Milyen típusú fesztivál a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó? Az utóbbi néhány évben nemzetközi színházi fesztiválként tartottam számon. Amilyen Kolozsváron az Interferenciák vagy Sepsiszentgyörgyön a REFLEX. Bár míg Interferenciák kétévente, REFLEX háromévente van, addig a TESZT-et minden egyes évben (május végén) megszervezik.

A gyakoriság a minőség rovására mehet, gondolnánk. Valóban, voltak évek, amikor kevésbé volt progresszív a TESZT felhozatala. Máskor viszont kifejezetten ütősre sikerült a fesztiválprogram – szerencsém volt például jelen lenni a 10. TESZT-en, 2017-ben (az utolsó év, amikor még Gálovits Zoltán volt a fesztivál kurátora). Ezt írtam akkor, elbűvölve a fesztiválprogramtól: „[A] TESZT felhozatala, szervezőcsapatának szellemisége lázító fuvallatként hatott az erdélyi színházi közeg áporodott levegőjében. Így is lehet?…” Abban az évadban a legmaradandóbb külföldi színházi élményeim a TESZT programjából kerültek ki.

De a fesztivál identitása más irányból is megközelíthető. Az első TESZT-et tizenkét évvel ezelőtt, 2008-ban még azzal a szándékkal szervezték, hogy megünnepeljék a temesvári magyar színház fennállásának 55. évfordulóját. Abban az évben a fesztiválzáró esemény egy úgymond „casting” volt, amelynek keretében valamikori temesvári színészek és jelenlegi társulati tagok adtak elő magánszámokat (dalok, szavalat stb.), akár párban: egy fiatal színész egy korábbi, idős társulati taggal karöltve. Rokonszenves esemény volt.

Az első években tehát a fesztivált elsősorban a jó értelemben vett köldöknézés, másképpen mondva az otthonosság jellemezte. Házi zeneszerzőjük, Cári Tibor fesztiválhimnuszt írt a TESZT-nek; állt egy színes fesztiválszekrény az utcán, amelyből az ajtajára vágott kerek lyukon kimosolyogva lefotóztathatta magát az ember; a társulat színészei fogadták a recepciós pult mögött a VIP vendégeket, ők voltak a dj-k is az éjszakai partikon.

Eduard Trifa a Medea’s Boys című előadásban. Fotó: Petru Cojocaru

A legtöbb évben természetesen e két irány keveredése volt a jellemző. Az otthonosság a fesztiválon például bizonyos mértékben mindmáig megmaradt. Az idein például Benedek Levente, a színház grafikusa Collage címmel olyan kiállítást hozott létre, amelybe a fesztivál résztvevői szabadon becsatlakozhattak: a színházhoz közeli műteremben mindenki boldogan vagdosott és ragasztgatott. (Benőke – így szólítjuk – idén a TESZT után felmondott a színháznál, a következő fesztiválon tehát valószínűleg nem gondoskodik újabb alkalmi teambuildingről.)

Ugyanígy a nemzetközi jelleg is a kezdetektől jelen volt a fesztiválon. Még akkor is, ha eleinte ez leginkább magyar nyelvű szerbiai és magyarországi előadások meghívásában kulminált. Ám ennek az iránynak is megvolt az értelme: a temesvári színház és egyes vendégei között ideig-óráig gyümölcsöző együttműködés alakult ki. Rendezőként is megfordult a temesvári társulatnál például a szerbiai László Sándor, Urbán András vagy Kokan Mladenović, akinek az idei TESZT-en is láthattuk egy temesvári előadását (Hattyúk tava újratöltve). A magyarországi rendezők közül dolgozott velük Balázs Zoltán, Hajdu Szabolcs (a Békeidő messze világló előadása volt a temesvári színháznak), vagy Horváth Csaba is készített ott egy izgalmas Peer Gyntöt a Fortéval közösen.

Az idei TESZT, úgy tűnt nekem, a fesztivál jóval korábbi éveit idézte. Egyrészt persze a jócskán megvágott költségvetési keret miatt történhetett ez. Azt rebesgették, Temesvár önkormányzata, mivel közeledik a 2021-es év, amikor Temesvár Európa kulturális fővárosa lesz, a maradandó, vagyis 2021-ben is élvezhető beruházásokra (mint épületek felújítása) akarta inkább fordítani idén a finanszírozást. A program, emiatt is talán, idén kevésbé volt merész. Nem tudhatjuk, mennyire árnyalódott volna a kép, ha mindegyik előadás eljön, amelyet a szervezők eredetileg meghívtak (például Tomi Janežić rendező ljubljanai munkája, a még nincs cím).

Míg az általam fennebb ajnározott tizedik fesztiválon sok egynézős performansz is felbukkant (aminek azért költségvetési vonzata is van), idén, a tizenkettediken az előadások „jólfésültebbek” voltak. Külső térben például nemigen játszódtak, és nagyjából betartották a nézőtér-játéktér elhatárolódást. A fesztivál (és egyben a temesvári színház) igazgatója, Balázs Attila ki is nyilvánította, hogy nem kifejezetten kedveli a performanszokat. Ennek megfelelően a mostani programban nem volt igazán határfeszegető előadás – bár némelyik tartalmazott meztelenséget (a szlovén Hero 2.0 – Az előadások előadása két fiatal szereplője például szinte végig meztelen a színpadon), és a kortárs tánc sem hiányzott a fesztiválról (utalok itt a francia Têtes d’affiche című profi kivitelű produkcióra – a táncelőadásoknak egyébként hagyományuk van a TESZT-en, például Frenák-koreográfiát is láttam korábban itt).

Balázs Attila (talán színész mivoltából fakadóan) jobban kedveli, úgy tűnik, a „hagyományosabb” színészi munkára épülő produkciókat. Abból is gondolom ezt, mert a fesztivált záró temesvári előadás, a IV. Henrik után a szakmai beszélgetésen elhangzott, Balázs Attila ötlete volt, hogy elő kellene venni ezt a darabot. A rendezésből sajnos nem derült ki, Victor Ioan Frunză szeretett volna-e mondani vele valamit a mának (illetve jobbára az derült ki, hogy nem). Kétségtelen, hogy adódott benne egy hálás szerep Balázs Attilának, amelyben egy korábbi közös sikerükhöz, a kilencvenes évekbeli Lorenzaccióhoz hasonlóan brillírozhatott. De sem a látvány (Adriana Grand szokásától eltérően ezúttal nem nyűgözött le, sőt, a jelmezek kifejezetten csúnyának tűntek), sem a többi színésznek nyújtott lehetőség (talán csak Lukács Szilárdra figyeltem fel egy fegyelmezetten játszott katonaszerepben), sem az előadás árnyaltsága nem győzött meg mint nézőt semmiről. Vagyis csak arról, hogy erre az előadásra nem volt szükség(em).

A Hattyúk tava újratöltve, Kokan Mladenović temesvári rendezése már egészen más jellegű, improvizációk nyomán készült munka, kis etűdökből áll. Sajnos egy hathetes próbafolyamat nem látszik elégségesnek arra, hogy egy devised módszerrel készült előadás kiforrottá váljék. Számomra ott lógott ki a lóláb, amikor a szereplőket vagy a kellékeket ki kellett juttatni a színről, és vice versa – ennek a kitalálására már nem igazán jutott idő. Egy jelenet, amelyiktől a hajam égnek állt: Tar Mónikának a szólója alatt az elhangzott tartalomtól függetlenül el kell takarítania a színről az előző jelenet maradványait. Tokai Andreának viszont hálás vagyok azért a mozzanatért, amikor a mikrofontól úgy távozik, hogy lereagálja (végre valaki!): azt át kell adnia valaki másnak.

Tetszett, hogy az előadás reflektál a politically correct gondolkodásmódokra, de az már nem, hogy a törekvést az ilyen beszédmódra ki is gúnyolja (ha jól dekódoltam). A környezettudatosságra való figyelem felkeltésének jelenetei között szép képek is voltak: például az, amelyikben ártatlan hattyúk (tüllruhás színészek) a szájukba fogják egy-egy üres, kb. kétliteres pillepalack száját, és úgy próbálnak lélegezni, miközben a szárnyukkal (karjukkal) csapkodnak. A levegő ki-be fújása a palackokba recsegő hangot ad: ez nagyon expresszív. Végül a hattyúk egyenként elhullanak. Mátyás Zsolt Imrére mintha rászabták volna Kékszakáll karakterét. Hasonló élmény ért Lőrincz Rita esetében is: közös vacsorázós jelenetükben, amely egy bántalmazó kapcsolat képét idézi (archetipikusra van formázva, Piroska és a farkas kettősének is tekinthető), a színésznő szokásosan kissé plakatív játékmódja jól veszi ki magát. Az előadás nagyrészt ironikus. Van persze „ártatlanul szenvedős” rész is a Hattyúk tava újratöltvében, ilyen például Simó Emese szólója. A rendező által írt költői monológ és Simó mint fehér hattyú nagyszerű, árnyalt játéka a kis gumimedencében az előadás egyik csúcspontja. Kár (a társulatnak), hogy Emese is felmondott az évad végén…

Kevéssé (vagyis inkább nem) tetszett a TESZT-en a tatabányai Macbeth, Szikszai Rémusz rendezése. Már azzal elbizonytalanít az előadás, hogy a nehéz shakespeare-i szöveget úgy mondják még a főszereplők is, hogy nem segítenek a nézőnek az értelmezésben. Izgalmasan használják a kevés téglatestszerű díszletelemet, de az, hogy a rajtuk levő lyukon a boszorkányok kifelé dugdossák a karjukat ijesztgetősen, mint egy rajzfilmben, eléggé elsőkörösnek tűnik. A boszorkányok csoportját alkotó két nő meg egy férfi más szerepben is megmutatkozik. A nők lovat is „játszanak”, első lábukat a földön kopogó mankók adják, fejük lehajtva, hosszú hajuk (sörényük) kiengedve. A dolog egyik szépséghibája, hogy mivel, ugye, a lovak hátán lovasok is álltak/ültek, úgy nézett ki, mintha ezek a férfiak hátulról épp meggyaknák szegény nőket. (Az előadásról Hajnal Márton írt kritikát lapunk 2019. májusi számában. A szerk.)

Bár valamelyik első TESZT-en láttam Szikszai Rémusszal a Bérczes-féle csodás Mulatságot, meg értem én, hogy a Nézőművészeti Kft. visszatérő vendég volt a TESZT-eken, de e tekintetben Gálovits kurátori policyját tartom sokra, miszerint a baráti kapcsolatok ápolásánál fontosabb egy fesztiválon a meghívott előadások minősége, különleges, friss látásmódja.

A Szabó Kristóf-féle, németországi Antigoné felé (a többi fesztiválvendégtől eltérően) már megértőbb voltam. A F.A.C.E. Szabó Visual Performing Arts Ensemble egy olyan Antigoné-átiratra épít, amelyet először 1917-ben vittek színre. Az erőteljesen maivá formált problematika (a politikai rend működése) mellett a látvány volt érdekes benne számomra. Az előadásmód ironikus, nyers volt, és a szín- és anyagvilággal együtt olybá tűnt, mintha az avantgárd vadságát próbálná megidézni (Artaud-t juttatta eszembe, televíziós elemekkel megspékelve).

Egy másik előadás, amelyik antik anyagot aktualizált: a bukaresti Medea’s Boys. Az Apollo 111 Színház előadását nézve az az érzésünk, mintha a romániai alter fiatalok tengerparti gyűjtőhelyén, Vama Vechén ücsörögnénk egy laza bárban. A görög hősök mai fiúkként jelennek meg előttünk (díjaztam), egyikük a csaja után sóhajtozik, másikuk macsó, harmadik egy filozófiát végzett, depressziós naplóírónak tűnik. A fiútípusok hiteles bemutatásáért már önmagában hálás voltam, nem bántam, hogy Andrei Măjeri rendezése formailag kissé egyenetlen. Ami még kárpótolt: Eduard Trifa nagyszerű Médea-alakítása. Ez a fiú olyan, mint Tóth Orsi férfitestben, vállasabban, többarcúbban – nagyon megnézném egyszer kettejüket egy közös filmben!

Az orosz Sociopath/Hamlet szintén egy klasszikus darab mai olvasatát adta. A novoszibirszki színház előadásában virtuális terek elemeivel meg elektromos minijárművekkel találkozhattunk – kár, hogy a rappelősen előadott monológokat nem értettük jól, mert a sok improvizáció miatt ki-kibicsaklott a fordítás. Andrej Prikotenko rendezése amúgy rokonszenvesen bátor átértelmezésnek tűnt.

Szintén szimpatikus volt a Bagdad című belga-holland produkció. Egy arab srác és egy holland férfi mesél benne a kortárs iraki helyzetről. Olvasataik különbségét gyerekkori emlékekkel, véres harcokkal, radioaktív porral, emberrablással, doku- és régi játékfilmmel, archív fotókkal támasztják alá. Performatív előadás ez, amelyet nézve nehéz eldönteni, mi valós benne, és mi fiktív. Imádtam azt is, ahogy előadás közben a zenét szolgáltató srác folyton eldugdosta az arab Enkidu Khaled elől a pálinkásbutykost. A fikcióval ütköztetve az élet valódi megnyilvánulásait látni a színpadon üdítő élmény volt.

Hasonló témájú előadást a 2017-es TESZT-en is láttam: az akkori, libanoni Felhőn lovagolok hatásában erősebb volt a Bagdadnál. Ahogy a most látott rokonszenves szlovén Hero 2.0-nál is egy fokozattal bátrabb volt Kelemen Kristóf szintén 2017-ben meghívott rendezése, a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk. Az a fajta fiatalos őrültség nagyon kellett ebbe a közegbe: az „áporodott levegőjű” erdélyi színházi térben az a fesztivál maga volt a csoda. Továbbra is szükségünk lenne csodákra. A középszerűségbe különben (túlzás nélkül) belepusztulunk.

Facebook Comments