Idén 70 éves a Budapest Bábszínház, amely jó ideje meghirdette „A báb nem korosztály, hanem műfaj” szlogennel fémjelzett korszakát. De mennyire tud valóban eszerint működni? Meg tudja szólítani a felnőtteket akár a csecsemőszínház is? Mitől lesz kortárs egy bábszínház? Erről beszélgetett NÁNAY ISTVÁN és TURBULY LILLA színikritikusokkal KOVÁCS BÁLINT.

– Mennyire markánsan változott a Budapest Bábszínház az elmúlt évtizedekben?

Nánay István: Nagyon markáns a változás. Az ötvenes években, az államosítás utáni évtizedben az Állami Bábszínház a szovjet, konkrétan a Szergej Obrazcov vezette moszkvai bábszínház példáját szigorúan követő intézmény volt – jó és rossz értelemben véve egyaránt. Az intézményes bábszínháznak nálunk nem volt gyökere, így jó, hogy volt mihez igazodni, de az már kevésbé volt szerencsés, hogy a repertoár legnagyobb része egyszerű átvétel volt. Ekkor teremtetődött meg a bábos gondolkodás csupa olyan művésszel, akik nem bábos területről érkeztek. Később volt egy átmeneti időszak, amelyben a vezető művészek otthagyták a Bábszínházat, és elmentek Győrbe; Szilágyi Dezső már akkor kapcsolatban volt ezzel a társasággal. Amikor 1958-ban őt nevezték ki az Állami Bábszínház élére, vissza is hozta őket, velük együtt pedig azt a teljesen másfajta repertoárt is, amit Győrben kezdtek létrehozni. 1964-ben aztán megszületett a Szentivánéji álom, ami már elsősorban felnőtteknek szólt, és innentől kezdve három szinten működött a színház, és ezek húzták, erősítették egymást. Volt egy felnőttprogram, egy budapesti gyerekprogram és az országos program, hiszen az egész országot a Bábszínház látta el. Ekkor alapozódott meg az a színház, amelyet a világ is megismert és elismert. Korábban csak technikában és minden másban egységes előadások születhettek, de ebben a korszakban kimondták, hogy a technikák keverhetők, így Szilágyi alatt színesebbek lettek az előadások.

Kovács Bálint, Nánay István és Turbuly Lilla

A hetvenes évek végére aztán kezdett megroppanni a színház, mert a világban megtörtént az a nagy bábszínházi váltás, hogy a színész kilépett a paraván mögül. Szilágyi Dezső ezzel nem tudott egyetérteni, így hiába jöttek az akkor fiatal rendezők, ezt a hullámot csak jóval később tudták meglovagolni. A nyolcvanas évek közepén kezdtek kialakulni a hivatásos vidéki bábszínházak, és onnantól kezdve egyre kisebb lett az Állami Bábszínház súlya. A kilencvenes évek elején, Szilágyi nyugdíjazása után kettévált a színház: létrejött a Kolibri, a fiatalok inkább odamentek, hogy aztán két év kínlódás után, 1994-ben jöjjön Meczner János: ekkor kezdődött a mostani korszak.

Az ő színháza sok mindenben más, mint a korábbiak: ő, amennyire csak lehetett, lebontotta a bábszínház és a prózai színház közötti falat. Egyrészt azzal, hogy nem csak, sőt, főleg nem bábrendezőket hívott, másrészt, hogy elindult a bábszínész- és a bábrendezőképzés, ami a színész- és rendezőképzés metódusát vette át, tehát a színészek között is egyre inkább lettek partnerei a prózai rendezőknek. És ez éppúgy igaz a felnőtt-, mint a gyerekelőadásokra. De hogy mennyire komplex ez a kérdés, azt jelzi, hogy még mindig műsoron van néhány ötven-hatvan éves előadás, amelyek konzerválják az akkori művészeti stílust is. És ez sokszor még ma is, az új bemutatókon is érezteti hatását.

– Milyen lenne egy ideális állami bábszínház? Mit kellene 2019-ben tudnia, miben kell erősnek lennie?

Turbuly Lilla: Ezt nehezen tudnám elválasztani attól a kérdéstől, hogy mit kell képviselnie egy gyerekszínháznak – a báb ehhez csak egy további eszközt ad. A gyerekelőadásokkal kapcsolatban mindig az a nagy dilemma, hogy a művészi színvonal mellett kell-e, mennyire kell nevelési célt is képviselnie egy előadásnak, és lehet-e ezért engedményeket tenni. Szerintem nem lehet: egy jó bábszínház képviselhet plusz értékeket, de csak ha ezért nem tesz engedményeket sem az irodalmi alapanyagot, sem a művészi megvalósítást tekintve.

N. I.: Szerintem éppen azt kellene elfelejteni, hogy a bábszínház gyerekszínház; a legjobb az, ha nem válik szét technikájában, esztétikájában, mi gyerekelőadás, és mi nem az, még ha a fogalmazásmód persze a célközönségtől függően nyilvánvalóan más és más. Az ötvenes években mondták ki, hogy a bábszínház óvodásoknak és kisiskolásoknak való, a gyerekszínház az iskolásoknak, az ifjúsági színház a középiskolásoknak, majd onnantól kezdve mehet az összes többi. Ebben az a logika, hogy a színházi gondolkodás korosztályonként egymásra épült, de ez 1956 után megszűnt ezzel a struktúrával együtt, az viszont megmaradt, hogy a bábszínház a kicsiknek szól. És ez a bábos gondolkodás érvényre jutásának iszonyatosan nagy tehertétele.

Turbuly Lilla

– És a Budapest Bábszínházban ma szétválik technikában és esztétikában a kétféle színház?

N. I.: Hiába hirdették meg azt a szlogent, hogy „A báb nem korosztály, hanem műfaj”, ezt még nem teljesíti a színház. Kénytelenek korosztályban gondolkodni, mert a felvevőpiac, az óvodák, az iskolák, a szülők így gondolkodnak. Ráadásul elvárják a didaktikai szempontok érvényesülését: a szülő és a pedagógus is azt várja, hogy a bábszínház tanítson, neveljen valamire. De a színháznak nem kell nevelnie.

– Lilla, neked miért a gyerekszínház volt az első asszociációd?

T. L.: Nagy híve vagyok a felnőtt bábszínháznak, mégis automatikusan a gyerekbábszínházra vonatkoztattam a kérdésedet, én is belecsúsztam ebbe az általánosításba. Pedig mindenütt erősödik a más korosztályok megszólítására való igény: Zalaegerszegen a Griff Bábszínházban például kineveltek egy olyan felnőtt közönséget, amely lelkesen megy felnőttelőadásokra is, így ezek három év után már telt házasak. De a sztereotípia rám is hat.

– Mennyire tartják fontosnak, hogy egy gyerekeknek szóló előadás másnak is adjon valamit a konkrét célközönségen, vagyis célkorosztályon kívül? Én például az egyébként kritikusdíjas Boribon és Annipanniról éreztem úgy, hogy lényegében semmi mélysége nincsen, és nekem hiányzott, hogy valamennyire még akkor is legyen, ha kisgyerek-előadásról van szó.

T. L.: Ezzel kapcsolatban felhozhatjuk a csecsemőszínházat is: az csak a csecsemőknek szóljon? Szerintem ha igazán jó, akkor alapkérdésekről, filozófiai-lételméleti témákról éppannyira tud a felnőttekhez is szólni, amennyire a csecsemőknek a rácsodálkozásról. És ha a csecsemőszínházban meg lehet ezt valósítani, akkor nyilván a három-négy éveseknek szóló színházban is. Szeretném azt hinni, hogy minden olyan gyerekelőadás, ami igazán jó, a felnőttek számára is jó tud lenni, ha más szinten, más kérdésekkel is, de őket is meg tudja szólítani. Ha a felnőtt úgy ül a gyerek mellett, hogy „hát ezt most ki kell bírni, mert a gyerek élvezi”, az már elmond valamit az előadásról.

N. I.: Nem lehet elvárni, hogy minden előadás ilyen legyen: muszáj kielégíteni annak a korosztálynak az igényeit, amelyik eltartja a színházat. Mondjuk a Boribon és Annipanni vagy a Bogyó és Babóca sikerét az unokáimnál tapasztalom: imádták. És ha a gyerekek imádják az ilyen könyveket, akkor természetes, hogy a film és a színház is rájuk talál. És az nem biztos, hogy feltétlenül nagy élmény a felnőtteknek. De a Boribon és Annipanninak van egy nagy pozitívuma: Bercsényi Péter színészete annyira megemeli, hogy attól az előadás jobb és erősebb anyag lesz, mint a könyv, de ezt elmondhatnám Mórocz Adrienn játékáról és személyiségéről is.

– Jellemző a mai Budapest Bábszínházra, hogy ad a felnőtteknek is gondolkodnivalót?

T. L.: Nagyon szépen próbálnak egyensúlyozni a repertoárral: vannak olyan ötven-hatvan éves előadások, mint a János vitéz és a Misi mókus, elavultnak ható vizualitással – de a nagyszülők igénylik, hogy elvihessék rájuk az unokáikat. Vannak új rendezések klasszikus darabokból, vannak kortárs magyar és kortárs európai darabok fiatal rendezőkkel, és vannak felnőttelőadások is. Mindenkinek adnak valamennyit. Nekem például nagy meglepetés volt a Batu-tá kalandjai, amely behozta a migráció kérdését a vásári bábjátékba, még ha kis térben elbújtatva is. Ez jó vállalás.

N. I.: Érdekes, hogy a Kemény Henrik Teremben gyakran kevesebb gyerek van, mint kísérő felnőtt. Ennél az előadásnál a gyerekeket egyáltalán nem érdekli a migrációs áthallás, a felnőttek viszont elkerekedett szemmel néznek. Statisztikát nem készítettem, de úgy vélem, kisebb arányban vannak repertoáron azok az előadások, amelyek kifejezetten egy korosztályt lőnek be. A legtöbb előadás a megadott korosztálynál lejjebb és feljebb is képes hatni. És vannak az olyan előadások, mint például A csomótündér, amelyek legalább annyira hatnak a felnőttekre, mint a kisgyerekekre, akik nem biztos, hogy mindent fognak belőlük, de ebben a feldolgozó foglalkozások sokat tudnak segíteni.

– Érdekes, hogy csak most került először szóba a drámapedagógia, pedig 2019-ben szerintem egy jó bábszínházról beszélve a legelsők között kellett volna említenünk.

N. I.: Ennek még az elején tart a Budapest Bábszínház, a tapogatózásnál. A cél az lenne, hogy ezek a foglalkozások ne csupán egy-egy előadásról szóló beszélgetések legyenek, hanem kijelöljenek egy utat azokhoz a színházi formákhoz is, amelyek sokkal vonzóbbak a fiatal nézők számára, mint a kőszínházak, például a közösségi színházhoz. Hogy átadják azt az élményt, hogy a színház nem csupán néznivaló dolog, de részt is lehet benne venni. Ez még odébb van.

T. L.: De tény, hogy Végvári Viktória vezetésével a színház már elindult ezen az úton.

– Beszéltünk arról, hogy jó, ha nem tekintjük automatikusan gyerekszínháznak a bábszínházat. A Budapest Bábszínház repertoárján jelenleg három saját felnőttelőadás szerepel (az Apa lánya, a Képzelt beteg és A vihar); én úgy érzem, ezek inkább kiegészítik a többit, mintsem hogy azt mondhatnánk, a repertoár gerincét képezik. Jobb lenne, ha több lenne a felnőttelőadás?

T. L.: Szerintem ez az igények reális felmérését tükrözi: valószínűleg ennyit bír el a közönség. Viszont ezek az előadások tényleg színvonalasak.

Nánay István. Fotók: Huszár Dávid

– Mondhatjuk azt 2019-ben, hogy az egykori Állami Bábszínház ma is a műfaj etalonja és bástyája, amikor már megannyi bábszínházi műhely működik országszerte?

N. I.: Ez nehéz ügy, mert egy kisebb vidéki műhely mozgékonyabb tud lenni, annak ellenére is, hogy a kötelezettségei jóval kötöttebbek: a szombathelyi bábszínház például elképesztő erőfeszítéseket tesz azért, hogy teljesítse azt a rettenetesen magas előadásszámot, amit vidéken teljesítenie kell, és plusz még műhelyként is tudjon működni. A Budapest Bábszínház viszont egy monstrum, három játszóhellyel, általában napi két előadással. Pedig a báb intim műfaj. A színpadhoz közel kell ülni; a nagy terek reménytelenek. És ez egy borzalmasan nagy, rossz alaprajzú színház iszonyatosan széles nagyszínpaddal, amelyet nézni és bejátszani is nagyon nehéz. Ennek a színháznak olyan technikai kötöttségei vannak, amelyek miatt nehezen tud a magyar bábjátszás kovásza lenni. Ennek ellenére sok olyan előadás születik – főleg a negyedik emeleten –, amely betöltheti ezt a kovászszerepet akkor is, ha sikeres, akkor is, ha nem. Az Iglic című előadás például sok szempontból problematikus volt, de mégiscsak született valami egészen furcsa újdonság. Erre sok más színház sem anyagilag, sem máshogy nem lenne képes, de a Bábszínház igen. De ott a másik oldal is: Alföldi Róbert Kabaréja nagyon izgalmasan vegyítette a prózai és bábos színházi világot, de ebben a színházban nem tudták kijátszani, mert nem érte el azt a közönséget, amelyik ugrott volna rá.

– Szerintem nagyon nagy pozitívuma a Meczner-féle Bábszínháznak, hogy gyakran vállalnak akár szélsőséges ötleteket is. Alföldi Róbert Sade márkija azért jó pár nézőt felháboríthatott, mégis létrehozták.

N. I.: Annak az előadásnak a híre – már csak a témája miatt is – elterjedt, és például az a réteg, amelyik, mondjuk, a Szkénébe is jár, felfedezte a Bábszínházat. De ennek a stílusnak aztán nem lett folytatása, így a felcsigázott nézőréteg is elvesztette az érdeklődését.

– Jót vagy rosszat tesz a Budapest Bábszínháznak, hogy huszonöt éve ugyanaz az igazgatója?

T. L.: Érdekes, hogy a másik legnagyobb gyerekszínháznál, a Kolibrinél is ugyanez a helyzet.

N. I.: Azt tapasztaltam, hogy a nagyon hosszú ideig tartó regnálás törvényszerűen együtt jár hullámvölgyekkel is. Mesterem, Ruszt József mindig azt mondta, hét évnél hosszabb ideig képtelen együtt lenni egy társulat. A Budapest Bábszínház esetében azért más a helyzet, mert nem a társulat leépülése, hanem a társulat épülése zajlott ez idő alatt: teljesen kicserélődött az a társulat, amellyel Meczner elkezdte a munkát. És ez a fokozatosság mindig újabb és újabb impulzusokat adott a már ott lévőknek, így nem érződött olyan hosszútávnak ez a hosszú táv, a kikerülhetetlen hullámvölgyek sem voltak oly mélyek.

T. L.: Ha a mostani Budapest Bábszínházra gondolok, legalább ugyanolyan gyorsan beugrik Gimesi Dóra, Hoffer Károly vagy más fiatalok neve, mint Meczner Jánosé. Jó törekvés volt folyamatosan bevonni a fiatalokat. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az igazgató személyes ízlése mégiscsak hat: Meczner többször elmondta például, hogy nem hisz a csecsemőszínházban, és ez nyilván hatott arra, hogy csak mostanában kezdenek nyitni e felé a műfaj felé, miközben a Kolibriben már régóta foglalkoznak vele.

N. I.: Az ízlés és a nézet abban is megmutatkozik, hogy nála a prózai színházi szemlélet a meghatározó. Ahogy nőnek fel a fiatalok, azt gondolom, egyre inkább ütközik az ő szemléletmódjuk Mecznerével. És ha dönteni kell, hogy miként alakuljon a repertoár, mi történjék egy előadásban, kompromisszumot kell kötni a bábos és a prózai szemlélet között.

– Mennyire kortárs ma a Budapest Bábszínház? Egyáltalán mit jelent egy bábszínház esetében a kortárs gondolkozás?

T. L.: Tudok olyan előadásokat mondani, amelyek abszolút kortársak, és olyanokat is, amelyek inkább retró esztétikával jelennek meg. A Fehérlófia jó példa volt arra, hogyan lehet a hagyományokat is őrizve kortárs esztétikával megszólalni, de ez A csillagszemű juhászra ugyanúgy igaz.

– Nekem a Coraline jut eszembe, amire könnyű lenne rávágni, hogy kortárs, hiszen laptopok szerepelnek benne, és rengeteg a digitális háttérvetítés – miközben az esztétikája ezt leszámítva valójában közelebb áll a retróhoz.

N. I.: Szerintem az olyan előadás, mint a Coraline, nem korszerű, mivel megvalósulhatna prózai színházban is, leszámítva néhány technikai bravúrt. Számomra tehát akkor korszerű egy bábszínházi előadás, ha a bábos jellegzetességek uralják: képzőművészeti, zenei és absztrakt a fogalmazásmód, nem pedig realista. Az a bábszínház, ahol a beszédet illusztrálják, nem ilyen, és ebben a színházban is van néhány előadás, amelyik inkább efelé billen el. De úgy látom, a Budapest Bábszínházban az elmúlt időszakban erős változás történt a korszerűség irányába.

Facebook Comments