Kurta Niké 2014-ben végzett a Színművészeti Egyetemen, de azóta nem csak a színészek szereposztásánál lehet találkozni a nevével. Drámapedagógiát tanult a Káva Stúdióban, de szerzőként is jegyez színházi nevelési előadást. 2018 végén pedig Tési Dórával közösen írt darabját, a Dobozt mutatták be a Jurányi Házban. Március közepén az ő élete is alapjaiban megváltozott.

Már majdnem hetek óta nincsenek előadások. Átértékelődött benned bármi a színházzal kapcsolatban az eltelt idő alatt?

Olyan ez az egész nekem most, mintha tudat alatt készültem volna arra, hogy lesz egy „leállás”. Amellett, hogy a közhangulat tényleg szorongató, és van egyfajta állandó krízis-érzésem, a napok tökéletesen telnek. Szégyellem is egy kicsit ezt kimondani, de nekem nagyon kellett egy ilyen időszak. Két próbafolyamatban is benne voltam márciusban: egyrészt Bodor Pannával kezdtük el A hisztérika olvasópróbáit, másrészt Vajdai Vilivel egy Vicky Jones-drámát, de mindkettő félbeszakadt. És felfüggesztettek egy megkezdett filmforgatást is. Nagyon elfáradtam az elmúlt időszakban, és ezt igazából csak most érzékelem abból, hogy milyen jólesik ez a pihenés. Rengeteg korlátozás vesz körül, de én mégis sokkal szabadabbnak érzem magam, mint az elmúlt tíz évben bármikor.

Ez elég keményen hangzik. Meg is csömörlöttél egy kicsit a színháztól?

– Azért azt nem. Amikor játszottam vagy próbáltam, azt mindig nagyon élveztem, de ha egy-egy pillanatra vége lett a pörgésnek, rögtön éreztem, hogy elfogytak a tartalékaim.

Hogy épp csak életed nincs a színház mellett?

– Igen, és hogy még annyi minden érdekel csak egy picit kevésbé, mint a színház, és ezeket a dolgokat nem akarom elveszíteni.

Mikre gondolsz? Vagy úgyis kérdezhetem, hogy most, amikor „szabad” vagy, mivel telnek a napjaid?

– Például tudok hosszan reggelizni. Ez az étkezés valamiért mindig is fontos volt, most időm is van rá: egy igazi szertartás török kávéval, és mindig kipróbálok valami újdonságot, amihez most van türelmem. Azután kimegyek futni a kutyával. És persze rengeteget olvasok. Nádas Péter Világló részletek című könyvét a színházi ritmusom mellett nem volt érdemes elkezdenem, most elképesztő találkozást jelentett. Ráadásul a párommal hangosan olvasunk fel egymásnak, ez is egy program. Ezt már korábban is csináltuk, de most órákig tud tartani egy ilyen „szeánsz”, és még arra is van időnk, hogy megbeszéljük utána.

Ezen kívül sokat zenélek: zongorázok, újra elkezdtem a csellót. És még mindig tele vagyok ötletekkel, tervekkel, vágyakkal. Nagyon inspiráló, hogy most nem mások mondják meg, mire használjam a bennem lévő energiát.

Tényleg szerencsés voltam eddig, mindig volt munkám, számítottak rám. De azóta, hogy bekerültem az iskolába, állandóan volt fölöttem egy rendszer, amihez alkalmazkodnom kellett, és szünet nélkül teljesíteni. Egy kicsit ijesztő is, hogy most nincs senki, aki megmondja, mit csináljak. Lehet, hogy igazából annyi szabadságra van szükségem, mint egy kamasznak a nyári szünetben… Egyébként kábé akkor éltem meg utoljára a maihoz hasonló „korlátok nélküliséget”.

Az utóbbi hónapokban sokat olvastam a buddhizmusról, nagyon foglalkoztat az elengedés folyamata. Nyugati aggyal olvasva a buddhista filozófia egészen felkavaró és lenyűgöző. Pont azokról a dolgokról van szó ezekben a könyvekben, amelyek szerintem is a legfontosabbak ma: hogy mennyire lényeges a türelem, és hogy nem kell félni vagy elmenekülni a csendtől. A szenvedés magva szerintük abból fakad, hogy görcsösen ragaszkodunk tárgyakhoz, emlékekhez, illúziókhoz.

Mondod ezt te, aki szabadúszó vagy, magad alakítod a „függéseid”…

– Érdekes, mert az elején, amikor annyit tudtunk, hogy legalább egy-két hét leállás lesz, először megijedtem: azt hittem, én már nem tudom, hogy kell ezt csinálni. Képtelen vagyok csak a jelen pillanatra koncentrálni, hiszen vagy a tegnapi előadáson gondolkodom, vagy azon, hogy holnap, holnapután milyen munkák várnak rám. Azt hittem, hogy majd csak fekszem az ágyban, eszem egész nap, szóval egy magatehetetlen csecsemővé válok. Még magamat is megleptem azzal, hogy úgy lettem felelősségteljes felnőtt ember az évek alatt, hogy ezt nem vettem észre, mert nem volt alkalmam kipróbálni. Nekem a szakmám egyben a szenvedélyem, de attól féltem, hogy ez az egész egy kicsit menekülés is, hogy ha nincs munka, akkor mintha én se léteznék.

Fiatalon kerültem be az egyetemre, nagyon függtem minden visszajelzéstől, lényegében ezekből raktam össze a személyiségemet. Óhatatlanul kudarcokhoz vezet, amikor ennyire a megfelelési kényszer hajt, és tele vagy görcsökkel. Ráadásul rosszul reagáltam, azt a megküzdési technikát választottam, hogy próbáltam eltűnni, teljesen „felszámolni” magam. A színész-lét sok esetben gyerek-státusz. Van egy rendező, akinek meg akarsz felelni, és akinek a reakciói alapján haladsz egy úton.

De közben nőtt benned a lázadás, hogy mégse állj be a sorba, nem? Ennek is köze lehet ahhoz, hogy a színészeten túl elkezdtél más területeket is kipróbálni?

– Biztos ez is benne van. Attól féltem, hogy mi történik, ha nincs egy ilyen anyuka vagy apuka a fejem fölött, tudok-e magamért felelősséget vállalni, egyedül létrehozni valamit. Ezért is próbálkoztam a saját utak keresésével. Másrészt viszont már a színészet előtt is sok mindennel foglalkoztam: a pedagógia és az írás kamaszkorom óta izgat. De például most minden másnap rajzolok valamit, és már ettől is eksztatikus állapotba kerülök. A járványtól függetlenül is egyre kevésbé fontos, hogy színészileg teljesedjek ki. Már nem akarok mindent megosztani másokkal, nem csak annak van értéke, ha meg tudok valamit mutatni a külvilágnak, ha kapok visszajelzést. Nem bolondulok meg attól, ha nem játszom egy hónapban húsz estén, nincs bennem ez a kielégíthetetlen vágy.

Nem is hiányzik most a színház?

– Nem. De ezt nyilván azzal a tudattal mondom, hogy bízom a folytatásban. Talán van is bennem egy pimasz kíváncsiság arra vonatkozóan, hogy milyen lesz, amikor majd hiányozni fog, és én milyen leszek utána, mennyiben változtat meg ez az egész.

A színházi nevelésre visszatérve, lehet, hogy ez a terület azért is került előtérbe, mert sok minden ötvözhető benne abból, ami érdekel?

– Valóban sok inspiráló részlete van, de engem főleg a foglalkozások izgatnak.

Az iskolában volt esetleg valamilyen meghatározó színházi nevelési élményed?

– Nem, de az elmúlt években volt két nagy találkozásom a műfajjal: az egyik A hosszabbik út a Kerekasztal Színháznál, amibe néhány alkalommal be is ugrottam, a másik pedig a Mentőcsónak Egység Szociopoly című előadása.

Ezekben az előadásokban az is csodálatos, hogy vitatkozunk, érvelünk fontos témákról. Gyakran éreztem, hogy a diákok először tapasztalják meg, hogyan lehet kommunikálni csoportban úgy, hogy ne nyomják el a másikat, és a saját véleményüket is meg tudják fogalmazni. Egyébként velem is előfordul, hogy miközben nagy szenvedéllyel érvelek az igazam mellett, nehezen hallok meg az enyémtől különböző nézeteket. A másik véglet pedig az, amikor teljesen elhallgatok, szótlan megfigyelővé válok, és szinte felszívódom. Úgyhogy nekem is tanulnom kell még ezt a dolgot.

Diákként egyébként megtapasztaltad mindezt?

– Igen, a középiskolás színjátszókörben például abszolút demokratikus légkörben zajlottak a viták. De eszembe jutnak a kamaszkori alter-rock-folk-punk zenekaraim, ahol hatan-heten működtünk együtt. Alapvetően az improvizálás – amit évekig csináltunk együtt – is kommunikáció, egyfajta nyelv, egymásra figyelés.

Rajtad is változtattak ezek a színházi nevelési előadások, illetve a hozzájuk kapcsolódó foglalkozások?

– Rengeteget megtudtam saját magamról például. Eleinte mindig egyfajta haver-státuszból akartam kommunikálni a diákokkal. És még akkor se avatkoztam közbe, ha nem az előre elképzelt irányba ment egy beszélgetés, minden hülyeségben partner voltam. Azt gondoltam, hogy nekem muszáj jóban lenni velük, mert csak így tudunk beszélgetni. Hatalmas tanulság volt, hogy mennyire nem merek határokat szabni, nem annyira jó fejnek lenni, mert attól féltem, hogy ezáltal elvesztem a szimpátiájukat. Egyfajta konfliktuskerülés volt ez, pedig nem kell mindenkivel jóban lenni.

Facebook Comments