Intenzív színész, az igazságkereső „fajtából”. Míves, minden ízében kidolgozott alakításai a természetesség erejével hatnak a legkülönfélébb műfajokban. A kísérletezőtől a mindent játszó vidéki színházon és a többféle korszakot megélt Nemzetin át a Vígszínházig, az Átrium rekordnézettségű minőségi szórakoztató előadásaiig sokfelé tolta már Thália szekerét. Most éppen megint szabadúszó.

Fotó: Lakatos Péter

– Pozitív hozzáállású emberként hogyan bírod a színészi „ tétlenséget”?

– Nem sokkal azután kezdődött volna egy hosszú Az Őrült Nők Ketrece és Igenis, miniszterelnök Úr! széria az Átriumban, amikor meghozták a rendeletet a veszélyhelyzetről. „Kockásra” játszottam volna magam, ehelyett most önkéntes karanténban vagyok, napi huszonnégy órában, együtt a családommal. Bármily furcsa, ez kissé megterhelő. Az első napokban még úgy álltam hozzá, hogy nyári szünet van. Kaptam egy-két szakmai megkeresést, én is csatlakoztam Bíró Krisztáék Mottó című kezdeményezéséhez, általános iskolásoknak mondunk fel verseket, kötelező olvasmányokat. Nekem a János vitéz jutott.

– Hiszel abban, hogy egy ilyen veszélyhelyzet képes átformálni a gondolkodásunkat, a hozzáállásunkat?

– Valamennyire hiszek benne. Megfordult a fejemben az a gondolat, hogy a koronavírus a Jóisten jelzése a világnak, hogy egy kicsit le kell állni. Egyelőre azt érzékelem a környezetemben azok részéről, akikkel a virtuális térben tartom a kapcsolatot, hogy kezd elfogyni az emberek türelme. De talán lesz annyi hozadéka ennek a mostani helyzetnek, hogy idővel megérkezik a bölcsesség.

– Hogyan értékeled a Vígszínháztól elszerződött tagok nevében tett szolidaritásnyilatkozatotok következményét? Úgy tűnik, érdemes volt kiállni, napvilágra hozni a szőnyeg alá söpört sérelmeket.

Hevér Gábor és Stohl András Az Őrült Nők Ketrece című előadásban – fotó © Lakatos Péter

– Nagyon fontos tisztázni, hogy a mi nyilatkozatunk csak időben esett egybe az igazgatóválasztással, és nem az volt a célunk, hogy leváltsák Eszenyi Enikőt. Az csak következmény volt. Egy folyamat eredményeként fordultunk a nyilvánossághoz. Eszenyi a 24.hu-nak adott nagy interjújában arról beszélt, hogy az erőszak minden formáját elítéli. Néder Panni és Fenyvesi Lili ezt megcáfoló nyilatkozatának és Eszenyi erre adott tagadó reakciójának a hatására fordult meg sokunk fejében igazán, hogy itt az ideje tisztázni a dolgokat. A saját nevemben is szerettem volna megszólalni, de nem kellett idáig eljutnom, mert rövid időn belül hívtak a többiek, hogy ők is ugyanezt gondolják. Azt akartuk, hogy az igazság napfényre kerüljön. A kiállásunk alapvető célja, hogy szülessen meg egy protokoll, változzon meg a színházi struktúra, új szelek kezdjenek el fújni a színházi életben. Sajnos kaptunk olyan kritikákat is, hogy ez a fajta kiállás nem tesz jót a színházi szakmának, amit egyszerűen nem tudok értelmezni. Ahelyett, hogy azt mondanák, ezen az úton kell menni, ítéljünk el mindenfajta hatalommal való visszaélést. Azzal támadtak minket, hogy ártunk a szakmánknak: ami a színházon belül történik, annak belső ügynek kell maradnia. Azért fordultunk a nyilvánossághoz, mert házon belül nem lehetett tisztázni az erőszakos vezetői metódust. Magam is részt vettem jó néhány produkcióban, ami normális körülmények között készült, ráadásul sikeres is lett.

– Rudolf Péter kinevezésével elképzelhetőnek tartod, hogy visszatérj a Vígszínházba?

– Nincs napirenden ez a kérdés. Fogalmam sincs, hogy melyik színháznak leszek még a tagja. A koronavírus-helyzet természetesen mindent felülír. Tökéletesen érthető, hogy a felügyelőbizottsági vizsgálatnak sem most van itt az ideje.

– A díva hattyúdalaként is értelmezhető Premier volt az utolsó csepp a pohárban ahhoz, hogy felmondj a Vígben. Szakmailag is kudarcként élted meg az előadást?

Hevér Gábor és Alföldi Róbert az Igenis, miniszterelnök úr! című előadásban – fotó © Mészáros Csaba

– Abszolút. Az a produkció művészileg megbukott. Enikő száz százalékig a kezébe vette az irányítást, azontúl, hogy a főszerepet játszotta, a rendezést is átvette Martin Čičváktól. A felmondásomban nyomós szerepet játszott, hogy nagyfokú szakmaiatlansággal találkoztam. Ha egy vezető így viselkedik, az az egész társulatra kihat.

– Visszatekintve, mi volt számodra a legfőbb hozama annak a hat évadnak, amit a Vígben töltöttél? Kezdetben észrevétlen lehetett az átmenet a Nemzeti után, hiszen ugyanazokkal dolgoztál Stohltól Alföldin át Mohácsiig a Danton halálában, az Istenítéletben.

– Igazából erre a két produkcióra meg a Julius Caesarra volt érvényes az észrevétlen átmenet. Alapvetően azért szerződtem a Vígszínházhoz, mert két olyan emberrel tudtam újra dolgozni, mint Alföldi és Mohácsi. Megköszöntem Eszenyinek a lehetőséget, amikor hívott, csak aztán hamar kibuktak a problémák. Már az első évben nagyon hosszan beszéltem vele négyszemközt, hogy itt valami nincs rendben. Csak aztán jöttek újabb rendezők meg munkák, amikért érdemes volt maradni. Megismertem többek között Kincses Rékát, Szikszai Rémuszt és sok remek kollégát. Két évadon keresztül kicsit száműzve lettem a házi színpadra. Vígszínházi kollégák hívták fel a figyelmemet, hogy milyen jól áll a színház, ha nagyszínpadon már nincs is rám szükség. Életem legnagyobb bukása is ott történt meg, a Mester és Margaritában a Mester nem az én szerepem volt, nem éreztem magam jól benne.

– Zenei alapokkal indultál a pályán, húszas éveidben a Nyers nevű rockzenekarban énekeltél. Mikor dőlt el, hogy a színészet felé veszed az irányt?

– Világéletemben színész szerettem volna lenni. Néha búvópatakként volt jelen az életemben a színészet, néha pedig a felszínre tört. Amikor végképp a felszínre tört, és már nem lehetett visszagyömöszölni a föld alá, akkor abba az irányba mentem. Zenei iskolába jártam, de nem volt kimagasló képességem, ami alkalmassá tett volna a zenész pályára. Azért az éneklés megmaradt, abban talán jó vagyok.

– A vidéki színházi lét kipróbálása miatt szerződtél friss diplomásként Miskolcra? A Katonába is szerződhettél volna, ott voltál gyakorlaton.

– Volt róla szó, amikor a Walpurgis éjben szerepeltem főiskolai hallgatóként, de csak egy halvány említés szintjén. Ezzel szemben Kamondi Zoltán és Margitai Ági konkrét ajánlattal kerestek meg, hogy menjek Miskolcra. A Hegyi Jutocsa Árpád igazgatta Miskolci Nemzeti Színházban lettem tag. Kamondi pedig elindított egy nagyon izgalmas vállalkozást, kísérleti színházi műhelyt, a Csarnok Kultusz Motelt Miskolcon. Nagyon jó időszak volt, elképesztően érdekes, innovatív színházat csináltunk, mellette megtapasztaltan a rendes nagy színházi működést. Mohácsi Jánost is Kamondinak köszönhetem, az Egymást érintő előadássorozatban arra lett „kényszerítve”, hogy három nap alatt hozzon létre egy improvizatív előadást ő, aki három hónapig szokott próbálni. Nagy sikere lett, beválogatták a POSZT off programjába. Az Egymást érintőben tizenöt előadás jött létre tizenöt különböző rendezővel. Ennek köszönhetően pályakezdő színészként Magyarország majd összes színházi rendezőjével találkoztam Valló Pétertől Lukáts Andoron át Keszég Lászlóig. Sőt, Eszenyi Enikővel is csináltunk egy kiváló előadást, ami szerintem az egyik legjobb volt ebben a sorozatban. Aztán magánéleti okokból jöttem el Miskolcról.

Hevér Gábor a Fehér nyuszi, vörös nyuszi című előadásban – fotó © Lakatos Péter

– Jordán Tamás igazgatása idején kerültél a Nemzetibe. Mennyire válik benned külön a Jordán és az Alföldi- korszak?

– Az Egymást érintő a Merlinben folytatódott, így sokat találkoztam Jordánnal, és ő azokat szerződtette le, akikkel a rendezők dolgozni akartak. Így történhetett megaz első évadban, hogy Mohácsi felkért a Sárga liliom főszerepére. A Nemzeti tíz éven át a második otthonom volt, évi kétszázakat játszottam. A kollégák részéről is azt érzékeltem, hogy szerettek oda bejárni dolgozni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kapunál állt valaki és megsimogatta a fejünket. Rengeteg konfliktussal, akár még sok veszekedéssel is járt a munka. De ezek a nézeteltérések a normalitás határain belül maradtak, megoldódtak. Mind Jordánnál, mind Alföldinél úgy léteztem a Nemzetiben, mint egy olyan társulatnak a tagja, amit közösen raktunk össze, amiben szerettünk lenni, és mindent megtettünk azért, hogy jó legyen. Ezt az állapotot azóta sokan visszasírjuk.

– Alföldi leváltása után habozás nélkül hoztad meg a döntést, hogy otthagyod a Nemzetit?

– Kerékbe törték a Nemzeti ívelését. Pontosan lehetett látni, hogy színtisztán politikai okokból. Nem óhajtottam részt venni a folytatásban. Egyébként amikor nemet mondtam Vidnyánszky felkérésére, nem volt állásom, mint ahogy amikor a Vígből eljöttem, akkor sem várt másik színház. Ilyen szempontból nem gondolkodom előre, nem szoktam taktikázni.

– Virtuális társulatod az utóbbi években az Átrium, ahol sokszázas sikerszériákban játszol. Úgy tűnik, a hatalomnak szúrja a szemét a bulvárba csomagolt társadalomkritika, ezért kapta meg utólag csak egy töredékét a jogos tao-pénzeknek az Átrium…

– Alapvetően szórakoztató színházat csinál az Átrium, bár néhány előadás, mint Az Őrült Nők Ketrece picit mélyebbre karcol. Az Igenis, Miniszterelnök úr!-ban is a humor eszközével van megfogalmazva a társadalomkritika, pici csipkelődéssel a mindenkori hatalom, az emberi hülyeségek, a gyarlóságok felé.

– Azzal együtt, hogy már kipróbált pálya számodra a szabadúszás, aggódsz a jövőd miatt?

– Igazából soha nem izgultam azon, hogy mi lesz velem, mert a szerencse mindig elém hozott lehetőségeket. A mostani helyzet azért más. Egy négy fős családot kell eltartanom, és a bevételem jelenleg nulla, a lakásfelújításra szánt tartalékunkat éljük fel. Nem csörög a telefonom, senki nem ajánlott szerepeket. Nagyon halvány, messzinek tűnő lehetőségek derengenek. Boldog lennék, ha a nézők azt mondanák, nem bírják ki tovább kultúra nélkül, de hát jelenleg nekik sincs munkájuk. Sokadmagammal azon gondolkodunk, hogy mit lehetne kezdeni a karanténkultúrában, milyen rést lehetne megtalálni.

Az interjú 2020. április 3-án készült.