megerősítette, benne igazi alkotótársra találtam. A színházi hierarchiát jó esetben a feladatok autoritása alakítja. Ilyen értelemben mi nem vagyunk egymással fölé-alá rendeltségi viszonyban, nincs köztünk rivalizálás, és vakon bízunk egymásban – és ettől valahogy bátorságot is merítünk egymásból. Ez nem jelenti azt, hogy képtelen lennék egyedül dolgozni, de nekem komfortosabb, hogy neki is van egyfajta kompetenciája, és nekem is, amit egymás mellé tudunk tenni.

– Azon kívül, hogy amerre jársz, akár spontán, akár célirányosan megnézel valamit, milyen módon töltődsz szakmailag?

– Igen, valahogy így van, ahogy mondod: amikor például egy tiszazugi temetést és esküvőt kellett a színpadon megjelenítenem, akkor odautaztam hívatlan vendégként, hogy legyen friss élményanyagom is. Ezenkívül mostanában elkezdtem konferenciákra járni – Balázs Juli barátnőm vezetett be ebbe a világba –, vannak ugyanis olyan szakmai szervezetek, amelyeknek a létezéséről sem tudtam előtte. Lelkesítő olyan prezentációkat látni, amelyekből én is tanulok. De szakmai helyzet az is, hogy néha versenyeken landolok. Korábban nem lelkesedtem az ilyesmiért, sőt, meggyőződésem volt, hogy művészetet nem lehet összemérni, de kiderült, hogy az értő szakmai közegből jövő, egyébként ismeretlen kollégák visszajelzései igenis sokat adnak. Tavaly két kategóriában is nyertem egy kínai maszk- és jelmezversenyen, és amikor kiutaztam, akkor derült ki számomra, hogy a nemzetközi zsűri tagjai magasan kvalifikált szakmabeliek, akik úgy szavaztak a munkámról, hogy nem tudták, ki vagyok. Egyébként azt is megtapasztaltam, hogy egy-egy ilyen fórumon meglehetősen jól mérnek: egyszer beadtam egy másfél nap alatt összerakott tervet egy újzélandi szakmai versenyre, és az első forduló után kiestem – az elvégzett munka hiánya megmutatkozott. Ugyancsak töltődés a tanítás. A képzőművészetin óraadóként szabadon választhatom meg a kurzusaim témáját. A tanítás persze rengeteg időt és energiát igényel, de többet kapok vissza a diákoktól, volt tanítványoktól.

– Hogyan tanítasz?

– Mindig megmondom, amit gondolok. Nyilván nem ítéleteket hozok, hanem igyekszem támogató lenni és ösztönzően segíteni, amikor valaki elakad. Fontosnak tartom, hogy a diákjaim megtanulják elfogadni és értelmezni a kritikát. Egyébként gyakorlatias vagyok, hiszen rengeteg mindent nem akadémikus módon tanultam, sokkal inkább a munkáim során szedtem össze egy csomó tudást, amit szívesen megosztok azokkal, akiket ez érdekel. A kreativitást helyezem előtérbe. Persze örök nyugtalanként folyton tanulok én is, ezért csináltam meg a DLA-t, ezért mentem Olaszországba vagy Los Angelesbe maszkozást tanulni – mindig felébred a kíváncsiságom valamire. Örömmel vinnék osztályt is, de nálunk a bolognai rendszer miatt nincs olyan mestertanári szisztéma, mint például Angliában. Újabban külföldre is hívnak tanítani: nemrég Helsinkiben tartottam angolul egy digitális jelmezkurzust, ami előtt izgultam kicsit, mert ilyet még nem csináltam, de utána rögtön kérték, hogy menjek jövőre is, ami visszaigazolt.

 

[1] Prague Quadrennial of Performance Design and Space: Prágában 1967 óta négyévenként megrendezett nemzetközi színházi látványtervezői szakmai világkiállítás.
[2] A Soharóza kísérleti énekegyüttes alapítója, vezetője.

Facebook Comments