Évfordulós ünnepségre voltam hivatalos. Tavaly hetvenéves lett a sepsiszentgyörgyi színház, s ennek apropóján emlékidéző napokra került sor.[1] Meglepett, amikor Bocsárdi László meghívott, hiszen kritikusként csak tisztes távolságból figyeltem a teátrum munkáját, bár Bocsárdi pályája alakulásában és a színház történetének egy nehéz szakaszában némi szerepet azért játszottam.

Visszafogott performansszal vette kezdetét az esemény: a színház előtti téren keménykalapos zenész zongorázott, miközben a társulat tagjai embermagas, háromoldalú pannókat helyeztek ki az épület elé. Rajtuk ábécésorrendben azoknak a színészeknek, rendezőknek, tervezőknek és más alkalmazottaknak a neve és képe, akik 1948-tól, az első társulat megalakulásától a mai napig az együttes tagjai voltak. A pianínó mellett mikrofonállvány, de senki nem mondott köszöntő vagy ünnepi beszédet, ehelyett hangszórókon keresztül régi színházi szövegekből és dokumentumokból készített szövegmontázs hangzott el. Végül a tetőről legördült az ünnepi napok az egész homlokzatot eltakaró plakátja.

A kis szabadtéri kiállítás sokakat megállított, és az emberek böngészgették, kiket ismernek, kikre emlékeznek. Magam is többször így tettem, és nemcsak az emlékidézés okán. Érdekes volt számba venni, milyen sokan töltöttek rövidebb-hosszabb időt Szentgyörgyön, hogy aztán pályájukat máshol folytassák és teljesítsék ki; fájdalmas volt látni, hányan nincsenek már az élők sorában, és még fájdalmasabb és elgondolkodtatóbb: a tagok csaknem harmadának neve mellől hiányzott a fotó. Mondhatnánk, hogy ez jól jelzi a színház múlékonyságát, de a fehér foltoknak ennél prózaibb oka is van: a színházi dokumentálás felületessége, nemtörődömsége, elmaradása. S ez nem csak a Tamási Áron Színházra vonatkozik! A hiányos dokumentáció az egyik oka annak, hogy egyre nehezebb és bizonytalanabb a múlt feltárása és rögzítése.

Vérnász, r. Bocsárdi László, 2000. Fotó: Barabás Zsolt

A négynapos rendezvény deklarált célja épp az volt, hogy hozzájáruljon e múlt tisztázásához. Ennek jegyében elhangzottak színháztörténeti előadások (Bartha Katalin Ágnesé a 19. századi színházi próbálkozásokról, az előadás-rekonstrukciók alapján múltat feltáró Philter-projekt kutatóié az elmúlt évtizedek néhány alkotásáról), egyéni és kollektív visszaemlékezések (a társulat hajdani színésznője, Nászta Katalin, Nemes Levente és e sorok írója, régi és mai színészek szólaltak fel), felvételről vetítettek régi produkciókat (Alkésztisz, Vérnász), és játszottak újakat (Kaisers TV Ungarn, Liliom).

A programok helyszínét, a színházzal szemközti Magma kortárs képzőművészeti galériát zömmel színháziak és színházközeli érdeklődők töltötték meg, ettől (meg a protokoll mellőzésétől) családi légkörben töltöttük a négy napot. Gyakran felborult az előadók és a közönség közötti, hallgatólagosan elfogadott rend, amikor a felidézett események tanúi kiegészítették, pontosították, saját emlékeikkel gazdagították a pulpitusról elhangzottakat. A fiatalabbak pedig rácsodálkozhattak arra, hogy mi minden alapozta és előzte meg azt a korábbiakhoz képest idillinek is mondható állapotot, amelybe ők – a meglévő helyzetet magától értetődőnek tekintve – belekerültek.

Nekem is időutazásnak tetszett az a négy nap. Bár 1972-től több-kevesebb rendszerességgel jártam erdélyi színházakba, a sepsiszentgyörgyinek az előadásait csak vendégjátékokon láttam. Viszont 1992 után rövid idő alatt többször is megfordultam a városban és a színházban.

Ezt megelőzte az, hogy 1991-ben kezdtem tanítani Marosvásárhelyen Tompa Gábor rendezőosztályában, és ott ismertem meg személyesen Bocsárdi Lászlót, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió vezetőjét – évfolyamtársaival, Barabás Olgával és Kövesdy Istvánnal egyetemben. Amikor másodévesek lettek, Bocsárdi vizsgarendezésének (Turgenyev: Egy hónap falun) konzulenseként jó néhány napot töltöttem a jeges-fagyos Gyergyóban, és megkedveltem a figurásokat. Lenyűgözött az a megszállott és szakmailag értékes munka, amivel a művelődési ház alig fűtött balett-termében próbáltak.

Szentgyörgyre először nem színházat nézni mentem. 1992 januárjában tartotta első fesztiválját a romániai magyar amatőr színjátszó csoportokat tömörítő Jádzó Társaság, s ezen zsűriztem. Ekkor is csikorgó hidegre érkeztem, és a volt pártszállóból, ahova jóindulatúan elszállásoltak – hiszen itt viszonylag kiszámíthatóan volt meleg víz és fűtés –, egy balesetből lábadozva csak mások segítségével tudtam lekeveredni a jeges úton és lépcsőkön. Akkor és ott ismertem meg a köményesnek nevezett szeszes italt, „élveztem” a szállóhoz tartozó, de különálló épületrészben lévő kihalt, rideg és fűtetlen étterem reggelijét: a citrompótlós menzateát és a zsíros vagy valamilyen krémes kenyeret. De szintén ott ismertem meg többek között Nagy Attila mérnököt, amatőr színjátszót és rendezőt, nem mellékesen Shakespeare-kutatót (aki egy évvel később már Árkoson, a kastélyban büszkélkedett a Shakespeare-emlékszobájával és könyvtárával, valamint ismertette a Globe színház hamarosan náluk is megépítendő másának terveit), Musát Gyula zenetanárt, Salamon Andrást, a Mikes Kelemen Líceum nagy tudású, a színház mellett elkötelezett tanárát, Zsehránszky István kritikust meg Bíró Béla esztétát. És akkor szembesültem azzal is, hogy milyen állapotok uralkodnak abban a színházban, amely nemcsak néhány fesztivál-előadásnak adott helyett, de esténként a büféjében lehetett „kikapcsolódni”. Füstös, kemény kocsma volt ez, amelynek törzsközönsége nem csak a színház alkalmazottaiból állt. Elborzasztó élményt nyújtott, és jól érzékeltette a társulatnak a nyolcvanas évek okozta lelki és morális leépülését.

Ez a demoralizálódás a színház előadásaiban – Móricz Zsigmond: Sári bíró, Karl Schönherr: Hit és szülőföld – is megmutatkozott, amelyekkel az április 9–16. között megrendezett 3. Nemzetiségi Színházi Kollokviumon vettek részt. Itt is zsűriztem olyanok társaságában, mint például Sütő András, Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője, Páll Árpád kritikus, Kötő József művelődéspolitikus, dramaturg, a kolozsvári színház korábbi igazgatója. A résztvevők számára kissé szokatlannak tűnt, hogy a szakmai beszélgetéseken néhány kritikus, köztük jómagam, felesleges udvariaskodás nélkül és az erdélyi színházakat sújtó mostoha körülményeket mint a nívótlanságot mentő érveket tudomásul véve, de nem elfogadva értékelte a produkciókat. Különösen a szentgyörgyiek nehezményezték a bírálatot, és arra kértek, hogy ne csak kritizáljak, hanem segítsek is. Hiszen – ahogy a legtöbb erdélyi társulatnál, itt is – a legégetőbbnek a rendezőhiány mutatkozott, s ezt akkoriban főleg magyarországi vendégekkel lehetett ideig-óráig orvosolni. De az újságíróból lett igazgató, Dali Sándor nem tudott működő kapcsolatokat kialakítani a magyarországi szakmával, tehát szüksége volt segítségre. Mindaz, amit a színházban tapasztaltam, azt mondatta velem, hogy a társulat szellemének megváltoztatásához nem elég egy-egy vendégrendező, ide az együttes által is elfogadott, koncepciózus és szuverén új vezető kell.

Pár hónappal később meghívtak egy igazgatóválasztó társulati ülésre azzal a megbízatással, hogy mondjam el, milyennek tartom a színházat, milyen perspektívát látok előtte. Elmondtam. Kendőzetlenül. Azt is, hogy a munkafegyelem megszilárdításának első lépése az épületen belüli alkoholizálás radikális visszaszorítása, s azt is, hogy az új igazgató mellé állandó rendező, művészeti vezető kell. Éjjel ültem fel Marosvásárhelyen a vonatra, és délután, az ülés után mentem is vissza tanítani az akadémiára. A társulat pedig hosszas egyezkedés után megválasztotta Nemes Leventét igazgatónak. Neki ajánlottam egy-egy produkció létrehozására Szőke Istvánt, majd Schlanger Andrást, majd közreműködtem abban is, hogy a végzős rendezőhallgató Bocsárdi László és ő összeismerkedjenek és egymásra találjanak.

E találkozás eredménye ismert, hiszen ez a színház és ma már igazgatója, Bocsárdi László nemcsak a román és magyar nyelvű színházak között, de Európa-szerte a legkiválóbbak közé számít. De az a keserves és sok-sok konfliktussal járó hosszú folyamat is ismert, amelynek során egy független színházi csoportosulás, a Figura és egy kőszínházi együttes összecsiszolódott, s kialakult a Tamási Áron Társulat az előzőektől merőben különböző profilja. Ezt az új hangot nem mindenki fogadta lelkesedéssel – a nézők egy része el is veszett –, de az évek során felnőtt egy új, érdeklődő és nyitott közönség.

A jubileumi program részeként elsősorban ezt a folyamatot – no meg az előző évtizedek emlékeit – idéztük fel Nemes Leventével. Úgy, ahogy ő belülről látta és átélte, meg ahogy én kívülről figyeltem az eseményeket.[2]

Az amatőrökhöz is visszajártam, miután 1993-tól Mátyás Irénnel, a Zsámbéki Színházi Bázis megteremtőjével elindítottuk a határon túli amatőr rendezőket képző tanfolyamot, amely úgy épült fel, hogy év közben erdélyi, felvidéki és vajdasági partnereinkkel helyben tartottunk sűrített programú foglalkozásokat, nyaranta pedig Zsámbékon a három régióból jött leendő rendezők együttesen vettek részt az egyhetes közös munkában. Az erdélyi tanfolyamok helyszíne, illetve központja értelemszerűen Sepsiszentgyörgyön volt, miként az újabb Concordia Napok is, ahol már az általunk képzett rendezők is bemutatkoztak.

Látogatásaim később megritkultak, de szívesen emlékszem arra, hogy 1997-ben moderátora lehettem a Tamási Áron születésének 100. évfordulója alkalmából tartott konferenciának, s legutóbb, 2012-ben a II. Reflex Fesztivál programjának részeként Törőcsik Marival beszélgettem a Tamási Áron Színház nyilvánossága előtt. A társulatot azonban mindmáig figyelemmel kísérem, és előadásainak nagy részét természetesen láttam. Azokat is, amelyeket a kerek évforduló alkalmából esténként felvételről levetítettek: az 1998-as Alkésztiszt meg a 2000-es Vérnászt.

Ismét élveztem, hogy Bocsárdi milyen nagyvonalúan kezeli Euripidész szövegét, hogyan keveri a pamflettől a realista ábrázolásig a különböző stílusokat, miként teremti meg Admétosz és a férjéért a halált is vállaló Alkésztisz kapcsolatát. Most is megrendítő a kép, ahogy a házaspár egy reggeli kávézás közben zavartan búcsúzik, majd Pálffy Tibor előzékenyen kinyitja a halálba vezető ajtót, ahonnan felejthetetlen mosollyal visszanéz Angi Gabi. Hasonlóan szép ennek a párjelenete is: Admétosz nem tud mit kezdeni a halálból visszatért Alkésztisszel. Szavakkal most sem tudják kifejezni egymás iránti érzelmeiket, de végül gesztusokkal mégis: egymáshoz bújnak.

Az újranézés új felfedezésekkel is jár. Például azzal, hogy ez az előadás milyen szépen illeszkedik Bocsárdi „antik tetralógiájába”: az Iphigeneia Auliszban (1994) még előtanulmánynak tetszik, s mindaz, ami az Alkésztiszben stilárisan és teátrálisan megfogalmazódott, teljes érettségében és komplexitásában jelent meg a 2001-es, illetve 2003-as Antigonéban (s részben az Örkény színházbeli 2006-os Élektrában). Az igazi felfedezés, pontosabban belefeledkezés a színészek játékának köszönhető. A nem túl jó minőségű felvételből is kiérzik a belőlük áradó erő, pontosság és összhang. A már említett Angi Gabi és Pálffy alakítása azért is lehet oly megkapó, mert az ő figurájukat, az ő tragédiájukat egyfelől hatásosan ellenpontozza Veress László és Szakács László karikaturisztikus istenábrázolása vagy Váta Loránd lehengerlő rocksztárparódiája Héraklészként, másfelől elmélyíti a kórus: B. Bartha Boróka, D. Albu Annamária és Molnár Gizella, akik hol mint egy antik kar tagjai, hol mint párkák vagy falusi siratóasszonyok szólalnak meg.

A Vérnász felvétele is szolgált újdonsággal. Nem annyira a forma tekinthető meglepetés erejűnek, hiszen az már az előadás első megnézésekor is nyilvánvaló volt, hogy a García Lorca-szöveghez a néptánc és a kontakt tánc elemeiből szőtt mozgásvilággal és a cigány folklór felhasználásával újszerű színházi kifejezésmód teremtődött. (Ennek is van előzménye: a Manole mester, a Figura Stúdió mozgásszínházi előadása 1989-ből.) Viszont azt ez alkalommal ismertem fel, hogy Bocsárdi ebben a rendezésében is milyen konzekvensen fordítja át a verbális tartalmakat gesztikussá. Nemcsak a drámaszöveg radikális rövidítéséről van szó, hanem arról, hogy – Orza Călin és Uray Péter koreográfusok együttműködésével – a szituációk, az alakok közötti viszonyok a mozdulatokból, a testek egymásnak feszüléséből születnek. Például Leonardo (Pálffy Tibor) és a Menyasszony (Polgár Emília) az érzelmileg a végsőkig feszített szerelmi kettősében a férfi a kabátjával végigűzi-végigveri a színpadon a nőt, egyszerre éreztetve kettejük összetartozását és ennek beteljesülhetetlensége miatti tehetetlenségüket. Vagy a Vőlegény (Győry András) és Leonardo gyilkos összeakaszkodásakor a két férfi teste szétválaszthatatlan eggyé gabalyodik össze.

Bocsárdi a Vérnászt már 1988-ban megrendezte a Figura Stúdióban, akkor elsősorban a szóbeli közlés közvetítette a balladai eseményeket és a mögöttük rejlő titkokat, de ezzel egyenrangúvá vált a drámaiságnak a testi állapotokban is megnyilvánuló lényege. A Háromszék Táncegyüttessel született produkcióban ez a kezdemény bomlott ki és párosult mindazzal, ami az Alkésztiszben is megjelent: együtt a tragédia és annak kifordítása. Ebben az esetben a Szabó Tibor alakította mai ruhás cigány figura képviselte az ellenpontot: narrátora, de mint Halál előidézője és levezénylője, cinikus és viccelődő kommentátora is volt az eseményeknek.

És megint micsoda erős színészi jelenlétek! Molnár Gizelláé az Anya szerepében (hallatlanul erős pillanat, amikor félig szítt cigarettáját átadja egy slukkra az addig ellenségének tekintett Menyasszonynak, hiszen most már mindketten vesztesek). Vagy a pengekeskeny arcélű, égő tekintetű Pálffy Tiboré!

Akit jó volt élőben is látni a Kaisers TV Ungarnban. Pintér Béla darabja több mint négy éve van műsoron a színház stúdióterében. Porogi Dorka rendezése felerősíti a darab abszurd jellegét, a helyzetekből és félreértésekből fakadó komikumot, emiatt sem érvényesül eléggé Pintér humorának szarkasztikussága, fedettsége. Ez utóbbit elsősorban Pálffy Tibor (gróf Baráznay Ignác, a „sukorói oroszlán”) játéka képviseli. Ő az, aki, ha kell, magabiztosan és fölényes szakmai tudással képes kapcsolatot kialakítani az egyes nézőkkel is. Meggyőző Kovács Kati a gróf leányának, Amáliának kulcsszerepében, aki a gróf kétes halála után negyven évvel furcsa módon keveredik bele egy olyan időutazásba, amely a darab eseményeit generálja, s így egyszerre lesz résztvevője, elszenvedője és szemlélője a történéseknek. A színésznő erőteljes jelenlétével hitelesíti a szituációkon belüli kettős létezést, és érzékenyen egyensúlyoz a kinti és a benti szerepállapot között. Lenyűgözött, ahogy a zömmel fiatal nézők követték a történetet, s nemcsak a triviális, hanem a finomabb és többértelmű poénokra is reagáltak. És mindenekelőtt az érződött, hogy szeretik a színészeiket, a színházukat.

Végül is három napot tudtam Sepsiszentgyörgyön maradni, s ezalatt a hivatalos programok mellett és azokon túl a találkozások voltak a legemlékezetesebbek. A társulat régebbi tagjaival (László Károllyal, alias Puki bácsival, Darvas Lászlóval, Debreczi Kálmánnal) kissé hidegebb lett a viszonyom, mint mikor megismertem őket, s ebben nemcsak az eltelt idő pusztító hatása játszik szerepet, hanem az is, hogy ők feltehetően felemásan viszonyultak és viszonyulnak mindahhoz, ami két és fél évtized alatt a színházukban történt. Fantasztikus csoda volt látni a szálfaegyenes tartású, fehér hajjal is szép, nyolcvanöt éves – és a két vetített előadásban is kulcsszerepet játszó – Molnár Gizellát, beszélni vele.

Az újratalálkozás örömét és várakozását éreztem a volt figurásokkal szemben. Ők emberileg is közel kerültek hozzám, és mindegyikük pályáját élénk figyelemmel követem. Pálffyval, azaz Hobóval két-három évente egy-egy vendégjáték alkalmával összeakadunk, megöleljük egymást, de ez a gesztus több a színházi szakmában jól ismert formalitásnál, ebbe kettőnk huszonöt éves története sűrűsödik. És valami hasonló történik, valahányszor Albu Annamarival vagy Szakács Lászlóval találkozom.

És abból is, ahogy a fiatalabbak közül Mátray Lászlóval összevillan a tekintetünk, szavak nélkül szólunk egymáshoz, a korkülönbség, az eltérő pozíciónk ellenére születik köztünk valami megmagyarázhatatlan kapcsolat, amiben a vásárhelyi egyetemen folytatott beszélgetéseink emléke éppen úgy benne van, mint azok a röpke, elejtett szóváltások, amelyek egy-egy alakítása, emberi megnyilatkozása vagy egyéb kapcsán zajlottak.

Bocsárdi a megemlékezések után írt levelében így fogalmaz: „Ahogy megjelentél, azt éreztem, hogy nem múlnak az évek, hogy visszamentünk az időben. Szervesen hozzátartozol a történetünkhöz. Örülök, hogy láttad, hol tartunk most, milyen nálunk a hangulat.” Én is pontosan így érzem.

[1] Az írás a 2018. október 25–28. között rendezett ünnepségsorozat apropóján született.
[2] Minderről részletesebben: NÁNAY István, „Színházi rendszerváltás 1990 után”, Játéktér 2012. ősz/tél, 70–74.

Facebook Comments