A Budapest Bábszínház két januári bemutatója nem is állhatna távolabb egymástól: klasszikus vásári kétkezes a kisebbeknek és szürreális meseköntösben is szókimondó, korszerű bábszínház a nagyobbaknak. Barna Zsombor személyén kívül gyakorlatilag csak egy közös a két előadásban: így vagy úgy, de repkednek a pofonok.

Vitéz László Ángliában. Fotók: Kállai-Tóth Anett

A Vitéz László Ángliában minden szempontból folytatása a Hatszín Teátrumban látható Vitéz László menyecskét keres című előadásnak: egyrészt az alkotók nagyobb része mindkét produkcióban azonos, másrészt nemcsak a megszokott játékstílust és fordulatokat kapjuk, hanem a történet folytatását is. Még egyenesen előzményismertetést is kapunk, ha esetleg lemaradtunk volna arról, hogyan indult el Vitéz László megtalálni élete párját és mintegy mellékesen leszámolni a Halállal is. De a fiatal nézők többsége a már jól ismert Vitéz Lászlóért jött, és már előre hősünk nagymamucikájának báli legyezőjét követelik. Ebben a részben László és társa, Vas Juliska immár nemcsak házasok, hanem újdonsült szülők is. A gyerek viszont még mindig nincs megkeresztelve, mivel nem tudnak megegyezésre jutni a keresztnév tekintetében. Juliska Henriket akar, László véleménye szerint viszont még a „Lamancsi” csatornát is hívhatnák akár Lászlónak, a véréből való miniatűr hasonmást meg aztán pláne. A konfliktus megoldása helyett inkább felkerekedik, hogy egyetértést és egy reménybeli keresztapát találjon régi “ángliai” barátja személyében.

Ettől az előadástól pontosan azt kapjuk, amit ennyi alapján várhatunk, se többet, se kevesebbet. Megvan a bábos világ összekacsintása, hogy László régi barátja nem is akárki, hanem Punch úr, aki a nápolyi komédiások Pulcinellájával, a német nyelvterület Kasperléjével vagy Hanswurstjával, és persze magával Vitéz Lászlóval egyívású, sipkás, legényes, verekedős, bajkeverő bábfigura. És persze a gyereket sem véletlenül akarják Henriknek nevezni (ráadásul épp a Kemény Henrik teremben ülünk). Az „ángliai” úticél egyrészt lehetővé teszi a klasszikus vándorút-szerkezetet, másrészt egy kis felfrissíti a történet eredeti közegét. Az egyjátékos technikához képest grandiózus díszletváltások történnek, Horváth Márk látványtervében és Barnáné Varga Márta háttérképein a szülőfalu, Calais, a tenger és a jellegzetes angol városkép váltakozik háromdimenziós díszletelemekkel vegyítve. Az utazás révén a megszokott, süket Vitéz László-poénok is kibővülnek egy pár brit, köztük az akcentusra utaló sztereotípiával, Barna Zsombor pedig helyszíntől függetlenül teljes erőbedobással pajtikázik, és az egyes szereplőket is jól elkülöníti egymástól, semmi kivetnivaló nincs a játékában. A zenének is megvan a maga humora, a vidám, népies dallamok között elfér néhány hang a Titanic főcímdalából és Charlie-tól is.

Hagyományos ülőhely alig van. Barna Zsombor először szintén a párnákon lelkesen várakozó nézők közé ül be, majd kétszer is felpattan, hogy előcsalogassa a főszereplőt, mielőtt végleg felvenné a pozíciót a paraván mögött. Vitéz László többször kikéri a közönség véleményét, meghallgatja az ötleteiket és észrevételeiket, szóval egészen komolyan veszi az interaktivitást, miközben a feszengő szülők próbálják csitítani a túl lelkesnek érzett gyerekeiket. Némi kritikával illethetnénk László apai teljesítményét – pláne, amikor a pólyás gyereket a kocsma előtt hagyva kikér egy stampót –, de ezt és némi ízesen sztereotip feleségszidalmazást leszámítva teljesen gondtalan, önfeledt püfölgetés zajlik a színpadon az egyszemélyes bábjáték minden láthatatlan virtuozitásával. Végül nemcsak a régi barátság elevenedik fel, hanem a házastársak is rendezik a konfliktust, a gyereknek is lesz neve, és még a Halálnak is alaposan elveszik a kedvét a további próbálkozástól. Legalábbis egy újabb Vitéz László-epizódig.

A Budapest Bábszínház másik januári bemutatója, a Szabadesés… a vidám zongora- és xilofonkíséret, az abszurd fordulatok és meseszerű figurák, a végig töretlen optimizmus és játékos humor ellenére kőkemény történet a különbözésről. Ha a főszereplő születési rendellenessége a kontrollálhatatlan lebegés helyett mondjuk mozgásszervi eltérés vagy autizmus spektrumzavar lenne, akkor ez a történet nehezen tűnhetne gyerekmesének. Így viszont egy nézőt nem kímélő, kiváló előadás lesz belőle.

Barnaby… Fotók: Édes Vera

Barnaby szülei épp akkor költöznek új környékre, amikor az anyukája vele terhes. A pletykaéhes, nyárspolgár szomszédság elégtétellel nyugtázza, hogy a kétgyerekes ügyvéd házaspár pont olyan szabálykövető, feltűnést kerülő, görcsösen normális emberek, mint ők. Ezt a lelki alkatot Illés Haibo bábjai érzékenyen átadják nyomasztóan szögletes, merev, éles vonalaikkal, tompa színeikkel; mellettük mindenki kirí, aki egy kicsit is különbözik. A bábok eltúlzott jellegzetességei, feltűnő arckifejezései, furcsa testarányai és színei annál is inkább tudnak érvényesülni, mivel szoros értelemben vett díszlet nincs. A különböző tereket a mennyezetről aláereszkedő újabb és újabb téglatestek stilizálják, míg az előadás végére ki nem ürül az ég.

Alapvetően érthető, hogy amikor a kisfiú megszületik, és egyből a plafonig levitál, a szülei gyakorlatilag sokkot kapnak. Elfogadni egy az átlagtól eltérő gyereket a legszeretőbb családban is hosszú és nehéz folyamat. Csakhogy néhány jelenet után Barnaby már hétéves, és a szülők nem jutottak előrébb a feldolgozásban. Anya és fia a házba zárkózva töltik a napokat, még sétálni se mennek ki, a kisfiú a család felett lebegve még az ő közös életüknek sem lehet igazán a része. Az is egyedül a testvéreiben merül fel, hogy talán iskolába kellene végre küldeni. A történet akkor válik igazán durvává, amikor konkrétan kimondásra kerül, hogy ahová végül is eldugják Barnaby-t, az a nem kívánatos gyerekek iskolája. A mértéktelenül osztott kegyetlen szavakat csak Pájer Alma Virág láncdohányos, COPD-s igazgatónőjének fantasztikusan groteszk és briliáns alakítása tompítja viccessé. Alapvetően is ezzel a stratégiával dolgozik az előadás: a negatív szereplők a nevetségességük által kerülnek ingerküszöb alá.

Pallai Mara és Teszárek Csaba árnyalt, finom alakításában a szülők átélhetően hétköznapi, gyámoltalanul neurotikus és kényszeres emberek, akiknek minden cselekedetét az határozza meg, mit gondolnak mások, és esendőségüktől még az is valahogy bocsánatos tud lenni, ahogy arról beszélnek, nem bírják tovább, és jó lenne intézetbe adni Barnabyt, amitől csak a szégyen tartja vissza őket. Aztán viszont az édesanyja elviszi a kisfiút a tengerpartra, és előre megfontoltan, az apa beleegyezésével hagyja „elveszni”, vagyis elengedi a segítségért kiáltozó gyerekhez rögzített kötelet, és hazamegy. A mesékben ilyet legfeljebb gonosz mostohák tesznek.

A kisfiú ezután kalandos utakon bejárja a világot, megismeri a kirekesztés, megkülönböztetés, el nem fogadás számos formáját, és mások történetei által találkozik a melegséggel, a fiatalkori terhességgel, a szegénységgel, a magánnyal és legfőképpen rengeteg pocsék szülővel. Mégsem ábrándul ki az emberekből, végig nyitottsággal, optimizmussal és kedvességgel fordul mindenkihez, sokaktól kap segítséget, másoknak ő segít. Többször is adódna lehetősége új otthont találni, de ő mégis vissza akar térni a családjához, pedig tudja, hogy ami a tengerparton történt, nem volt baleset. Utazása során a lebegés olykor hátránynak, máskor viszont mentőövnek bizonyul.

Ezt a sok kis epizódból álló történetet a magas színvonalú bábszínészi játék és a számos különleges, vicces és furcsa karakter teszi igazán izgalmassá. Pájer Alma Virág és Barna Zsombor remekelnek a kisebb szerepekben, Szolár Tibortól pedig fizikailag is komoly teljesítmény Barnaby folyamatos lebegtetése. A nyomasztóbb jelenetekben is sok a felszabadító humor, illetve a zene könnyedsége is enyhíti a történtek súlyát. A látványt a főként pálcás bábok közé vegyített egyéb bábtechnikák gazdagítják, vannak nagyon frappáns, újszerű tervezési megoldások, összességében azonban nem ez van az előtérben.

Lázár Helga rendezése ennek a csodálatosan kemény és fontos előadásnak a végén egy nagyon rizikós kérdést tesz fel arról, hogy betegségnek tekinthető-e valami, amit önmagunk szerves részének tekintünk, és lehet-e orvosi indikáció önmagában a különbözés és az ezzel járó kiközösítés. Ha létezik gyógymód, akkor meg kell-e gyógyítani Barnaby lebegését, és kinek lehet joga ezt eldönteni?

Az előadás eddig a pontig nagyon egyértelműen fogalmaz és láttat, a látványvilág és a dramaturgia keveset hagy az értelmezésre, de ennek a kérdésnek a megválaszolása korrektül félig nyitva marad. Kell is ez a megoldás, hogy tompítsa: nincs itt igazán happy end – vagy éppen hogy lehetőséget adjon a nézőnek arra, hogy úgy láthassa, számára mégis van.

Mi? Vitéz László Ángliában
Hol? Budapest Bábszínház
Kik? Író: Markó Róbert. Zeneszerző: Nyitrai László. Báb- és látványtervező: Horváth Márk. Bábkészítő: Palya Gábor. Háttér: Barnáné Varga Márta. Konzulens: Tatai Zsolt. Rendezte és játssza: Barna Zsombor

Mi? Szabadesés, avagy Barnaby Brocket kalandjai a felhőkön innen és túl
Hol? Budapest Bábszínház
Kik? Írta: John Boyne. Bábszínházi adaptáció: Gábor Sára. Zeneszerző: David Schuckart. Látványtervező: Illés Haibo. Koreográfus: Tomin Kis Anikó. Rendező: Lázár Helga. Szereplők: Barna Zsombor, Pallai Mara, Pájer Alma Virág, Szolár Tibor, Teszárek Csaba