…a mű nem veszti el vallásos tartalmait attól, hogy a jelenre vonatkoztatható. Isten és a belőle következő erkölcsi szempontrendszer megmarad annak, ami, absztrakciónak a létezés körül. S a mindennapiság és az általános metafizikai szint közti átlépés nincs elmosva, sőt, folyamatos ütközési felületet jelent, amit mindenekelőtt Lót alakja jelenít meg.

Februári számunkban többhangú kritikát közöltünk az Örkény Színház “Lót – Szodomában kövérebb a fű” című előadásáról. Muntág Vince cikkét Gubán Mária kommentálta, és Urbán Balázs hozzászólásai tévedésből és sajnálatos módon kimaradtak a cikkből. Ezúton helyesbítünk: az alábbi posztban a teljes cikk megtalálható. Az érintettektől elnézést kérünk. 

Amikor megszületett a megegyezés az Örkény Színház és Térey János között a Lót – Szodomában kövérebb a fűmegírásáról és bemutatásáról, senki sem sejthette, hogy az író utolsó munkája lesz ez. A haláleset máig nehezen felfogható váratlansága miatt kézenfekvőnek tűnhet a kérdés, hogy vajon a bemutatott szöveg mekkora hányada származik Téreytől, s mennyiben szorult utólagos kiegészítésre. Addig is, míg a filológia ebben döntésre jut, érdemes gondolnunk arra, hogy a mindenkori színházi szövegek elkerülhetetlen sorsa, hogy átírják őket, és ebben az értelemben feloldódjon bennük annak a személye, akinek a szöveg a nevét viseli. Ráadásul itt igen meghatározó a rendező, Kovalik Balázs formanyelvének értelmező ereje, amely valószínűleg hosszú távú hatással lesz a mű sorsára.

Gubán Mária: Kovalik maga kérte fel Téreyt a szöveg megírására, így hatása kiterjed a szöveg megszületésére is. A közös munkának a szöveg közös formálása is a részét képezte volna, ami a tragédia miatt így már az író nélkül történt.

Urbán Balázs: Abban, hogy a bemutatót komoly várakozás előzte meg, nyilvánvalóan éppúgy szerepe volt annak, hogy Kovalik Balázs – akinek Borisz Godunov-rendezése meghatározóan fontos szerepet játszott az Örkény Színház szakmai pozicionálásában – majd egy évtizednyi távollét után tért vissza a magyar színpadokra, mint annak, hogy Térey János – akinek fordítása alapján készült a hajdani Puskin-bemutató – utolsó, nem teljesen befejezett műve került színre. Hogy pontosan mit nem fejezett be a tragikusan fiatalon elhunyt író, valóban filológiai kérdés. Színházi szempontból az a fontos, hogy sem gondolati, sem stiláris szempontból nem érződik törés a drámában, és látszik az is, hogy darab és előadás – legalábbis részben – közös gondolkodás eredményeképpen született. A rendezői eljárások általában arra irányulnak, hogy színpadi eszközökkel megteremtsék azt a polifóniát, amely a szöveg sajátja. Vagyis a produkcióban oly nagy hangsúlyt kapó vizuális és akusztikus eszközök nem pusztán hangulatteremtő erővel bírnak, s nem ellenpontozni, módosítani, felülírni próbálják a dialógusokat, hanem a befogadót segítik a képzettársítások végiggondolásában, bővítik az értelmezési lehetőségeket. És persze hagyják érvényesülni a nagyon erős szöveget, amely úgy poétikus, hogy a legkisebb kényszeredettség vagy modor sem érződik rajta, és úgy kortársi, hogy minden divatos szlengtől, nyelvi paneltől tartózkodik. De a mű struktúrája nem zárt; nem tűnik úgy, hogy színrevitelének nem is lehet más útja, mint ami az Örkény Színházban látható; könnyen el tudom képzelni, hogy egy esetleges következő bemutató más stiláris eszközökkel, más rendezői eljárásokat alkalmazva valósuljon meg.

Mindenekelőtt érdemes rögzíteni, hogy Térey nem puszta apropóként, ugródeszkaként tekint a bibliai Lót és Szodoma történetére, hanem akkurátusan végighalad az ószövetségi elbeszélés cselekményének állomásain.

G. M.: Tökéletes görbe tükör lehet ez az előadás azok számára, akik előszeretettel hivatkoznak a Bibliára vitás kérdésekben. Térey Lótja ugyanis kortárs nyelvezetre fordítja az ősi írást anélkül, hogy a jelen felől újragondolná és újraírná annak jelentését. Így mutatja meg, mekkora képtelenség is lenne ma a „Biblia szerint” élni.

Fotók: Horváth Judit

Eszerint Lót, Szodoma nem helybéli születésű, de elismert üzletembere házába fogadja azt a két idegent, aki magáról semmit nem árul el, de az Úr nevében felszólítja Lótot, hogy hagyja el a hamarosan elpusztuló várost, melynek lakói közül egyedül ő és háza népe ítéltettek túlélésre. A családfő vonakodik végrehajtani a parancsot, miközben az idegenek jelenléte egymagában konfliktusforrást jelent a családdal és a várossal szemben, így aztán Lót a cselekmény nagy részében magyarázkodik. Ennek során minden és mindenki előtt tekintélyét veszti, majd általános megvetéstől övezve és kényszer hatására távozik a városból, mely a háta mögött megsemmisül. Ekkor felesége visszafordul, és ezzel halálra ítéli önmagát, de előtte férje fejére olvassa autoriter viselkedését, akinek ezzel maradék családfői tekintélyét is darabokra zúzza. Lót összeroskad, és álmában lányai a végletekig fokozzák kölcsönös kiszolgáltatottságukat azzal, hogy mindketten teherbe ejtetik magukat vele. Elnevezik a születendő gyermekeket, és további sorsuk a darabban függőben marad.

A szereplők nevét leszámítva azonban a szöveg elhagyja a biblikus kontextust. Így a lehető legradikálisabban szembesít a mítoszban rejlő dilemmákkal, és a nézővel magának az aktualizálásnak a folyamatát elemezteti.

A darab ugyanis a történet számos hézagját kortárs hivatkozásokkal tölti fel. Mikor Lót a város egyik prominens személyiségeként visszautal arra, hogy „Adtam nekik egy egyetemet – azt mondták, kösz, nem”, nehéz nem a CEU-ra, a körülötte kialakult ellenséges légkör kapcsán pedig Soros Györgyre gondolni. Ez az azonosítás nem vonul végig a szövegen, de a gyors társadalmi felemelkedésnek, a gazdagságra alapozott pöffeszkedésnek – Lót egy komoly trösztcégben érdekelt – mind-mind megvannak az itt, ma hozzáférhető megfelelői.

G. M.: Lót valóban nem egyetlen közéleti szereplő megszemélyesítője, így a története sem húzható fel egyetlen konkrét politikai eseményre. Személye minden olyan, ambivalens érzelmeket keltő bűnbak fúziója, akinek a megítélésébe a társadalom megvetése mellett egy jó adag félelem is vegyül: azok a veszélyes idegenek olvadnak össze benne, akik kompetensebbek, mint az átlag, és fenyegetik a fennálló rendszert.

A leírásból könnyű lenne a magyar színházi kettős beszéd jellegzetesen államszocialista közlésmódjára következtetni: adott egy régmúltból ismert alapanyag, melyet allegorikus utalások sorával, megkettőzött referenciák révén a dramaturgia vagy a rendezés a jelen társadalmi és politikai viszonyai felől értelmez. A Lót legfőbb erénye az, ahogyan ezt a közlésmódot ízekre szedi, és így analizálja. Itt válik szétválaszthatatlanná a megírt anyag és a színrevitel. A következőkben a kettős beszéd ironikus felfejtését követem végig az előadás folyamatában.

Először is: a mű nem veszti el vallásos tartalmait attól, hogy a jelenre vonatkoztatható. Isten és a belőle következő erkölcsi szempontrendszer megmarad annak, ami, absztrakciónak a létezés körül. S a mindennapiság és az általános metafizikai szint közti átlépés nincs elmosva, sőt, folyamatos ütközési felületet jelent, amit mindenekelőtt Lót alakja jelenít meg.

U. B: Hosszasabb elemzés témája lehetne az, hogyan épülnek egymásra a drámában a különböző fogalmakhoz tartozó bibliai-mitikus-archetipikus jelentésrétegek. És az is, hogyan alakul, változik ezeknek az értelmezési horizontja. A történet konkrét kiindulópontja gyakorlatilag egy korábban szinte minden kultúrkörben és mítoszban konszenzusos fogalom, a vendégjog sajátos kortársi átértelmeződése. De sok változáson esnek keresztül a pár ezer éve még egyértelműnek látszó fogalmak, jelzők, szólások is – az idegenség fogalmától kezdve az arany szimbolikus jelentésváltozatain át a „bűnös város” képzetéig. Szöveg és előadás ezeket a jelenségeket, ideákat és jelképeket többértelműségükben, változásaikban ragadja meg. Olyan asszociációs-interpretációs lánc jön így létre, amely kizárja, hogy a szöveg az eredeti (bibliai) és a kortársi értelmezés ellentmondásának didaktikus felvetésére csupaszodjon, de azt is, hogy egyszerű példázattá, parabolává váljék. A felvetett kérdések egyszerre aktuális és ontologikus érvényűek.

Lót (Gálffi László) igazi sikerember: megbecsüli és alázattal forgatja szépen gyarapodó vagyonát, kimért értelmiségi távolságtartással viszonyul a Szodomában általános korrupt és istentelen magatartáshoz. Eközben persze jól él mindebből, ami miatt még épp kényelmes mértékben szégyelli magát. A cselekményben ezt a biztonságos berendezkedést már felbomlóban látjuk. Az isteni parancs hírnökei szózatukkal a város majdani pusztulásáról kiélezik Lótnak az odatartozásával kapcsolatos dilemmáit. Lót hű kíván maradni Istenhez, aki ebbe a városba vezette, ugyanakkor nehezére esik odahagyni szodomai kötöttségeit, s ezzel kapcsolatban csak részben tud feleségére és lányaira hivatkozni. A két lány Szodomában tervezi elindítani saját jövőjét, s kétségbeesnek a költözés gondolatára. A családanya pedig egyszerűen nyugalomra vágyik. A hírnökök befogadása ugyanakkor kiélezi Lót a városi közvéleményhez fűződő viszonyát is, mert az eset napvilágra hozza, hogy Szodoma mennyire idegengyűlölő, és ezt immár hajlandóak magára Lótra is vonatkoztatni. (Térey szövege tendenciózusan kerüli a migráns szót, a mai magyar kormányzati kommunikáció xenofóbiájára tett utalás ezzel együtt félreérthetetlen.) Lót harapófogóba kerül, sem az Úr, sem a családja, sem a közösség felé nem tudja fenntartani eddig stabilnak hitt helyzetét. Fokozatosan kibillen kiegyensúlyozottságából, kisimult arcán elmélyülnek a ráncok, hangja mindinkább elfullad.

G. M.: Lót az a családapa, aki éjt nappallá téve dolgozik azért, hogy megvehesse a legújabb iPhone-t gyermekeinek, majd az egész famíliát a Vörös-tengerhez vigye nyaralni. Felesége az igazi „trophy wife”, aki bikram jógára jár, meg arcmasszázsra, szívesen szelfizget a lányaival, de semmit sem tud róluk. Templomba minden vasárnap elmennek, és nyakukban ott fityeg a kereszt. A környezetük xenofóbiája és a dogmaként beléjük plántált vendégjog konfliktusa jól szemlélteti azt az ambivalenciát, amellyel minden hívő ember szembesül a modern társadalomban. Jézus azt mondja, hogy segíteni kell a szegényeken, de mégis miért az én problémám legyen mások sikertelensége? A különböző értékek ütközésének folyamatosan kitett emberekből lesznek azok a frusztrált szodomaiak, akik inkább hátranéznek, kitéve magukat a felszabadító kővé dermedésnek, mintsem saját akaratukból és meggyőződésükből kövessenek egy – legalább látszólag – helyes utat.

Gálffi játékát a folyamat rajzában nagyrészt pontosan vezetik a szöveg indaszerűen tekergőző, irgalmatlan intellektualitással végigírt mondatfolyamai. Az ív épp akkor törik meg, mikor a beszéd már nem adhat irányt, vagyis már kívül a város romjain, felesége halála után Lót arra ébred, hogy lányai szeretkezésre unszolják.

U. B.: Én úgy érzem, itt magának a drámának az íve is megtörik valamelyest. A Lótné sóbálvánnyá válását követő jeleneteket olvasva is erőtlenebbnek, magának a vérfertőzésnek az aktusát kissé spekulatívnak éreztem – és ezen az előadás sem tud érdemben változtatni. (Ami talán azért meglepő kicsit, mert Kovalik Balázs a színlapra írt ajánlójából az derül ki, hogy a mű megszületésének voltaképpen ez volt a kiindulópontja.)

Csak a zavart látjuk, de hogy pontosan mi veszi rá az elhatározásra, hogy mégis belemenjen, az nem derül ki.

G. M.: Amit a színpadon látunk, nem puszta unszolás, hanem konkrét nemi erőszak. Egy magára hagyott, mindenben csalódott férfi körül darabjaira hullik az általa ismert valóság. Motivációja nem belülről fakad, nem „belemegy” a dologba. Kiengedi kezéből a kontrollt, és hagyja, hogy végleg elpusztuljon körülötte minden. Ez a feladás az isteni büntetés feltétlen elfogadása.

Az evilági-nem evilági közti átmenet másik oldalának gyönyörű megjelenítése a két küldött (Patkós Márton, Dóra Béla) alakja. Elvontságuk mint ütközési pont dramaturgiailag azzal jár, hogy teljesen kívül maradnak minden kontextuson: nemük, életkoruk, hovatartozásuk, habitusuk nincs.

G. M.: Neutralitásuk vizuális jele egy fehér kötött pulóver és egy világos farmer. Az éteri, felsőbbrendű angyalkép helyett két átlagos tucatember, akik bárhová tökéletesen beolvadnak.

Mozgásuk nagyrészt összehangolt, de néha különválik. Időnként indulatba jönnek – ki tudja, miért; máskor azt is alig venni észre, hogy jelen vannak. Idegenségük, habár végig méltóságteljesek, irritáló marad a néző számára is. Alakjuk hátterének azonosíthatatlansága finoman átcsúsztatja a lassú, legömbölyített mozgások stílusát egy realizmuson kívüli tartományba.

U. B.: Fontos a két angyal hasonlatossága; Patkós Márton és Dóra Béla eleve alkatilag egymástól nem túl távol álló színészek, s azáltal, hogy most ugyanolyan frizurát és ruhát is kapnak, illúziókeltően összetéveszthetővé válnak. Más ez a hasonlatosság, mint Lót két – egyébként eltérő korú és élethelyzetű – lányának genetikai alapú külső és belső hasonlósága. Az angyalok transzcendentális hasonlatossága részben azon a „kontextuson kívüliségen” épül, amit Muntag Vince cikke is tárgyal. Ugyanakkor kifejez egy ikerszerű összetartozást – még akkor is, ha a szereplők nem látják ikreknek és nem is tévesztik össze őket, sőt el tudnak vonatkoztatni transzcendentális lényegüktől is (a „fiatalabbat” Lótné is megnézi magának mint férfit).

A kettős beszéd lehetőségének leépülése mindezen túl a rendezés megoldásaiban valósul meg. Szodoma közvéleményét az epizódszerűen megjelenő figurák mellett egy kórus jeleníti meg, mely eklektikus zenei stílusban, Bachtól a kortárs atonális zenei világig terjedő tónusban teszi harsánnyá a számon kérő megleckéztetést Lót felé (zeneszerző: Fekete Gyula).

G. M.: A társadalom arctalan tömegének tökéletes allegóriája a kórus. Együtt hangosan és tökéletes harmóniában akusztikus villanypásztorként reagálnak Lót minden nem konvencionális tettére.

Itt maga a zenei megvalósulás annyira elvont és sokféle, hogy nehéz mindennapinak és közvetlenül értelmezhetőnek érzékelni, ahogy a kettős beszéd allegorikus technikája szerint kellene. Ráadásul a zenei megformálás kiemelkedően magas esztétikai színvonalon történik, miáltal a néző azt a groteszk tapasztalatot éli át, hogy gyönyörködik az idegengyűlölet stílusában.

Az elvonatkoztatás további szintjeként az allegorikus értelmezhetőség ellenhatásai között feltétlenül említést kell tenni a rendezés térdramaturgiájáról és általában a vizuális hatásokról is. Antal Csaba díszlete Térey szövegének sikerétől vagy esetleges kudarcától függetlenül is emlékezetessé teszi az előadást. A világítás a világos fényhatások rendkívül sok árnyalatát használja, így a színpad jobb felén tapétaszerűen felsorakoztatott, bárányt ábrázoló domborművek szinte villódznak a sárgás és aranybarna fényektől.

G. M.: A díszlet harsány és agresszív aranyfénye túláraszt vizuális ingerekkel. Annyira kortárs és annyira camp, hogy egyszerűen zseniális. Az első dolog, ami megnyeri az embert az előadásnak, a falba olvadt aranybárányok látványa. Szelfikompatibilis, posztmodern, és megtestesíti azt a bálványimádást is, amiért minden hitetlennek pusztulnia kell.

A teret mozgatható falelemek alkotják, melyek jelenetről jelenetre újraszervezik a látványt. Itt is domináns a sárga, az arany és általában a meleg színtartomány. A díszlet különlegessége ugyanakkor a fal építőanyaga, mely – amint a városból való kiköltözéskor ez bizonyossá válik – ugyanaz a konzerv, mint amit Lóték bepakolnak a költözéshez. Az összkép tehát úgy jön létre, hogy a konzervdobozok külső megvilágítása színezi a pléhfalat. Az adott színárnyalatnak megfelelően a látványnak hol az ipari-fémes, hol a szinte szakrálisan mozaikszerű, hol a mesei-transzcendens vonása erősödik fel. Az előadás egyik dramaturgiai csúcspontja Szodoma pusztulása, ami e körülmények között magától értetődően úgy valósul meg, hogy a legnagyobb konzervfalelem összedől. Innentől kezdve a konzervek összevissza gurulnak a színpadon, gördülésük és összeütközésük állandósítja a trash-érzetet.

U. B.: Antal Csaba díszlete kiváló példája annak, hogyan gondolja tovább a szöveget, hogyan ad hozzá a drámához újabb asszociációs lehetőségeket, hogyan von be más mítoszokat – és azokhoz tapadó allegorikus értelmezési lehetőségeket – az előadás. A bárány biblikus asszociációi nyilvánvalóak, de eszünkbe jut az aranygyapjú görög legendája, sőt – szigorúan biológiai szempontból kevesebb joggal, de természettől elszakadt városlakóktól nem szokatlan képzettársítással – a biblikus eredetű aranyborjú is. A falnak ez az egyetlen („bárányos”) része látszik masszívnak, a többi aranykonzervből emelt kártyavár. Ami utal persze Lót, a „konzervatív konzervgyáros” vagyonának eredetére, de a különálló elemekből összerakott, bizonytalan stabilitású konstrukcióba és végső leomlásába belelátható a szellemi-gazdasági elit világának ingatag volta is.

A fő kérdés innentől vizuálisan és dramaturgiailag egyaránt az, hogy a térből és a cselekményből mit lehet újraépíteni, és hogy a Lót vérfertőző kapcsolatából születendő gyermekek pontosan hova érkeznek majd.

Mivel a cselekmény lezárul ott, ahol megtudjuk a gyermekek majdani nevét, ezt nehéz bármilyen konkrét társadalmi-történelmi környezetre vonatkoztatni. Mint ahogy az is eldönthetetlen, hogy a történet apokaliptikus vagy pedig a folytathatóságot hangsúlyozó vonása az erősebb. Példázatszerű allegorizálás helyett az a folyamat villan föl, ahogy saját mindennapi tapasztalataink – a társadalom nagyon általánosan értett bűnössége, a gyűlölködés elterjedtsége, a korrupció és egyéb vétkeink – előbb történelemmé, majd mítosszá válnak. Az előadás záróperceit figyelő nézőnek olyan érzete lehet, mintha a szöveg a jövőből szólna vissza, aminek az elvontságát értelmezni önmagában küzdelmes. Hogy van-e ítélet a pusztulás után, az itt nem dönthető el. Pedig erről a befogadónak valamilyen ítéletet muszáj hoznia. Nem vagyunk könnyű helyzetben.

G. M.: Eddig nem esett szó a Lót lányait megformáló színésznőkről, pedig ők is jelentősen hozzáadnak az előadáshoz. A kisebbik lányt alakító Kókai Tündén is megfigyelhető az előadást mindvégig átszövő értékütközés. Éppen lázad, pasija egy bandában játszik, de szüzességét féltve őrzi, mert ígéretet tett erre apjának. Szodoma, az általa ismert világ pusztulásakor ezt alaposan meg is bánja. Stork Natasa viszont nehezebben megfejthető jelenség. Ő az, aki húga kontrasztjaként a törtető, konzervatív lányt testesíti meg. Jövendőbelije egy sikeres, konzervatív, fiatal üzletember, aki ugyanazt a jólétet biztosítaná neki, amit az apja házában már megszokott. Stork híres arról, hogy nem sztereotip színészalkat, játéka természetesebb és emberközelibb. Ez az előadás nagy részében is megmutatkozik, de egy bizonyos ponton előadásmódja túlfeszül. Még a katartikus pillanat előtt Lót idősebb lánya kiborul. A nyers harag, ami ekkor kiszakad Storkból, a színpadon meglepő és zavarba ejtő. Nyitva hagyja a kérdést, vajon a technika hiánya eredményezi a váratlan túlfűtöttséget, vagy a jelenet egy indokolt ébresztőt intéz az elkényelmesedett nézőhöz.

Mi? Térey János: Lót – Szodomában kövérebb a fű
Hol? Örkény Színház
Kik? Gálffi, László, Kerekes Éva, Stork Natasa m. v., Kókai Tünde, Borsi-Balogh Máté, Dóra Béla, Patkós Márton, Békés Itala m. v./Zsótér Sándor m. v., valamint a kórus és cimbalmon Szalai András/Egervári Mátyás / Díszlet: Antal Csaba / Jelmez: Benedek Mari / Dramaturg: Ari-Nagy Barbara / Zeneszerző: Fekete Gyula / Rendező: Kovalik Balázs

Facebook Comments