Az elmúlt hetek, hónapok eseményei nyomán akaratlanul is átértékelődött, amiről ezt a beszámolót írom. A saját testhez való viszony, a másik testéhez és a térhez, városhoz való viszony a COVID-19 előretörésével átrendeződni látszik.

A SVUNG kutatócsoport szervezésében lezajlott Koreografált tér, tér-hatás, testépítészet című workshop márpedig éppen ezeket a viszonyokat vizsgálta, rámutatva szubjektív meghatározottságukra és arra, hogy valójában csak rajtunk múlik, mennyire engedjük közel vagy taszítjuk el magunktól a világot. A világot, mely azóta (önkéntes/nem önkéntes) karanténba vonult, és melynek vezényszavai a #socialdistancing és a #stayhome lettek.

Fotók: Szemessy Kinga

Ebben a helyzetben azonban talán még kontúrozottabbá vált a koreográfia és szabadság, a koreográfia és politika, a koreográfia és mindennapi élet közötti különös összefüggés, mint korábban. Ha a koreográfia természetét értjük, ha a mozgás örömét átéljük, a másik három dologhoz (szabadság, politika, élet) is közelebb jutunk. Éppen ezért – ezért is – van, volt, lesz a táncművészetnek kiemelt szerepe a társadalomban, és éppen ezért – ezért is – fontos, hogy nézőként (majd ismét) tudjunk hozzá megfelelően kapcsolódni.

De mi a megfelelő kapcsolódás? – A tánc egyik sajátossága, hogy nehezen hozzáférhető: fogalmakkal alig megragadható, pláne a hétköznapi ember (értsd: nem tánccal vagy mozgással foglalkozó személy) szótárában. Nem véletlen – és most ez milyen távolinak tűnik –, hogy az utóbbi időben elszaporodtak az „élményközpontú”, sokszor a fekete doboz biztonságát is elhagyó, például magánlakásokra vagy utcára szervezett, nézői aktivitást is igénylő közösségi produkciók. (Csak néhány példa: Somló Dávid: Mandala, Drift; Somló Dávid–Vass Imre: IITTHHOONN; Réti Anna: Majdhaleszidőm; Vadas Zsófia Tamara–Tóth Márton Emil–Gryllus Ábris: Sleeping Beauty Project; Ziggurat Project: Kenyértörés.) Talán az alkotókban fellobbant a „posztneoavantgárd” láng, hogy a művészetet és az életet, a nézőt és az előadót egymáshoz közelítsék, hogy a táncművészetet elválasszák az elitizmustól, és a merev, hierarchikus hagyományokat cipelő színházi játékrend feloldásával emancipálják a közönséget, az előadást, az előadás formavilágát. Az emancipáció egyik kulcsa pedig az olyan „ideiglenes autonóm területek” és alkalmi közösségek megteremtése, melyek tagjaiként egyrészt az értelmezés és az összefüggések diagnosztizálása is könnyebbé válhat, másrészt éppen – és szinte elsődlegesen – maga a megélés kerülhet előtérbe.

Bő egy évvel ezelőtt a közösségi élményadás célkitűzésével, és ahogy a workshop kezdetén Szemessy Kinga alapító fogalmazott, a „néző megérkeztetésének” missziójával alakult meg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (SZFE) a Tánc Színház Nevelés módszertani – új nevén SVUNG – kutatócsoport, hogy interdiszciplináris megközelítésben segítse a nézői ráhangolódást, igyekezzen olyan eszközöket, élményeket és tudást a kezébe adni, melyek birtokában képes lesz a számára legkomfortosabban kapcsolódni a táncművészeti eseményekhez.

Hogy kritikusként közösségi, aktív részvételt is igénylő, netán mozgásos foglalkozásokról hitelesen beszámoljon az ember, mindig nehézkes. Hiszen ahhoz, hogy a dolog lényegét visszatükrözze, a kritikusnak fel kell adnia a megfigyelői pozíciót (a saját pozícióját) és résztvevővé kell válnia. Mint sok más szakmabelinek, ez számomra is sokszor lehetetlennek tűnik, legalábbis olyan kihívásnak, amivel nem biztos, hogy szembe akarok nézni. De miért is ne feszegetnénk a saját határainkat? Szemessy Kinga, Stern Lili és Borsos Luca foglalkozása megfelelő környezetet teremt ehhez: olyan ítéletmentes és barátságos teret, melyben valóban nincs jó vagy rossz megoldás, melyben a táncos és a nem-táncos mozgása ugyanolyan értékkel bír, és még az egymástól való tanulás értékes lehetősége is megmarad.

Hogy a végéről kezdjük: a Koreografált tér, tér-hatás, testépítészet különböző játékos feladatokkal azokat a kölcsönhatásokat vizsgálta a mozgásban, melyek által egy idegen térből egy kellemesen belakott, sajáttá, személyessé váló hely jöhet létre. Ha például sokáig figyelünk egy teret, fellazul az elsődleges benyomásunk róla, és egy másik arcát is kezdjük felfedezni. Megjelennek olyan analógiák, amelyek ráépülnek az előző tapasztalatokra, de el is válnak tőle. A Trafó visszhangos, kissé kopár és rideg klubhelyisége így rendeződik át csakhamar egy tengerparti városka barátságos képévé, melyet a közösen alkotott fantáziánkban nagy hegyek, a hegytetőn magányos templomok, kilátók, egy csörgedező patak és egy azon átívelő, robosztus kőhíd ölel körbe. Majd egyszer csak átalakul a rideg teremmel összefonódó meleg városka érzete egy emberi test lenyomatává is, amelynek segítségével pontosan lemérhető, hogy hány fülnyi hosszúságú az egyik oszloptól a szemközti falig tartó távolság (26), hány alkarnyi széles egy oszlop (9 és fél) és hány fenéknyi a leghosszabb térbeli átló (36). Ezen sémák összeolvasása, vagyis esetünkben ugyanahhoz a térhez való viszonyaink, kapcsolódásaink egymásra vonatkoztatása révén válik közös környezetünk egyszeriben igazán otthonossá, belakottá.

Komjáthy Zsuzsanna, a cikk szerzője és Borsos Luca

A következő gyakorlatok erre a tapasztalatra alapoznak, és miután elhagyjuk a Trafó épületét, rövid sétát teszünk a környéken, vezetőnk, Stern Lili kérésére mindvégig némán. Ha valami érdekeset látunk, vagy egyszerűen csak szeretnénk egy-egy apró felfedezést megosztani a többiekkel, arra rámutatunk. Szokatlanul lassan haladunk, és szokatlanul ingergazdag a séta: itt egy egeres matrica a falon, ott egy hatalmas graffiti a parkolóban (ezt egyikünk sem vette észre korábban, pedig mindnyájan gyakran megfordulunk a Tűzoltó utcában), furcsa szobrocskák a homlokzatokon, zöld korlát zöld bogárhátúval stb. Nézelődünk, felfedezünk, elidőzünk, kikapcsolunk, nevetünk – együtt. És miközben alkalmi közösséggé kovácsolódunk, a figyelmünk és a jelenlétünk, a mozgásunk és a viselkedésünk is megváltozik. A járókelők megállnak, néznek minket (ezekbe meg mi ütött?), mi pedig egyre többet és többet vagyunk képesek befogadni és feldolgozni a minket körülvevő környezetből.

Bő háromnegyed óra séta után érjünk el voltaképpeni úticélunkat, a Corvin-negyed téri aluljárót, ami „rendes” tempóban nagyjából hat percre található a Trafótól. Itt más típusú feladatok következnek. Eddig magunkra és a figyelmünk természetére fókuszáltunk, most a mozgásra: arra, hogyan, milyen szabályszerűségeket követve és felrúgva mozognak a hétköznapi emberek, hogyan használják a teret. Mozgásunkat az övékéhez igazítva játszunk velük, játszunk a térrel és a térben.

Mindközül talán a legérdekesebb feladat, amikor az aluljáró egy-egy tetszőleges pontjából indulva lassú mozgással szeljük át a teret. Ki-ki a maga tempójában, üres fejjel, az ingereket lehetőség szerint kizárva, szinte meditatív állapotban jut egyik pontról a másikba. „Addig komfortosan éreztem magam, amíg egymás felé haladtunk, amíg láttam, hogy ti is jöttök velem szembe. Miután azonban elhagytuk egymást, kábé az aluljáró közepén, hirtelen nagyon kiszolgáltatottá váltam, magamra maradtam.” – fogalmazott a workshop utáni élménybeszámolón az egyik résztvevő. Az összetartozás élményén túl a feladatok – úgy a benti, mint a kinti „gyakorlatok” – a terek viszonylagosságára, szubjektív voltára is rámutatnak: az, hogy mire használjuk, milyen összefüggéseken keresztül tekintünk rájuk, nagyban meghatározza a hozzájuk való viszonyulásunkat is.

Ez a kontextualizálás kerül aztán a középpontba a rendezvény délutáni eseményén, a Hosszúlépés1 városismerkedési foglalkozásán. Előbb Bárdossy Krisztina építészmérnök prezentációját hallgatjuk meg a kortárs építészeti trendek kihívásairól, az emberi viselkedés és az épületek, épületbelsők kialakításának kapcsolatáról, majd megadott menetrend szerint rövid sétát teszünk a környéken, bejárjuk a Corvin-negyed utcáit. A sétán gyakorlatban is megtapasztalhatjuk, amiről a prezentációban szó volt, azt, hogy a közterek hogyan telítődnek meg élettel, vagy éppen hogyan néptelenednek el, válnak funkciótlan területté. Remek példa erre az Üllői út és a Ferenc körút forgalmas kereszteződésében kialakított Angyal István park, melyet elsőként keresünk fel. A hivatalos kommüniké szerint ez a park a béke szigete, a családok és bámészkodók kis paradicsoma a városi betondzsungelben. „Észre sem vettem, hogy itt park van” – jegyzi meg egyik útitársam, pedig már a kellős közepén állunk. Jogosan: a valóságban ugyanis a hatsávos út mellett, a légszennyezettséget mérő óra alatt vagyunk, egy füvesítetlen betonmedence előtt, benne egy téli álmot alvó fával, és „hajléktalanbiztos”, télen jéghideg, nyáron tűzforróra felhevülő padok társaságában. A park kialakítói láthatóan csak tervrajzokban gondolkodtak, figyelmen kívül hagyva a legerősebb városképformáló erőt, az emberi tényezőt.

A sétát követően mentális térképeket készítünk, melyekből kiderül, hogy elsősorban a személyes élmények, és nem az objektív valóság formálják fejünkben a városképet. (Csapatom több tagjának térképén például fel van tüntetve a Bakáts téri kórház, ahol mint megtudtuk, az egyik sétapartnerünk született). A mentális térképek kielemzése után régi és mai térképeket nézegetünk, és a Hosszúlépés másik jelen lévő képviselője, Kovács Tamás György a Budapest arculatát formáló emberi magatartásformákról beszél. Például arról, hogy a meghatározó csomópontokat összekötő, mindenki által használt ösvények, útrövidítések és levágások hogyan válnak később a mai várost meghatározó közlekedési útvonalakká (Kazinczy és Dob utca), illetve arról, hogy miért fontos, hogy ezen magatartásminták alapján formáljuk a városokat. A cél, hogy ne csak áthaladjunk az utcákon, egyik helyről a másikra sietősen. A cél, hogy ismét belakjuk a környezetünket, hogy érezzük: ez az én terem.

Az én koreográfiám.

1 A Hosszúlépés egy olyan civil kezdeményezés, amely megmutatja „Budapest ezernyi arcát, illatát, történetét és titkát”, hogy közösséget formáljon a „főváros szerelmeseiből”.

Facebook Comments