Színházban jártam a minap. Bár gyanítom, sokan ezt az egyszerű állítást megkérdőjeleznék. Mert hát micsoda színház az, ahol egyetlen előadó áll csak a színpadon, és végig meg sem szólal? Megmondom, milyen: üdítően friss, izgalmas, érzéki és okos egyszerre.

Átélhető, felkavaró, tragikus történetet mesél a Mining Stories, persze humorral, mint a legjobbak, de olyan eszközökkel, mint kevesen, ha egyáltalán bárki. Dokumentumszínház a javából: egy brazil bányászváros katasztrófájáról számol be leginkább érintettekkel és szakértőkkel készített eredeti mélyinterjúkon keresztül, ehhez kever hozzá egy-egy talált szöveget. A dokumentumszínház szó szerinti, jellemzően nagy mértékben eredeti interjúkból szerkesztett, verbatim változatának egyik alapreceptje ez szerte a világon, a különbség az anyag színpadi felhasználásában van.

A Trafó színpadán nincs társulat, nincsenek jelenetek, nincs monológ. Az egyetlen szereplő szájából nem hangzik el egyetlen szó sem, s mielőtt még azt gondolná a nyájas olvasó, hogy biztos a kortárs színházban divatos élő kamera képei váltakoznak eredeti filmfelvételekkel, s így a kép válik az előadás főszereplőjévé, elárulom, hogy egyetlen fénykép, egyetlen videófelvétel és egyetlen élő kamera sem villan fel az érdekfeszítő szűk órában.

Mintha a manapság mindent eluraló képpornó – lásd például „foodporn” kétszáz millió találattal az Instagramon – ellen lázadva az alkotók végre ismét a fantáziára akarnák bízni a kép megteremtését, s ezért használnának az egyszerű színpadképen és egyetlen emberi testen kívül csak hanganyagokat.

Fotó: Tom Callemin

A színpad sötétjéből először hét fehér, a fekete balettszőnyegre rögzített, pedánsan felsorakozó villanykapcsoló bontakozik ki, majd egy pár fehér tornacipő, amely a villanykapcsolókra lépkedve indítja majd el és állítja le a hét szakértővel felvett és megszerkesztett interjúkat. A bal oldali főkapcsoló a helybeliekkel felvett hanganyagot vagy épp a „könnyen elkerülhető katasztrófáért” felelős cég vidám, fülbemászó reklámdallamait vezérli. Kétségünk ne legyen: a két fiatal belga alkotó, a fehér tornacipőhöz egyszerű sötét farmert és fehér pólót viselő Silke Huysmans és a háttérben dolgozó társa, Hannes Dereere letisztult színpadi eszközeikkel, a brazíliai portugál, a flamand és az angol nyelv csodálatos polifóniájával olyan apró zenei elemekkel tarkított szimfóniát s olyan katartikus csendeket varázsolnak elénk, hogy azt bármely nagy zenés mű rendezője megirigyelhetné.

A három nyelven felvett szövegek angol felirata tökéletes szinkronicitással jelenik meg a hét szakértő nevével ellátott, szemmagasságba fellógatott falapokon, míg az érintettek hangja afféle kórusként ellenpontozza a szólistákat: az ő megszólalásaikat kottaállványokon olvashatjuk, ahogy az előadó a színpad két oldaláról egyre inkább maga köré, középre rendezi őket, ezzel főszólammá emelve mondandójukat. Kibontakozik a magyar vörösiszap-katasztrófát idéző történet: megértjük, hogy a Rio Doce folyó gátja átszakadt, s a mérgező anyagokkal teli mocsokfolyam maga alá temetett vagy két tucat embert, de még hónapokkal később is bőven találtak arzént és ólmot a folyóban, amely az Atlanti-óceánba ömölve több ezer halat pusztított el. Van, aki a kórusban halott fiát siratja, van, aki az elveszett munkahelyét, míg a cég képviselői és a helyi politikus persze jobbára hárítják a felelősséget.

Az információhalmaz miatt elvileg nagyobb nézői figyelmet igénylő, a műfajban gyakran jellemző didaxis veszélyét magában hordozó történetet tragikus témája ellenére mindvégig varázsos könnyedséggel jelenítik meg az alkotók. A hangorgia eszkalálódásával a halálpontos koreográfiát igénylő villanykapcsoló-táncnak tökéletesen ura az előadó, miközben végig megtartott érzelmi semlegességével sok tekintetben valóra váltja Gordon Craig – vagy Kleist – marionettjét: „Csak egy olyan színész van – nem, csak egy olyan ember, […] aki a költő igaz és hűséges tolmácsolója: a marionett.” Silke Huysmans alkotóként és performerként is igaz és hűséges tolmácsolója megszólaltatottjainak, miközben a felvett szövegek egyes elemeinek ismétlésével, mások nyilvánvaló kihagyásával, az alkotó kezében tartott szerkesztéssel, egyáltalán a megszólalók kiválasztásával s a műfaj megannyi más szükségszerű döntésével folyamatosan emlékeztet a dokumentumszínház egyik alapvető morális és művészi kérdésére, hogy vajon a hitelesség látszatát keltve mennyire tudjuk közvetíteni a valóságot, s hogy dolgunk-e ez egyáltalán. Fájdalmas és szégyenletes, hogy ennek a nagyszerű előadásnak a Trafó nagytermében csak harmincöten voltunk nézői.

Facebook Comments