Érdekes, ahogyan az egymástól külön-külön felvett verekedések, az ütések súlya és ereje, a puska rántása és a golyó becsapódása, a rúgások alatt összeránduló test és a hideg pisztolycső a másik halántékán így, az elszeparált színészi játék ellenére is milyen könnyen egy képzeletbeli térbe vonja az agresszort és az áldozatot.

Március 27-én, a Színházi Világnapon felolvasó színházi formában mutatta volna be a Független Színház Magyarország Ruždija Sejdovič és Jovan Nikolič Kosovo mon Amour című drámáját az RS9 Színházban. Az est azonban elmaradt, mert – ahogy manapság fogalmazunk – hirtelen vége szakadt a békeidőnek. Az alkotók azonban felismerték ebben a békétlen, járványos időben a lehetőséget, hiszen mi adhatna jobb felütést és kulisszát egy háborús drámához, mint ez a váratlanul kialakult létállapot, a bezártság, kiszolgáltatottság, félelem és bizonytalanság időszaka? „Egy éjszaka alatt kikeltél magadból, mi ütött belétek, mindannyiótokba?” – kérdezi kétségbeesve Jaschar, a mon Amour kocsma tulajdonosa, amikor a feje felett kitört a koszovói háború. Eddig nem akarta látni, mi folyik körülötte, és hirtelen megrohanja a felismerés félelme, hogy mindent elveszíthet. Ezek a sorok valóban ülnek ezekben a napokban.

A felolvasó színházi előadás ugyan elmaradt az RS9-ben, de ahogy Balogh Rodrigó, a színdarab rendezője, a Független Színház Magyarország művészeti vezetője felhívta rá a figyelmet, így a kis színházterem 50-60 nézőjénél jóval nagyobb közönséget tudnak elérni. Felolvasószínház helyett videósorozatot készítettek. A hat részes sorozat első részét már több, mint 1600-an nézték meg.

A karatén szabályai szerint a szereplők külön adták elő a jeleneteket a saját otthonukban vagy az RS9 színház büféjében, hiszen a központi helyszín egy kocsma. Balogh Rodrigó, Illés Márton, Illés Péter és Vincze Alina pedig rögzítették, vágták, összeállították az anyagot. Ez a térbeni elválasztottság némi sutaságot ad a videóknak, az alkotók is háborús trash-nek nevezik a műfajt, a történet azonban a széttagoltság ellenére sikeresen, mélységében kibontakozik. Mégis különös az a kettősség, ahogy a drámai, fennkölt gondolatok mellett a legblődlibb képi humort is képesek alkalmazni. Ezek a képmagyarázatok eleinte fájóan rosszak, például, mikor teli hűtőt emlegetnek, bepillantást nyerünk egy hűtőgépbe, vagy mikor száraz kóróról beszél az egyik főhős, bevágnak egy jobb napokat is megélt cserepes növényt. Szóval, nem szépítettek, mikor a trash-t emlegették. Azonban részről részre egyre őrültebbek lettek ezek a képbevágások. A kedvencem, amin őszintén fel is nevettem, az a se kutyája, se macskája vágókép volt. Hősünk, Jaschar, a koszovói, roma kocsmáros épp akkor tudja meg, hogy be kell vonulnia a szerb hadseregbe, vagy ha nem megy, dezertőrként nyomban falhoz állítják. Hiába érvel, hogy ez nem az ő háborúja, ő roma és nem szerb és miért nem visznek olyat, akinek se kutyája, se macskája. Ekkor a valóban drámaian előadott monológ kellős közepén felvillan egy kajla fülű, koromfekete kutya, aki furcsállkodva néz fel a kamerába, az eb oldalához pedig egy jókora pirosra festett x van celluxozva. Ő a „se kutyája” jel. Nagyon rossz.

Mindemellett azonban fontos kérdésekről beszél a dráma. Elsősorban az identitásról. Jaschar, tisztességes, középosztálybeli kocsmáros. Büszke a vállalkozására, amelyet édesapjától örökölt, és amit ő maga is kellő üzleti érzékkel és szociális érzékenységgel vezet. Nála megfér egy csárdában két dudás, szerbek és albánok is látogatják a kocsmáját. De Jaschar szíve mélyén jugoszláv marad, ő nem a szent szerb nemzetben vagy az albánok uralta Koszovói Köztársaságban hisz, hanem az üzletben, a magántulajdonban, az egyenlőségben és emberi méltóságban. Éppen ez a baj, a megrendíthetetlen hite egy kiszámítható, logikus világban, ami darabokra hullik körülötte, és eluralkodik az őrjöngő, irracionális gyűlölet. A dráma a világa összeomlásának első jelével kezdődik, megérkezik az öccse, Pauker, aki kénytelen a bátyjánál meghúzni magát, miután az albán tisztviselők kirúgták roma nyelvtanári állásából. Pauker lenézi analfabéta bátyját, de gondoskodni nem tud magáról, naphosszat csak iszik és filozofál, amolyan csehovi figura. Aki azonban büszkén vallja romának magát, bár azt nem szereti, ha cigánynak nevezik. Ahogy fogalmaz, a könyvek segítettek neki megismerni, hogy ki is valójában. Pauker folyton Jaschar szemére hányja, hogy nem vállalja fel eléggé roma származását. Jaschar felesége azonban épp óvatosságra inti a kocsmárost, a felgyújtott házakról beszél neki, ahol cigányok vagy más nemzetiségek éltek. Könyörög, hogy meneküljenek. Addig-addig, hogy Jaschar a népszámláláson nem meri romának vallani magát, de szerbnek és albánnak sem, végül kínjában rávágja, hogy ő bizony egyiptomi.

Bár nem központi téma, de az is érdekes, ahogyan a dráma a nőkről beszél. Jaschar felesége nem dönthet a család jövőjéről, de még csak nem is egyenlő súlyú a szava a férjével, csak könyörögni tud neki, a helye pedig a konyhában van. A roma családban mégis mindig nagyobb szabadsága van a nőknek, mint a többségi társadalmat jelentő albánoknál. Pauker beszél a szabadság kérdéséről is, ahogy fogalmaz: a cigány nem egy szabad nép, legbelül visszafordíthatatlanul megfáradtunk és megtörtünk. Ezt a kiválasztott, örök áldozat sorsot vizionálja népe szerepéül, de tartását nem is igazán ebből nyeri, hanem a körülötte élő háborús népek ostorozásából. Ha neki folyton egyfajta rasszista, kirekesztő tükörben kell néznie magát, ő sem hagy tükör nélkül másokat. Egy alkalommal, mikor kifakad az albánokra, akkor az asszonyaikról beszél. Azt mondja, az albánok nem bíznak senkiben, főleg az asszonyaikban nem, tárgyként tekintenek a nőkre, akikért fizetnek, így nem szeretnék, ha mások használnák őket. A dráma eközben a roma nőket egyfajta varázslónak, az ősi hagyományok őrzőjének, halkszavú, galamblelkű teremtéseknek ábrázolja. Mind Jaschar felesége, mind néma kislánya a háború elől megvédendő legfőbb kincs, az ártatlanság jelképe.

A háború pedig nagyon is kézzelfoghatóan jelenik meg a videósorozatban. Ez a dráma jól felépített dramaturgiájának, a fokozásnak is köszönhető. Jaschar a víg kedélyű, bumfordi kocsmáros sokáig csak macerálásnak, kellemetlenkedésnek éli meg öccse sötét jóslatait és felesége pletykáit az elűzött szomszédságról. A negyedik részben viszont annál váratlanabbul csap le rá a veszedelem és válik valóra minden, eddig csak a mindennapok tompultsága mögött érzékelt, nyomasztó balsejtelme. Hirtelen jönnek a pofonok, szó szerint. Érdekes, ahogyan az egymástól külön-külön felvett verekedések, az ütések súlya és ereje, a puska rántása és a golyó becsapódása, a rúgások alatt összeránduló test és a hideg pisztolycső a másik halántékán így, az elszeparált színészi játék ellenére is milyen könnyen egy képzeletbeli térbe vonja az agresszort és az áldozatot. Olyan kevés kis kulissza, mint a föld pora vagy egy háttérben felsejlő pince kopott csövei megteremtik az elhagyatottság, a reménytelenség, a kínzások képzetét az emberben, fájdalmassá válnak a láthatóan csak eljátszott szenvedések.

A színészek közül többeket a Tudás Hatalom csoportból vagy a Cigány magyar színházi előadásból is ismerhetjük. Például Varga Norbertet, aki első jelenetében máris egy jelenségként lép be az ajtón és mindvégig nagyszerűen billegteti Djerdja, az albán vezér karakterét az aranylelkűség és megátalkodottság maffiózói attitűdjei között. Pászik Cristopher szintén ismerős lehet ezekből a formációkból, sok kisebb szerepet játszik most, legemlékezetesebb az UÇK-katona alakjában, ahogy küzd a dühe és aközött, hogy fejbe lője-e a foglyát, aki folyvást provokálja. Valódi kétségbeesettség, sértettség, düh és félelem, mint egy gyerek arcán, ha olyat tesz, amit nem lett volna szabad. Szintén több szerepben állnak helyt sok energiával Csiki Gellért és Lakatos Dániel. Kazári András igen tenyérbemászó szerb vezért hoz, nála nyoma sincs a Varga Norbert-féle atyáskodó szelídségnek, mindvégig irritáló, de ez is a karaktere. Jaschar néma lányát, Suadát Lovas Emília alakítja. Bár egy szót sem szól, ő nyerte meg a közjátékokat. Lovas Emília gyerekes játékossággal formálja meg a kislányt, aki kissé szertelenül játszik két plüss állattal és egyéb karanténos relikviákkal, mint a wc papír és étel-házhozszállító szórólap. Ezek segítségével bábozza el a dráma sokszor egyáltalán nem gyereknek való eseményeit. Farkas Rozália a feleséget alakítja amatőr, civil gesztusokkal, de éppen ez teszi ahogy halad előre a történet, egyre emberibbé, közel engedhetővé az ő figuráját. Ahogy egyszerű szavakkal imádkozik lányáért, férjéért és azért, hogy szabadítsa meg őket az Isten attól, hogy rosszat kívánjanak másoknak, igazán szívhez szóló jelenet. Ha Farkas Rozália gesztusai amatőrök, akkor Szegedi Tamás András Pauker alakítása talán kicsit túl művészi, modoros egy cseppet, de részint pont abban rejlik a sorozat ereje, hogy mindenki a lehető legtalálóbb szerepet kapta. Szegedi Tamás András megfontolt, lassú, átélt mondatai vagy épp megzabolázhatatlan fellángolásai tökéletesen passzolnak egy alkoholista, fennhéjázó értelmiségi karakteréhez. A szereposztás telitalálat a Jaschart alakító Budai József esetében is. Játéka, lelkes naivitása, sziporkázó energiái oldják a háborús dráma egyre szorongatóbb közegét. Ahogy Jaschar magáról, mi is elhisszük Budai József játékáról, hogy ezzel a termetes, jóravaló, kissé együgyű kocsmárossal nagy tragédia nem történhet az életben.

A történetnek még nincs vége, Jaschart elvitték a szerb milíciák, de hogy mi lesz a sorsa, az most pénteken (május 1-jén) 21 órától nézhető meg az Independent Theater Hungary YouTube csatornáján. Az összes eddigi rész is megtalálható itt: a történelmi idők méltó lenyomata, karanténszínház és háborús trash videó egy odaadó csapat tolmácsolásában.

Hol? Independent Theater Hungary YouTube csatornája
Mi? Ruždija Sejdovič és Jovan Nikolič: Kosovo mon Amour
Kik? Szereplők: Farkas Rozália, Lovas Emília, Szegedi Tamás András, Budai József, Varga Norbert, Kazári András, Pászik Cristopher és Lakatos Dániel Zene: Kovács A. Máté és Babindák István Videó: Illés Márton, Illés Péter és Vincze Alina Fordító: Kenyeres-Gyulassy Kinga Rendező: Balogh Rodrigó