Rejtélyes erők uralják, feszítik és perpetuálják a show-t, anélkül, hogy beazonosíthatnánk az eredőjüket: vajon a zenéből, művészeti szokásrendekből, nézői tekintetből, a táncosok önkifejezési szándékából, a professzionális művészi munkavégzésből és/vagy az ezzel szembeni lázadásból származnak?

Hód Adrienn munkáira a kezdettől fogva jellemző a kortárs táncra, az előadói és befogadói pozíciókra, testre, társadalmi és nemi identitásra, a művészeti alkotást átitató kulturális és szociális normákra való rákérdezés. A Trafóban látható Még egy táncelőadás egyrészt folytatása ennek az alkotói gondolkodásnak, másrészt kiélezett stációnak is tűnik, hiszen, ahogy az ironikus cím előrevetíti, az előadás egyszerre maga a dolog: még egy táncelőadás, miközben performatív stratégiákat használva áll ellen valaminek: a még egy táncelőadás „problémátlan” létrejöttének. S bár valóban nehéz megragadni műfaji értelemben is, amit látunk, ebben a provokatív köztességben mintha az alkotás értelme, „helye”, lehetősége körül forogna a játék, a magasművészet és kompetitív figyelemgazdaság egymásra montírozásában, a művészeti termelést és fogyasztást megvilágítva.

Fotók: Dömölky Dániel

Erősen önreflexív előadás ez, amelybe Hód a közönséget a szokottnál jobban belerendezi. A Trafó piros nézőterét és üres színpadát beterítő generál fényben a színház mediális alapfeltétele csupaszodik csontra előttünk. Vagyis: hogy amit színháznak nevezünk, kizárólag e két fél együttes fizikai jelenlétében jöhet létre. Ennek a tényszerűségét épp csak picit emeli feljebb az első rész kifutópályája civiles alig-jelekkel, mint például a színpad hátuljában hanyagul egymásba rakott nézőtéri székek, amelyeken (majdnem) átsiklik a szem, annyira funkcionális kellékei a közegnek. Vagy a nézőtéri fénnyel, ami a kezdet kezdete után is – végig az első részben – rajtunk marad. A próba- és utcai ruhába öltözött táncosok megszólalási módjával, akik a személyes közvetlenséget a professzionális exhibíció rutinjába illesztve az előadói szerepet egyfajta alul/felülfogalmazásban hozzák működésbe. A játékban aztán, amit elindítanak, lassan a szórakozás és az unalom turbulenciáinak kitett utazás veszi kezdetét, annak a kétségével – és ez valós élménnyé válik a nézés folyamatában – hogy nem fogunk-e mind, nézők, táncosok, előadás: a földbe csapódni. Hiszen pillanatokig valóban meginognak – mert így hozzák mozgásba az alkotók – a művészetként való olvasás tanult kódjai.

Jenna Jalonen, Molnár Csaba és Márcio Kerber Canabarro előadói tehetsége úgy lenyűgöző az előadás első felének gegparádéjában, hogy a koncept a művészi bravúr visszavételére hajaz. Egymásra licitáló minimál-mutatványok jutalmai mentén lépésben araszolnak felénk, büntetésből néha visszalépve; egyszerre reagálva ránk és mint egy belső szabályzat szerint cselekedve, függetlenül attól, hogy nevetünk-e vagy sem. A netes médiák küzdőterének fogásait is színpadra adaptáló figyelemversenyben bevetnek és kiforgatnak aztán minden agysorvasztó klisét – szakállas viccektől a cuki állatos-gyerekes-kismamás videókból ismert pózokig, faszmutatástól fanszőrpengetéssel kísért Száncsengőig. A ‘nézzél, mert csak’ és az ‘akkor létezem, ha nézel, és ezért tennem kell valamit’ feszültségében az érdek nélküli tetszés konstrukciójának ellentmondásai válnak érzéki tapasztalattá. Mit bír el vajon még ez a feszültség? Hova lehet fokozni mindezt?

Hód táncosai ebben a groteszk előadó-művészeti versenyben messziről, konkrétan a színpadra vezető ajtótól indulnak, és – pofátlanul, rafináltan szórakoztatva vagy éppen untatva minket – elmennek, pontosabban elvonszolják magukat a falig, a közvetettség láthatatlan faláig, amely, hasonlóan a Grace-hez, a színpad és nézőtér határán van szimbolikusan kijelölve, hogy ott elzokogják legbelsőbb bánatukat, magányukat („Csaba, Tibi, Ákos – szólít meg Molnár pár nézőt, köztük, a tekintet irányából ítélve tánckritikusokat –: „Hát miért nem voltatok itt, amikor szükségem volt rátok?”), hogy beleverjék a fejüket, hogy tehetetlenségükben lebénuljanak, extatikusan ugráljanak és szétessenek előtte – ahányan vannak, annyiféle módon. Majd visszapattanjanak erről a falról: vissza a színpadra, egy absztrakt táncvilágba. Amely a nézőtéri fény lekapcsolásával és azzal, ahogy az időközben a háttérben zongorához ülő Dinara Klinton keze nyomán felhangzik Liszt Transzcendens etűdökje, hirtelen elemelődik, távolságba kerül tőlünk.

Megállapíthatatlan, hogy próbaterem vagy színpad ez a tér. Bizonytalan, hogy egy táncdarab előadói jelenét, netán az ezt előkészítő magányos munkát látjuk. Vagy fricskát arra, hogy ha már jegyet vettünk egy táncelőadásra, valami táncot legalább nyomaiban felmutató produkciót kapjunk érte. Hárman, itt már egymástól elszakadva, a saját mozdulataikba mélyedve táncolnak, s miközben Jalonen és Molnár rugalmas, sima gesztusok ívét követi, Canabarro a mozgásnak ellenálló testével, lecövekelt lábával küzd, alig bír megmozdulni. Ennek a második résznek nincs dramaturgiai iránya vagy súlypontja. Bár az egyre csapzottabb táncosok érzékelhetően fáradnak, az egész a végtelenítettség hatását kelti: egyfajta szép és elvontságában zárt (kortárs)magasművészeti „pokolét”, amit láthatóan lehet vagy éppenséggel lehetetlenség működtetni, és mindebből nem látszik kiút. Rejtélyes erők uralják, feszítik és perpetuálják a show-t, anélkül, hogy beazonosíthatnánk az eredőjüket: vajon a zenéből, művészeti szokásrendekből, nézői tekintetből, a táncosok önkifejezési szándékából, a professzionális művészi munkavégzésből és/vagy az ezzel szembeni lázadásból származnak? Vicces fordulat, amikor egy néző tüntető tapssal szeretne megkegyelmezni az előadóknak, a saját nevében talán mindannyiunknak, és az egész érintetlenül folyik tovább, még jó ideig, növelve a zavarunkat, hogy mi lesz ebből – aztán Molnár egy zongorafutam végén a falhoz megy, és egyszerűen lekapcsolja a villanyt. Elegánsan kirajzolja ez az „incidens” a Még egy… előadói stratégiáinak rétegzettségét, ahol a színházi jelek, bár végig erősen kacérkodnak azzal, hogy a civilség, obszcenitás, unalom, önkitevés, színházi önreflexió határjátékai mentén mindjárt felszámolódnak, a valóságba billennek és a kezünkbe adják magukat – következetesen színházi jelek maradnak. Ebben a billegő mozgásban mégis véghez viszik valaminek a megosztását, ami az emberi létezés és színpadi jelenlét formáinak hiányaiból egyaránt ered. De abból a konkrét társadalmi valóságból is, ami ezt az alkotást körbeveszi.

Ugyan az előadásnak nincsenek direkt kiszólásai a társadalmi-kulturális kontextusra, nem múló érzésünk, hogy ez határozza meg a művészi provokáció horizontját. Amikor Molnár kijelenti, hogy „nekem az életem a tánc”, vagy azon lamentál, hogy ehelyett a „haszontalanság” helyett, mint minden normális ember, végre elmehetne műkörmöshöz vagy műkörmösnek, az univerzális szakmai önirónián túl azért is nevetünk, mert pontosan sejtjük, mivel jár ma kortárs táncosnak lenni Magyarországon (havonta hír, hogy alkotók elhagyják a pályát). Amikor Jalonen a lépegetős társasjáték közben kifakad, hogy „haladjunk, hazamennék baszni”, nem csak azon nevetünk, hogy a kifinomult színházi esztétikába nyersen betör a rendszerint elfedett civil valóság szelleme, de azért is, mert ezek a mondatok az alkotói szerep érvényességének kérdésébe belefoglalják a mi hasonló vákuumérzetbe került – kortárstánc-kedvelő, értelmiségi, privilegizált – nézői pozíciónkat is. Ennyiben nem meglepő, hogy az avantgárd provokatív technikái térnek vissza itt, persze Hód autentikus nyelvén, okosan továbbgondolva: végső soron egy szélesen értett társadalmi és művészeti válságtapasztalat performanszaként.

Hol? Trafó
Mi? Hodworks: Még egy táncelőadás
Kik? Alkotótárs/előadó: Jenna Jalonen, Molnár Csaba, Márcio Kerber Cannabarro. Művészeti konzultáció, dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Művészeti konzultáció, workshop: Szabó Veronika. Zene: Liszt Ferenc: Transzcendens etűdök (részlet). Zongora: Dinara Klinton.
Nemzetközi forgalmazás: Ujvári-Pintér György. Koreográfia: Hód Adrienn.

Facebook Comments