…hogyan ébred rá egy nő arra, hogy a megfelelni akarás, a betagozódás a lehető legrosszabb kompromisszum, a fiziológiai és lelki egészség értekében a testnedvek mindegyikének áramlani kell, és a szabadsághoz a testen keresztül vezet az út.

A Dollár Papa Gyermekeinek előadásai a kezdetek óta hangsúlyosan a családot érintő kérdésekről, azon belül is leginkább nők helyzetéről, a nők által vállalt és/vagy rájuk kényszerített társadalmi szerepekről, a kitörésvágyról beszélnek, s teszik ezt 19–20. századi klasszikus, a maga idejében forradalminak számító szövegeken keresztül.

Fotók: Ofner Gergely

A Lady Chatterley szeretője sem kivétel ez alól. Az alapanyagként választott D. H. Lawrence-regény 1928-ban egy firenzei magánnyomdában jelent meg. Számos országban betiltották az obszcénnek minősített tartalom miatt, az Egyesült Királyságban pedig csak 1960-ban, egy bírósági ítéletnek köszönhetően adhatták ki, addig pornográf tartalomnak számított. Valószínűleg többen beszéltek róla, mint ahányan valóban olvasták – a szoftabb és keményebb felnőttfilm-feldolgozásoktól ezúttal tekintsünk el – különben pontosan tudták volna, hogy a történet nem a szeretkezések leírása vagy a trágárnak tekintett szavak használata miatt bátor, hanem azért, mert benne egy nő vállalja fel testi és lelki vágyait. Mindezekből következően nem pornográfia, hanem súlyos társadalomrajz, a szexualitás, a test, a szerelem, a vágy szabadsága fölötti önrendelkezés manifesztuma ez a regény, és e tekintetben még ma, a szexuális forradalom után ötven évvel is érvényes.

A Dollár Papa-előadások megszokott helyén, a Trafó emeleti próbatermében vagyunk, bensőséges létszámban, intim térben, közel a játszókhoz, három oldalról véve körbe őket. Ezúttal azonban nem a mennyezeti neonok égnek, hanem asztali gyertyák. Wragby, a családi birtok a játéktér közepe, ahol férfiak ülik körül az asztalt: Clifford Chatterley, a férj (Schmied Zoltán), Michaelis, a wannabe-házibarát (Szabó Zoltán), a kinyilatkoztató, hideg és cinikus világértelmezésben verhetetlen Charles May (Ördög Tamás), illetve a társaságban kívülálló, abba belesimulni, ahhoz felnőni vágyó Tommy Dukes (Földi Ádám). Véget nem érően kártyáznak és beszélnek. A gyertyafényben nincs semmi barátságos, hívogató, meghitt, titokzatos vagy erotikus. A bányák sötétje ez – hiszen a bányavidéken vagyunk, a föld alól származik a Chatterley-vagyon egy része, Clifford pedig e tárgyban végzett valamikor tanulmányokat – meg az önismeret világosságának hiánya. Mert ezek a férfiak kizárólag egocentrikusan képesek fogalmazni. A társalgásba közéleti, társadalmi témák nem kúsznak be, nincs reflexió a külvilágra, saját magukra. Nincs igényük másra, mint arra, hogy az idő valahogy, pont úgy, mint mindig, elteljen. Színes, csipkés-zsabós ingjük jelmezszerűségére egyszerre rakódik a rokokó férfiruhák femininitása, a 70-es évek divatjának komolytalansága és az agy- és lélekzsibbasztó, nosztalgiát sem mellőző, vélt vagy valós szerelmi-szexuális kalandokkal meg-megszakított szobafilozófia komolyan vehetetlensége.

Elviselhetetlen ez a közeg. Nem is elsősorban azért, mert a férj háborús sebesülések miatt kerekesszékbe kényszerült, nemzőképességét elvesztette. A képmutatás teszi azzá: a bizonyos szempontokból áthághatatlan, más tekintetben pedig jóval engedékenyebb szabályrendszer, a természetes szükségletek kielégítése és a morális rugalmasság között feszülő ellentét. Itt nyugodtan, férji áldással lehetne mással hálni a nőnek, már amennyiben az az utódnemzés érdekében, a férj által kiválasztott férfival történik.

A Constance Chatterley-t alakító Kiss-Végh Emőke megjelenésében, semmi-különös, örök-divat szürkés-bézses ingruhájában tökéletes ellentéte a férfiaknak. A lebbenő selyem jelzi, honnan jön, az egyszerűségben ott az őszinteség, a ruha szabásában pedig a lázadás lehetősége. (A jellemek és a közeg pontos megérzékítéséhez és megértéséhez sokban hozzájárulnak a Je Suis Belle ruhái.) A színésznőtökéletesen megrajzol egy ívet, mely a a színházterem ajtajának becsukásától és a villany leoltásától tart a villany felkapcsolásáig és az ajtó kinyitásáig, s melyben szépen látszik, hogyan ébred rá egy nő arra, hogy a megfelelni akarás, a betagozódás a lehető legrosszabb kompromisszum, a fiziológiai és lelki egészség értekében a testnedvek mindegyikének áramlani kell, és a szabadsághoz a testen keresztül vezet az út. Az előadás záró pillanata erőt, optimizmust mutat, pedig a Lady Chatterley szeretője egyáltalán nem romantikus lányregény.

A tükrös falnál, a bejárati ajtóhoz közelebbi sarokban van a mackónadrágba, gumicsizmába, atlétába öltöztetett vadőr Oliver Mellors háza. Kis hűtő, állványon lavór, hokedli, a falon családi fotó keret nélkül. Enni, inni, tisztálkodni, emlékezni, felejteni – ezek adnak keretet az életnek, feladatot a mindennapokra. Mindezt szinte láthatatlanul kell tenni, mert az úr-cseléd viszonyban ez az előírás. (Rába Roland sokáig szótlan, alig vesszük észre a félhomályban. Amikor megmozdul, izgalmat kelt, amit egyszerre veszélyes és vonzó.) Érdekes egyébként, hogy grammatikailag-logikailag ő a címszereplő. És valóban, ez legalább annyira Mellors, mint a Lady öntudatra ébredésének is a története: a rossz házasságban élő, abból kilépő férfié, a tehetséges, komoly szellemi képességekkel rendelkező férfié, a társadalmi mobilitást megvalósító, majd azt egyetlen – makacsság és kudarc miatt bekövetkező – döntéssel felül- vagy inkább alulíró férfié.

A Dollár Papa-előadásokban szokásos módon itt is pontos (tér)dramaturgiája van a színészek közötti távolságnak, az érintéshiányban rejlő feszültségnek és a testi kontaktusok minőségének. Látjuk férfiak birkózását, amiben kiszolgáltatottság és segíteni akarás, veszteség- és győzelemtudat, férfiak nemes harca és nevetséges kakaskodása egyaránt sűrül. Van vetkőzés nélküli, gyors, érzelemmentes szex lenn a padlón. Van együttlét teljes vetkőzéssel, félhomályban, még félelemben, miközben a testeknek szinte csak a sziluettje látszik. És van felszabadító, boldog szeretkezés fényben, a tökéletlenségeket sem szégyellve, önazonosan, könnyed játékossággal – az ásványvizes flakonokká stilizált, tisztító erejű eső mossa el a gátakat –, hogy egymásé lehessenek azok, akiknek egymáséinak kell lenni. Nem egyszerű utakon jutnak el a katarzisig. Ennek oka eredendő érzékenységük mellett az is, hogy máshonnan jönnek, következésképp másképp nézik és értelmezik a világot, de az élet alapvető értékeiben, köztük a felelősségvállalásban és döntés szabadságában osztoznak.

Ez azért is tud pregnánsan megjelenni az előadásban, mert hiányzik a birtokon kívüli világ, és nincs másik nő: a Törley-Havas Sára készítette adaptáció a fojtó légkörre és Connie-ra koncentrál. Van viszont egy nagy találmány, ami ezt a fókuszt segíti: a felvételről bejátszott narrátor (Papp János). A regényből vett szövegek meghatározzák az alaphelyzetet, ugyanakkor ez a gesztus, a hol kitetten mesélő, hol meg a női magazinok tanácsadó rovataiból kölcsönzött hangnem paradox módon nem idézőjelbe teszi, hanem a 21. század felé billenti a történetet. Nem anakronizmus ezzel a hangsúllyal mondani a regény mondatait, mert azok nagyon is frissnek, ismerősnek hatnak, hiszen az az elvárásrendszer és (test)hatalmi struktúra, ami közel száz éve teljesen hétköznapinak számított, még ma is működik.

Hol? Trafó Stúdió
Mi? D. H. Lawrence: Lady Chatterley szeretője
Kik? Dollár Papa Gyermekei
Szereplők: Kiss-Végh Emőke, Schmied Zoltán, Rába Roland, Szabó Zoltán, Földi Ádám, Ördög Tamás. Narrátor: Papp János.
Zene: Bartók Béla. Jelmez: Je Suis Belle – Dévényi Dalma és Kiss Tibor. Dramaturg: Törley-Havas Sára e.h. Rendező: Ördög Tamás

Facebook Comments