A dramaturgia a legtöbb ponton hű próbál maradni Théophile Gautier librettójához. Talán pont ez az, ami végeredményben gúzsba köti a produkciót: hiszen egyértelmű, hogy egy 1841-ben született, a romantikus kor toposzaival átitatott tündérmesét nem lehet radikális változtatások nélkül modern kontextusban értelmezni.

Habár Akram Khan az elmúlt másfél évtized egyik meghatározó koreográfusa volt az Egyesült Királyságban, kortársaihoz – például Sidi Larbi Cherkaouihoz vagy Wayne McGregorhoz – képest viszonylag keveset dolgozott felkérésre, a saját társulata helyett más együtteseknél. A kevés kivétel közé tartozott 2014-es Dust című koreográfiája a szigetország (a Királyi Opera társulata után) második legfontosabb balettegyüttese, az English National Ballet (ENB) számára. Ez az együttműködés olyan jól sikerült, hogy az ENB művészeti vezetője, Tamara Rojo egy egész estés munkára is felkérte a koreográfust – így született meg 2016-ban a Giselle. Khan, bár munkái egy része nevezhető narratívnak, korábban sosem foglalkozott klasszikus alapanyaggal, nem használta a balett mozgásanyagát, így például a spicc-technikát sem (a Dustban is jórészt saját jellegzetes, indiai kathak táncból és kortárs technikákból kikevert stílusára hagyatkozott). Rojo felkérése után azonban úgy gondolta, nem egyszerűen elviszi az együtteshez, amije van, hanem belőlük építkezik – hiszen máskülönben ugyanúgy megcsinálhatná ezt a produkciót is a saját társulatával.

Fotók: Laurent Liotardo

A három éve bemutatott Giselle a balett-előadások között ritkaságszámba menő sikersztori: a turnéknak, mozi- és tévévetítéseknek és a DVD-kiadásnak köszönhetően már több mint 300 ezer néző látta, és szakmai elismerést is bőven bezsebelt lelkes kritikák és különböző díjak formájában. Ugyanakkor, bár kétségtelenül számos erénnyel büszkélkedhet formailag a produkció, tartalmilag egyszerűen nem elég bátor és kidolgozott ahhoz, hogy valóban revelatív reinterpretációról beszélhessünk.

Ami a mozgásanyagot illeti, Khan nem okoz csalódást: koreográfiája az előadás legnagyobb részében lenyűgözően kidolgozott, részletgazdag és expresszív, különösen ami az érzelmek ábrázolását illeti. Ahogy azt megszokhattuk tőle (akár például a Dust esetében[1]), a csoportjelenetek hipnotikusan magukkal ragadóak. Miközben ezúttal is felfedezhetők a kathak stílusjegyei (a gyors dinamikai váltások, éles mozdulatok, a hangsúlyos felsőtest- és karhasználat), ugyanúgy megjelennek társastánc- vagy néptáncelemek is. A duettek ehhez képest lágyabbak, és jobban építenek a klasszikus balett-technikára. Ez utóbbi olyannyira jelen van, hogy – mint a műsorfüzet is hangsúlyozza – néhány motívum belekerült az eredeti, Coralli és Perrot-jegyezte Giselle-koreográfiából is. Hasonlóképp Vincenzo Lamagna zenéje is felidéz néhány dallamot Adolphe Adam eredeti muzsikájából, és a dramaturgia is a legtöbb ponton hű próbál maradni Théophile Gautier librettójához. Talán pont ez az, ami végeredményben gúzsba köti a produkciót: hiszen egyértelmű, hogy egy 1841-ben született, a romantikus kor toposzaival átitatott tündérmesét nem lehet radikális változtatások nélkül modern kontextusban értelmezni.

Pedig a kiindulóhelyzet ígéretesnek tűnhet: Giselle közössége ezúttal nem egy Rajna-menti falu, hanem egy ruhagyár menekültekből álló munkáscsapata. Érdekesség, hogy a 19. és 20. században a globális textiliparnak két központja volt váltakozva: Anglia (egész pontosan Manchester) és Banglades – azaz Khan jelenlegi hazája, és az az ország, ahonnan származik. Napjainkban más ázsiai országok mellett ismét Banglades a ruhagyártás egyik fellegvára, ami köztudottan gyakran jár együtt  borzalmas munkakörülményekkel és kizsákmányolt munkaerővel. Így – bár az előadás nem határozza meg közelebbről a kort és a helyszínt – nem nehéz mindezekre asszociálnunk. Ugyanakkor, noha az alaphelyzetet megváltozik, a dramaturgia (Khan állandó alkotótársa, Ruth Little munkája) szinte minden más fontos kérdést elmaszatol. Nyilvánvaló, hogy az eredeti történet karakterei nem adaptálhatók egy az egyben a ruhagyári viszonyokra, mégsem derül ki például, hogy hogyan és miért adja ki magát a „high societyből” (a ruhagyár tulajdonosai közül) érkező Albrecht gyári munkásnak, és az sem, hogy kicsoda pontosan ebben a közegben a Giselle-be reménytelenül szerelmes Hilarion. Róla csak annyit tudunk meg, hogy próbál lavírozni a két társadalmi osztály között, és persze megszerezni-megvédeni Giselle-t. A történet szempontjából szerepe azonban csekély, hiszen valójában nem ő az, aki leleplezi az álruhás Albrechtet – lelepleződik ő magától is. Így azonban még igazságtalanabbnak tűnik az a hálátlan sors, ami a második felvonásban vár Hilarionra. Az első felvonás drámai konfliktusa (a ruhagyár tulajdonosainak, köztük Albrecht menyasszonyának és apósjelöltjének megjelenése; Albrecht leleplezése és Giselle megszégyenülése) pedig megdöbbentően anakronisztikusra sikerül. A „gazdagok” ruhái, amelyeket a gyári munkások készítettek, barokk udvari viseletekre hasonlítanak, ami rögvest néhány száz évvel visszaveti az eseményeket – és ezen a ponton Khan is csődöt mond: ahelyett, hogy megkoreografálná, a tragédia a klasszikus balett legódivatúbb hagyományai szerint gyakorlatilag egy hosszú pantomim-jelenetben bomlik ki. Kardinális pont Giselle halála is: a mai néző vélhetően nem elégszik meg az eredeti mese magyarázatával, miszerint „beleőrült a megcsalatásba és meghalt”, ám alternatívát sem kap, mert Khan ezt is megúszósan oldja meg: a kétségbeesett Giselle-t körbeveszik és körbetáncolják a gyári munkások, és a tánc végén már holtan kerül ki a körből.

Hiába tehát a jelentéses alaphelyzet, a társadalmi probléma és az egyéni tragédia sem elég kidolgozott az első részben, a kifejezetten izgalmas koreográfia élvezetét pedig megnehezíti, hogy Lamagna zenéje folyamatosan olyan felfokozott regiszterben mozog, ahonnan már egyszerűen nincs hova építkezni.

A második rész – szintén hűen az eredeti librettóhoz – egészen más hangulatot és esztétikát hordoz. A dramaturgiai csorbákat itt sem sikerül már kiküszöbölni, Albrecht és Hilarion továbbra is kidolgozatlan karakterek maradnak, és kissé hanyag az a magyarázat is, hogy az eredeti történet villijei (az esküvőjük előtt meghalt menyasszonyok kísértetei) ezúttal a ruhagyár elhunyt munkásnőinek szellemei. Mégis: ez a felvonás sokkal letisztultabb és összességében jóval izgalmasabb élményt kínál. A Giselle egyike volt azon romantikus baletteknek, amelyek túlvilági lényeket szerepeltettek (ld. még többek között: A szilfid, A hattyúk tava, Csipkerózsika). Ezek a balettek ugyanabból a korszellemből születtek, amely útjára indította és hihetetlen népszerűsége emelte a horror-regényeket is. Tánc és horror azóta is gyümölcsöző kapcsolatot ápolnak[2], a színpad mellett a filmművészet is számos alkalommal fedezte fel a táncban a rémisztgetés lehetőségét. Az egyik legismertebb társítás talán Michael Jackson Thriller-videóklipje, de a mozifilmek közül is rengeteg példát hozhatnánk – elég, ha az elmúlt évek díjakkal elhalmozott alkotásaira, például Darren Aronofsky Fekete hattyújára vagy Luca Guadagnino Suspiriájára gondolunk. Akram Khan Giselle-jének második felvonása, miközben megidézi az eredeti művet, esztétikájában inkább ezekhez a kortárs alkotásokhoz csatlakozik – vagyis pontosan úgy működik, ahogy egy jó újragondolásnak kell.

A Coralli-Perrot-féle eredeti műben a villik jellegzetes koreográfiáját az úgynevezett bourrée lépés adja, amelyet a táncosnők spiccen „tipegve”, lábukat szorosan egymás mellett tartva hajtanak végre. Ez egyfajta suhanó mozgást kölcsönöz nekik, ami még inkább kihangsúlyozza túlvilági voltukat. Khan megtartja ezt a lépést a felvonás központi elemének, olyannyira, hogy a villikirálynő, Myrtha gyakorlatilag az egész felvonás alatt így jár-kel – miközben mindvégig színen van. Myrtha szerepében Stina Quagebeur fizikálisan és jelenlétben is rendkívüli teljesítményt nyújt. A színpadi ijesztgetés sosem tud olyan hatásos lenni, mint a filmes, hiszen sokkal nehezebb az illúzió megteremtése. A Giselle mint romantikus balett, bár bosszúvágyról, túlvilági lényekről és halálról szól, mégis inkább a balerinák kecsességét, éteri szépségét hangsúlyozta eredetileg. Khan villijei kibontott hajukkal, rongyos ruhájukkal és a kezükben tartott hosszú botokkal sokkal közelebb hozzák hozzánk ezeknek a nőknek a kiábrándultságát, bosszúszomját és gátlástalanságát – hiszen nincs már mit veszíteniük. A botokra épülő koreográfia egyszerűségében izgalmas és fenyegető, így valóban tétje van annak, hogy Giselle meg tudja-e menteni szerelmét, Albrechtet. Ehhez a felvonáshoz sokkal jobban passzol az egyetlen díszletelem, a kézlenyomatokkal beterített hatalmas fal is, és itt már a zene is jobban szolgálja a táncot és a történetet.

Az általam látott szereposztásban a román származású sztárbalerina, Alina Cojocaru törékeny és bájos Giselle, ezzel inkább a romantikus hagyományhoz csatlakozik (szemben a társulatvezető Tamara Rojoval, aki az interneten fellelhető részletek alapján sokkal tüzesebb Giselle-t formál). Cojocaru partnereként Isaac Hernandez jó kiállású, jó technikájú Albrecht, bár az ő szerepe eleve nem hagy teret különösebb kibontakozásra. Így aztán a showt a Hilariont alakító Jeffrey Cirio lopja el, aki fantasztikusan energikus megjelenéseivel bőven kárpótolja a szerepét érintő dramaturgiai hiányosságokat – ha a színpadon van, nem lehet máshová figyelni.

Az English National Ballet nemrég jelentette be újabb kollaborációját Akram Khannal, amely a Creature címet viseli, és amelyben a koreográfus Frankenstein történetét dolgozza fel Prometheus mítoszával és Georg Büchner Woyzeckjének történetével vegyítve. Ismét horror, természetfeletti, erőszak és halál áll tehát majd a középpontban – a végeredményt 2020 áprilisától ellenőrizhetik azok, akik elcsípik a produkciót valahol Európában.

Mi? English National Ballet: Giselle
Hol? Sadler’s Wells, London
Kik? Rendezés és koreográfia: Akram Khan. Zene és hangdesign: Vincenzo Lamagna, Adolphe Adam eredeti zenéje alapján. Hangszerelés: Gavin Sutherland. Látvány és jelmez: Tim Yip. Fény: Mark Henderson. Dramaturg: Ruth Little. Koreográfus asszisztens: Andrej Petrovič.

[1] A kb. húszperces produkció vendégszereplése a Glastonbury fesztiválon megtekinthető a YouTube-on

[2] A témáról bővebben ld. Sanjoy Roy elemzését A frisson of the forbidden: Dance and horror címmel.

Facebook Comments