Bár látszólag pofonegyszerű a párhuzam lakhatási szempontból a hetvenes évek és a jelen között, a Kádár-kori környezet mégis eltávolítja a nézőt, ami pedig az amúgy bitang erős történetet is meggyengíti, illetve azt a látszatot kelti, mintha semmi se változott volna…

Bár a Családi tűzfészek című színházi előadás bemutatója és az alapjául szolgáló film premierje között 43 év telt el, az apropót adó lakhatási válság nemhogy javult volna, inkább romlott. A rendszerváltáskor tömegek váltak hajléktalanná, a privatizáció szétzilálta a bérlakásrendszert. Az önkormányzatok javarészt eladták lakásaikat, így lakhatási kérdésekben nekik is leszűkült a mozgásterük: ma már nem lehet elmenni lakást igényelni a Kerületi Tanácstól. Az utóbbi években újra fellendült a munkásszállás-építkezés, ami ugyancsak a lakásszegénység egyik tünete. Ennek fényében különös aktualitással bír a Családi tűzfészek színpadra alkalmazása.

Fotók: Éder Vera

Az előadás elején a színészek magukra igazítják a film elhíresült mottóját: „Ez a történet valódi, nem a filmben szereplő emberekkel történt meg, de velük is megtörténhetett volna”. Ezzel szemben a rendezés nem aktualizálja a történetet, megmarad a film korában és kontextusában, azaz a hetvenes évek szűk levegőjében. Tarr Béla rendezése azért volt bátor, mert a jelenben maradva beszélt arról, amiről nem lehetett, Pass Andrea rendezése nem bátor, mert arról keretről beszél, ami már elmúlt. Bár látszólag pofonegyszerű a párhuzam lakhatási szempontból a hetvenes évek és a jelen között, a Kádár-kori környezet mégis eltávolítja a nézőt, ami pedig az amúgy bitang erős történetet is meggyengíti, illetve azt a látszatot kelti, mintha semmi se változott volna, pedig egy teljesen más gazdasági-politikai helyzetben egyszerűen mások lesznek a lakhatási válság okai is. Frissebb lett volna az adaptáció, ha az alapelvet, azaz az aktuális helyzettel szembeni, strukturális és egyéni tényezőket is figyelembe vevő kritikus attitűdöt tartotta volna meg,, nem pedig egy több, mint negyvenéves történet konkrét elemeit.

Pedig nem kisebb a vállalás, mint bemutatni, hogyan alakítják egy család mentális állapotát a lakhatási körülmények, hogyan zilál szét szerető kapcsolatokat a reménytelenség és a változás lehetőségének hiánya. Három generáció nyolc tagja lakik összezárva: nagyszülők, az ő gyerekeik, menyük és unokájuk. Az odamondogatás, furkálódás és moralizáló gyanúsítgatás addig fajul, hogy Irén, a meny kislányával együtt elhagyja a családot. A morál persze kettős mérce alapján működik, a férfinak több mindent szabad. A férj katonaságból való hazaérkezése napján megerőszakolja felesége barátnőjét, a nagyapa gond nélkül udvarol más nőknek és nyúlkál éjszaka a menye ágyában, míg a fiatalasszony számára a félrelépés gyanúja is végzetes következményekkel jár.

A történet fő kulcsa a nem önkéntes összezártság, a magánszféra hiánya. Izgalmas, hogy ezzel szemben Bobor Ágnes tágas, világos, csíkokkal ugyan hármas osztatúvá alakított, de egybefüggő teret tervezett, hátul vetítési felületnek is használható falakkal lehatárolva, melyből három kis térbe, a gyerekszobába, a konyhába és az utcára vezet út. A fokozott sűrűség hiánya eltávolít, illetve lehetőséget teremt kompozíciók megteremtésére, nem mindegy, ki hova áll a hármas térben. Kétszer csoportkép is alakul, mindig az aktuálisan történtek szerint megalázott nőt hagyva ki a képből. A tér nem mindig koherens, bevallom, se a színen folyamatosan jelenlevő három aranygömbnek, se az angyali üdvözletet ábrázoló festmény képének nem tudtam stabilan értelmezhető jelentést tulajdonítani.

Az eltávolítás a játékmódra is igaz. A színészek először teátrálisan bemasíroznak a színre, csak utána lépnek bele darabbeli szerepükbe. Határozottan kifelé, egymás mellett elbeszélve kommunikálnak. Garai Judit dramaturg és Pass Andrea adaptálták Tarr Béla forgatókönyvét. A szöveg gazdagodott, megtartották a hangsúlyos, rövid mondatokat, az élőbeszédre jellemző önismétlést mechanikussá, így hangsúlyosabbá tették. Dinamikussá vált a szöveg, a belső rímek megadják a valóságtól való eltávolodás lehetőségét. A kizökkentést segítő vetítés fontos eszköze az előadásnak, a Paks építéséről szóló híradó és a komolyzenei közvetítés rávetül a szereplőkre, kiemelve a távolságot a hivatalosan elvárt gazdasági és kulturális kép, illetve a valódi emberek között. Vetítve láthatjuk a fiatalasszony küzdelmes és hiábavaló lakásigénylését is a hivatalban.

A személyes konfliktusokon kívül a generációs ellentétek is hangsúlyosak az előadásban. Az idősebbek nem tudnak mit kezdeni a fiatalabbak perspektívátlanságával, a strukturális problémák egyéni szintre való leszivárgását morális fölénnyel kezelik, a lehetőségek hiányát személyes lustaságnak tartják. Ők még olyan világban nőttek fel, ahol megérte spórolni, ahol a zabigyerek levakarhatatlan szégyent jelentett az egész családra nézve. Maradiságukkal együtt azonban még mindig nekik van lakásuk, így ők határozzák meg a fiatalok életének kereteit. A Gyabronka József által alakított nagyapa még tájszólásban beszél, népdalt énekel, kiskakas a szemétdobján. Hernádi Judit alakításában a nagymama hatalma kevésbé látható, de ő határozza meg a napirendet, minden szavának súlya van. Kettejük közös játéka különös mélységgel bír. A fiatalok állandó jellemzője az elgyötörtség és a kilátástalanság. Pataki Ferenc fájdalmasan megtört karaktert hoz, de Török-Illyés Orsolya rezignáltsága is szívszorító, megerőszakolása után még beül a kocsmába egy italra a fiúkkal. A színésznő játssza Valikát is: a két zaklatott nő karakterének szerepösszevonása ügyes megoldás. Péter Kata fiatal menyként erős belső iránytűvel bíró nőt alakít, aki már beszédében újraértelmezi a film hagyományát. Saját lakás utáni vágyakozása egyre jobban elszakad a realitás talajától, és amikor az előadás végén megszólal a Fonográftól a Ha felépül végre a házunk, már rég nyilvánvaló, hogy esélytelen, hogy valaha rendezett lakhatáshoz jusson.

Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Mi? Családi tűzfészek
Kik? Szereplők: Péter Kata, Gyabronka József, Schruff Milán, Hernádi Judit, Pataki Ferenc, Ullmann Mónika, Török-Illyés Orsolya, Nagy Norbert. Jelmez: Pető Kata. Díszlet: Bobor Ágnes. Zene: Iszlai József. Operatőr: Bántó Csaba. Fény: Hlinka Móni. Video- hang: Bredán Máté/ Varga Vince. Színpadmester: Hódosy Tamás. Rendezőasszisztens: Szakács Zsuzsa. Dramaturg: Garai Judit. Rendező: Pass Andrea. Producer: Orlai Tibor.